Az első rész ITT olvasható.
A második rész ITT található.
Sebességszabályzó a stoplámpáig
Újból úton: Csangcsou (Changzhou) következett, ide is villámgyors vonattal utaztam, alig 100 lejnek megfelelő összeget fizettem a 208 kilométeres útért – most is 300 kilométeróra fölötti sebességgel száguldottunk.
A vonaton négy fiatal lánnyal barátkozom össze – a tinik idoljuk pekingi koncertjén vesznek részt, 16 órás vonatozást vállaltak be ezért.
Tina, a házigazdám értem jött a vasútállomásra. Ultramodern kínai gyártású személygépkocsijának digitális kijelzője azt is mutatta, hol vannak a térfigyelő kamerák, hány jármű várakozik a következő villanyrendőrnél, hány másodperc múlva vált zöldre, mi több, optimális sebességre állította a gépkocsit, annak érdekében, hogy egyáltalán ne kelljen az útkereszteződésben várakozni, s zökkenőmentes legyen a forgalom.
Férjével egy háromszobás lakást használnak, a szülőktől kaptak pénzt a megvásárlására.
Másnap együtt reggelizünk egy helyi kantinban: asztalra került a baozi, azaz a gőzölt, kelt tésztabatyu húsos töltelékkel, a xiaolongbao, vagyis a vékony tésztában „tárolt” leveses gombóc. Tele hassal látogattuk meg az impozáns Tianning-templomot, a város legjelentősebb buddhista templomát, amely több mint 1 300 éves múltra visszatekintő kolostor.
A komplexum legismertebb pontja a Tianning, a 13 emeletes, mintegy 153,8 méter magas pagoda, amely a világ egyik legmagasabb ilyen jellegű építmény. A templom ma is aktív vallási központ és kulturális látványosság Csangcsouban.
„Alkohol allergiás” kínaiak
Más meglepetést is tartogatott számomra Tina: elvitt egy több mint ezeréves múltra visszatekintő, keskeny, hosszan elnyúló utcába, a Qing Guo Xiangba.
Ez a hely már a Tang- és Song-dinasztia idején is lakott terület volt, igazi virágkorát pedig a Ming- és Qing-korszakban élte. Utunkat teaházak, kézműves boltok, hagyományos édességeket árusító üzletek, kisebb kiállítóterek és kulturális intézmények övezik.
Késő estig tartott Tina születésnapi vacsorája, amelyet férje meglepetésszerűen szervezett számára. Vendéglő szeparéjában ünnepeltünk, férje nyakláncot vásárolt számára.
Hivatalos volt Supay, a perui muzsikus is, akit Tina néhány hónappal korábban európai útja során ismert meg, s aki most Csangcsouban próbált szerencsét.
Kevés alkohol fogyott el a születésnapi vacsorán. Az ünnepelt elmagyarázta, keveset fogyaszt, családja, ismerősei, barátai még annyit sem. Sok ázsiai személy, mondta, egyszerűen allergiás az alkoholra.
Pontosabban genetikai eredetű alkohollebontási zavarról van szó, amely Kelet-Ázsiában (különösen kínai, koreai és japán népességben) szokatlanul gyakori. Kutatók szerint ez világszinten az egyik legmarkánsabb, etnikumhoz köthető anyagcsere-különbség.
Egy kisebb, sok kínai számára ismeretlen város következett a sorban: Linji (LinYi). Itt „csak” 11 millióan laknak. A vonatban három dologra lettem figyelmes: patyolat tiszta mosdók, hazafias, elsősorban a kínai hadsereget dicsőítő propagandafilmek és… a menetirányba fordítható ülések. A könnyű és gyors műveletet a szerelvény több páros ülőhelyével elvégezték – rutin.
Az olcsó és kényelmes „villámvonatot” a városközponttól körülbelül 15 kilométerre található speciális vasútállomás szolgálta ki. A taxis cápákat lekerülve busszal utaztam a városközpontba. Feltűnt, hogy a tömegközlekedést az út közepére „terelték”, itt alakították ki a megállókat is.
Kis családi vendéglőt kerestem, ahol két legyet ütöttem egy csapásra: reggeliztem és ebédeltem. Szóba elegyedtem a személyzettel, szelfit készítettünk. Hosszan sétáltam a piacon – feltűnt a gesztenyehámozó gép. Nálunk miért nincs ilyen? Fűszerek, magok, édességek sorakoztak fel a boltokban, a pultokon. Sehol egy turista.
