TULOGDI MÓNIKA
Fiatal lázadó idősen is, ifjan is öreg tudós, mindig méltósággal vicces és komolyan játszó. (Játszhatunk itt a szavakkal, már megbocsáss, de azért ez most nem az és nem úgy, ugye Levente bácsi?) Habár nekem az elsőhöz lenne/lehetne hozzáfűznivalóm.
Lázadó voltál pedagógiai módszereidben. Amikor 9. osztályban a Most mi ez?, Mi van itt?, Hogy is van? értetlenkedéssel fogadtuk első óráidat. Hogy később (1, 2, ..., 30 év múltán) rádöbbenjünk, hogy mindig a magasabbra, a nálunk magasabbra emelt léc emel fel mindannyiunkat, minden tanítványt. És ennek a kibontakozásnak a mércéje mi magunk lehetünk. Hogy csak ennek a távlatából lehetséges a fejlődésünk. Hagyományos vagy modern? Egyik sem, és mindkettő: állandó, netán örök? Hogy bizonyítást nyert az a sokunk által megcáfolhatatlan tény, hogy nem a módszer, hanem a katedránál álló tanáregyéniség (ha egyéniség - Mekkora felelősség!) teremt lehetőséget a tanulásra, nevelődésre; az a mód, amellyel ő viszonyul a tanítandó tartalomhoz. Ahogyan a saját irodalmi élményét osztja meg, úgy válhat az bennem is élmény forrásává, maradandó tudássá.
Lázadás volt a megjelenésed. Hogy a katedránál/folyosón is egyenesen állok/járok, és verset (nem szöveget, Uram bocsá’) ülve nem mondunk. Hogy tisztelet jár a besúgónak is, mert üdvözölteted, amikor olyan gondolatokat közölsz, amelyekért egy diktatúrában megtorlás jár. Hogy akkor sem roppan a gerinc, amikor József Attiláról mint kommunista költőről kell beszélned. (Mert nemcsak a Favágót tanítod, hanem az Eszméletet is. Megjegyzés: a Szocialistákat azért nem, mert gyengének tartod.) Hogy fejet hajtani kell, de gerincet sohasem szabad. Hogy a méltóság nem önteltség, és fölemelt fejjel is észre lehet venni az elesettet, vagy talán csak úgy lehet igazán?
Magatartásod sem volt hétköznapi. Hogy személyesség nélkül is lehet közvetlennek lenni, hogy barátinak lenni nem egyenlő a bratyizással. Úgy szigorúnak lenni, hogy közben te tudod, hogy nem vagy az, de a diák a következetességet, a határozottságot, a karizmát ezzel téveszti össze. Te pedig jót derülsz ezen, és nem is kell bocsánatot kérj. Hogy hibáid is a nagyok gyengeségei. Hogy a szeretet sohasem negédes, mint ahogy „Kevés dolog van messzebb a finomságtól, mint a finomkodás.” (EP)
Néhány mondatom után azt mondanád őszintén felcsattanva: Fiam, te elragadtattad magad! És huncutul legyintenél, majd elegáns kézmozdulattal félbeszakítanál. De azért ezt még meghallgatnád:
Nagy László: Virágzó rozson
Virágzó rozson a szél habot vert,
én a szélén lehevertem.
Hallgató fülemre harmat cseppent
s megcsendült a világ bennem.
Óriás szövőgyár volt az égbolt,
sürgő orsó minden csillag.
Sokáig tünődni időm nem volt,
köszöntött a jázminillat.
Messziről szállt, meglepte az ingem,
iparkodásra biztatott.
Magamban én annyi embert vittem,
mint égbolton a csillagok.
