Mario Vargas Llosa halálhírét olvasva a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának Eminescu-termében találtam magam ismét, amint a Nobel-díjas perui írót, a latin-amerikai irodalom és a világirodalom meghatározó személyiségét hallgatom. Arról beszél, hogy sokkal jobb lenne a világ, ha az irodalom mindenhova eljutna, meg hogy az irodalom és a fikció tulajdonképpen emberi létszükséglet: elvégre lehetőséget teremt arra, hogy kitöltsük az űrt, amely két különböző pólus között tátong. 

2013 májusa volt, egy keddi nap, amikor rengetegen gyűltünk össze a Bölcsészkaron, mintegy kétezren. Az idejében érkezőket az Eminescu-terembe terelték, ahol a díszvendégtől alig pár méterre foglalhattak helyet, a többiek a Shakespeare-teremben és az udvaron gyülekeztek, ők kivetítőn követhették az eseményt. Bensőséges volt és meghitt, közben nagyszabású és izgalommal teli, és mintha másfél-két órára minden egyéb megszűnt volna körülöttünk. Csak Llosa volt és mi, és olyan dolgok kerültek szóba, amelyek napjainkban, tizenkét évvel a kolozsvári látogatása után is megfontolandók, de azok lesznek száz, kétszáz év múlva is. Mindenkor.

Nem célom nekrológot írni A város és a kutyák, a Júlia néni és a tollnok, a Halál az Andokban, A kecske ünnepe és sok más nagyszerű regény szerzőjének távozása okán – megteszik ezt nálam jóval avatottabbak. Azt gondolom, legfőképpen a műveit érdemes olvasni, amelyekkel örökre beírta magát az emberiség történetébe. De hadd idézzek tőle egy-két gondolatot, amelyeket magammal hoztam az Eminescu-teremből; ha nem is biztos, hogy e sorok által megy elébb a világ, de erőt, reménységet adhatnak a ma emberének!

Llosa után, szabadon: az irodalom mellett napjainkban sok más műfaj igyekszik kiszolgálni a más életek megtapasztalásának igényét, így például a filmek és a szappanoperák is. Az irodalmat azonban semmi más nem képes helyettesíteni: míg a televízió előtt ülve vagy a mozivásznat bámulva az ember csupán passzív befogadó lehet, olvasás közben aktív részesévé válik a folyamatnak, képzelőereje, érzékenysége révén különböző világokat hozhat létre önmaga számára. 

Ugyancsak Llosa után, szabadon: ha visszatekintünk a múltba, azt láthatjuk, hogy egy-két kivétellel valamennyi zsarnoki rendszer megbukott, s főként azért, mert képtelen volt megfelelően reagálni az emberek igényeire. Napjaink tökéletlen demokráciái közepette sem a legrózsásabb a helyzet, azonban van remény: nem adhatjuk fel, a történelmet ugyanis mi alakítjuk. 

Végezetül – Llosa után, szabadon: Az emberiség elég nagy hányada él az irodalmi fikció nélkül, s azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, leginkább emiatt megy rosszul a soruk. Sokkal jobb lenne a világ, ha az irodalom mindenhova eljuthatna. Az elnyomó rendszerekkel, a dogmákkal és a nacionalizmusokkal ellentétben – amelyek megakadályozták az egyénként való létezést és az egyéniség fejlődését, alsó- és felsőbbrendű kategóriák közé „csoportosítva” az embereket – az irodalom és a fikció felébreszti az ember kritikai érzékét, s hirdeti az egyenlőséget, mindenféle megkülönböztetést elutasítva. Ilyenként csak az irodalom képes megvédeni az embereket a rájuk leselkedő veszélyektől. 

Mario Vargas Llosa, köszönjük, hogy velünk volt! Remek olvasmányélményeket, csendesebb hétköznapokat, boldogabb életet mindenkinek! 

Fotók: Rohonyi D. Iván