Mindenki csodálkozott, hogy miért ámulok-bámulok, szagolom a kiállított termékeket. Tyúkok, kakasok kalitkában, halak, hentes árú eladásra kínálva. Az elektromos robogókkal az árusító asztalok között gondmentesen cirkáló ügyfelek meg-meg álltak itt-ott, nézelődtek, majd továbbhaladtak. Mivel nem szennyeznek, beengedik őket a piacra.
Faluról költöztek ultramodern lakásba
Jia-Jia, a CouchSurfing házigazdám családja egy közeli faluból költözött be a kormány által megbízott építő cég által felépített tömbház lakásba. Nagyon hálásak, hogy kényelmes életük lehet. Kis családi festékműhelyük még mindig ott működik, ezért naponta mintegy 100 kilométert ingáznak.
Ultramodern, érzékellőkkel és speciális japán típusú vécével ellátott lakásba érkeztem. Itt szembesültem először az érthetetlen rendszerű csodaberendezéssel, amely belépéskör üdvözli is a fiziológiai szükségleteit kielégíteni vágyó „rászorulót”. Nincs jelmagyarázat, a használati utasítás csak kínai jelek.
A bonyolult gépezet saját életet él: felemeli a fedőt, kénye-kedve szerint fűti az ülőkét, hangokat ad ki, különböző színekben pompázik. Az emberfia el sem tudja végezni a dolgát, a hátára csukja a fedőt, mintegy siettetve a „munkavégzést”. Goromba műszer.
Egyedül vágtam neki a városnak, de előbb rácsodálkoztam a periférián felépített lakónegyed hiányosságaira – sok tömbház befejezetlenül áll. A kínai kísértetvárosok híre világszerte ismert.
Szakemberek szerint a jelenség oka az, hogy az elmúlt két évtizedben Kína gyors urbanizációba kezdett, s rengeteg új városrészt, ipari parkot és lakónegyedet építettek. Sok esetben a beruházások túlbecsülték a keresletet: a fejlesztők a gazdasági növekedés és a lakossági igények alapján terveztek, de az emberek nem költöztek be olyan gyorsan, vagy egyáltalán nem.
Jogos a kérdés: a kommunista rendszer miért épített üres városokat? Az egyik magyarázat a gazdasági ösztönzés: az ingatlanfejlesztés növeli a GDP-t, és fenntartja az építőipart. Ugyanakkor számba kell venni a helyi kormányzati stratégiáját: sok város a „jövő településeként” épült, hogy vonzza a cégeket és a befektetőket. Ott van ugyanakkor a spekuláció: befektetők vásárolnak lakásokat a későbbi értéknövekedés reményében, de nem költöznek be. Házigazdáim szerint csak idő kérdése, hogy a „betoncsontvázak” mikor telnek meg élettel.
Gyalog vágtam neki a központig számolt 11 kilométeres távnak a város Run Di Xin Cheng nevű új lakónegyedéből. Akárcsak hajdanán Kolozsvár külvárosaiban, itt is kártyázó férfiak csoportjára bukkantam. Rám csodálkoztak: mit keres itt nyugati ember.
Macskaetetés a helyi lányokkal a főtéren
A Népek Terén több a macska, mint az ember. A háziállatokat etető két lányra lettem figyelmes. Szóba elegyedtem velük, közösen tápláltuk a cicákat. A kelet-nyugati irányban 500, észak-déli irányban pedig mintegy 300 méteres, az 1990-es évek elején létrehozott teret körbevevő építmény árkádjai alatt sok férfi kártyázott. Céltalanul sétáltam az utcákon, amikor két játszó kisfiúra figyeltem fel.
Megnéztek, szégyellősen édesanyjuk ölében „találtak menedéket”. A nő arra kért, hogy beszélgessek picit gyermekeivel, gyakorolják az angol nyelvet.
