Nem tisztem nekem, ókori vallásokkal foglalkozó vallástörténésznek, hogy a kortárs társadalom legjelentősebb vallási vezetőjének globális hatását elemezzem. Így most a Sede vacante, a megüresedett péteri trón fájdalmas idején, az elárvult egyház és tiszta hang nélkül maradt tébolyodott világ forgatagában csupán személyes élményeimmel szeretnék tisztelegni egy olyan Ember előtt, aki az elmúlt tizenkét évben sok millió emberre, így rám is nagy hatással volt, inspirált, hol mosolyra, hol gondolkodásra sarkallt. 

2013. február 28-án, pápává választásának napján Kolozsváron voltam, egy találkozóra siettem valahol a Szamos parton. Okostelefonom nem volt, így nem tudtam élőben követni az eseményeket. Egy barátom, évfolyamtársam egyszer csak felhívott lelkes hangon, háttérben a televízió hangját bömböltetve örömmel mesélte, hogy képzeld, egy mosolygós, fiatalos latino pápát választottak Argentínából. Egy jezsuitát! Lelkesedése ragályos volt, örvendtem, pedig alapvetően sokat nem tudtam akkor még Bergolio bíborosról, bár egyike volt az esélyeseknek. 

2013 aztán különleges év lett számomra: megkaptam egy doktori kutatói ösztöndíjat, amellyel hét hónapot az Örök Városban tölthettem, bejárva annak minden szegletét. Egy véletlen folytán három hónapot ráadásul a Via delle Fornaci egyik lakásában éltem, ahonnan kávézás közben az erkélyről hallgattam Ferenc pápát, amint kedves, melegséges hangján a vasárnapi Angelus imával köszönti a sokezer turistát és zarándokot.

Rómában ekkor egy volt osztálytársam, Fanea József a Collegium Germanicum et Hungaricum hallgatója volt, neki köszönhetően két alkalommal is néhány méterről láthattam a szerdai audiencián a frissen megválasztott Ferenc pápát. A nyitott pápamobilból szinte kiesett, olyan lelkesen üdvözölte a közönséget, falta a tömeget, mint egy rocksztár: élvezte a mosolygó emberek sokaságát, szeretetet, kedvességet árasztott, valami olyan közvetlen, őszinte és minden külsőségek nélküli, de mégis pápához illő varázslatot, amelyet a világ vezetői, közszereplői közül csak kevésre volt jellemző. 2019-ben aztán ismét láthattam, ezúttal Bukarestben, igaz, akkor távolról. Ott az fogott meg, hogy a pápa, amely egyesek számára a „progresszív”, „liberális” jelzővel társult, egy ortodox, nem katolikus közegben is ilyen népszerű tud lenni. Bukaresti román fiatalok, USR-szavazók, hipszterek és vallásos ortodoxok, a pátriárkia teljes tagsága kiment őt köszönteni. Valamivel képes volt egymásnak ellenfeszülő csoportokat is egyesíteni egy rövid időre. Elvégre ez a vallási vezető dolga és feladata. 

A személyes találkozókon túl távolról ugyan, de követtem reformjait, egyházrengető, közvéleményt felkorbácsoló, a közbeszédet néha megosztó, de állandóan az egymásra figyelést és közösen gondolkodást szorgalmazó tetteit és idézeteit. Börtönlakók lábát mosta, Róma szegényeit és koldusait etette, az elesettek, a Palesztinában és Ukrajnában, Szíriában, Egyiptomban szenvedő keresztényekről és arabokról egyaránt erélyesen és határozottan beszélt. Ajtókat mert nyitogatni olyan kérdésekben is, amelyben elődjei sokkal konzervatívabb hangon szóltak. Ez sokaknál népszerűtlenné tette, szakadár mozgalmakat, kritikus hangokat is kiváltott. Nem tisztem megítélni, hogy az általa elindított Szinodalitás reformja milyen nyomokat hagy majd az egyházban, de egyesek már most a II. Vatikáni Zsinathoz fogható változásokhoz hasonlítják Ferenc kezdeményezéseit. Mások reformjaiban, liberális nyilatkozataiban az egyházi hagyományok lebomlasztását látták és bírálták a vatikáni pedofil-ügyek vagy a Hong Kong-i bíboros védelmének hiánya miatt. 

Ezek ellenére azt biztosan elmondhatjuk, hogy Ferenc pápa embersége, sziklaszilárd jézusi életútja és hatásos szavai pontosan annyira voltak erősek, megosztóak, inspirálóak és közös beszélgetésre hívóak, mint Jézus I. századi, akkor eretneknek ható szavai és véleményei. Reformer volt, egyházújító, de nem a világi, hatalmi erők eszközeivel, hanem a jézusi tanítás alapmondatával dolgozott: Miserando atque eligendo - megkönyörült és kiválasztotta.

Kiválasztott volt, de nem a hatalmasságok között, hanem az emberek között, a hétköznapi emberek problémáira is reflektált az aranytrónus nyugalma és luxusa mögül. Nem elfordult, hanem ráfordult a szenvedő, tébolyult politikai gnoszticizmusba fulladt, egymás felemésztő világra. Együtt érzett a szenvedőkkel, még ha tenni nem is tudott értük hathatósan. Könyörületes volt és baráti. Úgy érezted, közel van hozzád is, akárhol is voltál, Rómában, Kolozsváron vagy Szegeden. Olyan latin volt, mint amilyenek az argentinok, az olaszok, a spanyolok – megbarátkozol velük egy sör, egy bor után, egy viccmeséléssel, egy köszönéssel.

Ferenc pápa nagy űrt hagy ránk. Ebben a háborúktól, szenvedéstől terhes világban az ilyen emberekre nagy szükség van, a józanság, a jóság szavait hordozzák ők. Csak remélni tudjuk, hogy utódja hasonló szellemiséget képvisel és Ferenc örökségét méltó módon folytatják majd. Mi itthon, hétköznapjainkban, ők ott, Péter trónjához közel.