Azonosíthatatlan márkájú kocsikat figyeltem meg, majd egy nagy kiterjedésű parkhoz érkeztem. Többen test- és meditációs gyakorlatokat végeztek, különösen a tó mellett. Megkérdeztem, hogy mik ezek: Tai Chi, azaz lassan, folyékony mozdulatokkal végzett belső harcművészeti forma, amely a test, a lélek és az energia (Qi) harmonizálására szolgál. Mondta, hogy jellemzői lassú, körkörös mozdulatok, mély légzés, koncentráció, a cél pedig az egyensúly, a rugalmasság, a stresszcsökkentés és az egészségmegőrzés.
Csodás, kínai építészeti elemekkel díszített filagóriák, csend, nyugalom és harmónia – oázis a metropoliszban. Ingyenes, teljes felszereltséggel rendelkező és patyolat tiszta közvécé áll mindenki rendelkezésére.
Applikációról rendelt rendkívül olcsó taxival tértem haza, családi vacsora következett, amelyen jelen volt Jia Jia egész családja: édesanyja, édesapja, öccse és húga, valamint egy családi barát. Szárított és sózott hal, főzött zöldségek, leves.
Másnap elhagytam a családi fészket, és ismét az ismeretlenbe vetettem magam: repülőtér nagyságú vasútállomás, olcsó villámvonat, a peronon számomra értelmezhetetlen jelek. A vonat jellegétől, hosszától, a szerelvények számától függően a különböző színű téglalapokra vagy kockákra kell állni.
Gyorsan elérkeztem a Shandong megyei Zibo városába. Itt „csak” 4,7 millióan laknak. Egyébként erről a városról is kevesen hallottak Kínában, ám szerencsére az utóbbi években a speciális grillezési stílusról vált híressé.
Megjelenik a sarló és a kalapács
A vasútállomáson hazafiai szlogeneket felsorakoztató plakátokra bukkantam, megjelent a sarló és a kalapács, illetve a vörös csillag is. Egy óra múlva jött a villámgyors vasútállomást kiszolgáló busz, ezt a pályaudvart is nagyon messze építették a központtól. Applikációval taxit hívtam, a 12 kilométeres fuvarért 27 lejnek megfelelő jüant fizettem – 44 bani kilométerenként.
A sofőr két képernyőn figyelte a tőzsdei részvények állását. A jármű patyolat tiszta volt. Sajnos nem tudtunk kommunikálni, egyáltalán nem beszélt angolul. Hosszasan nézett a visszapillantó tükörben, nagyon csodálkozozz, mit kereshetek ebben a kínai városban. Megelőlegeztem: Europe. Nem érti. A Google Translate segítségével közöltem vele a kontinenst. Megfordult, rám nézett. Szájtátva vezetett.
A Fülöp-szigetekről származó CouchSurfing házigazdám lakására mentem, nem volt otthon, de megírta a kódokat, bementem a lakásba, lepihentem.
Később a tömbház alatti étkezdében vacsoráztam. A helybéliek elmondása szerint egyszer sem láttak a városban turistát. Még a szakács is abbahagyta a munkát, s kijött megnézni a „csodabogarat”. Egyikük okostelefonos videó hívás segítségével mutatott meg a családjának – integettem az egész famíliának, sőt, a szomszédoknak is.
A „helyi menő csávók” bárja, a Junglebird következett, a ChatGPT szerint ez a legmenőbb hely a városban. A mesterséges intelligencia nagyot tévedett, mert alig volt élet a lokálban. Jeges teát ittam, majd egy éjjel-nappal nyitva tartó étkezdében (a kiszolgáló szerint legelső külföldiként) falatoztam a hazagyaloglás előtt.
Picit unatkoztam másnap: nem volt mit látogatni a városban. Céltalan sétát iktattam be: park, háborús műemlék, piac. Utóbbi jelentette a társadalmi immerzió legjelentősebb elemét: lepukkant külváros, utcai árusok, aszfaltra vagy műanyag ládákra helyezett káposzta, murok, zöldhagyma, s ezek mellett olyan zöldségek és gyümölcsök, amelyeket sem szag, sem forma alapján sem tudtam felismerni. Mi több, a Google Lens szuperokos rendszer sem tudott segíteni.
A paplanokat, párnákat áruló hölggyel szerencsém volt – azonnal megvarrta a napi kiruccanásokra használt szövet hátizsákomat, amelyet még 2018-ban kaptam a kirgizisztáni Nomád Világjátékokon.
