Ki volt Iliescu és mit hagyott ránk? Miért érezzük nemzeti gyásznapján és monumentális ravatalánál a történelem terhét?
Ion Iliescu 1930. március 3-án született a munténiai Oltenița városában. Anyja nem sokkal születése után elhagyta, apja, Alexandru Iliescu (1901-1945) vasúti munkásként már fiatalon, az 1920-as évek végén az akkor frissen megalakult Román Kommunista Párt (1921) egyik legaktívabb tagja volt. Olyannyira komolyan vette a politikai mozgalmat, hogy 1931-ben Moszkvába utazott, hogy részt vegyen a szovjet pártkongresszuson. Ion Iliescu tehát szülői törődés és szeretet nélkül, nagyszülőkkel nőtt fel. Ezek a formatív évek számos személyiség-vonását alakították, egyrészt politikai irányultságát végérvényesen meghatározták apja és nagyszüleinek kommunista identitása révén, másrészt megedzették és kitartóvá tették. Már kamaszkorában megismerte Ana Paukert, a második világháború utáni szovjetizált Románia meghatározó politikusát is. Tanulmányait mérnökként és vízügyi szakértőként Bukarestben, majd Moszkvában folytatta, ez utóbbi döntésben nagy eséllyel az Ana Pauker féle családi kapcsolatok is segíthették. Moszkvai évei alatt megtanult oroszul, aktív tagja lett az ott tanuló román egyetemisták szövetségének és politikai hálózatát is építette. Egyesek szerint ekkoriban ismerhette meg Gorbacsovot, bár utóbbi jogot hallgatott Moszkvában, míg Iliescu mérnöki tanulmányokat folytatott. Ami összekötötte őket 1950-1952 között, az a szovjet kommunista párt: Iliescu moszkvai tevékenységének részletes feltárása is várat még magára - és a történészekre - erről ugyanis elég keveset írt a 2014-ben kiadott önéletrajzában (Destinul unui om de stânga , magyar fordításban: Egy baloldali ember sorsa).
Iliescu már diákkorában, 14 évesen a kommunista mozgalom ifjúsági tagozatának tagja lett, 1953-tól a Román Kommunista Párt tagja is. Ezzel szinte egyidőben, 1948-ban ismerkedett meg élete szerelmével és későbbi feleségével, Elena "Nina" Şerbănescuval, akivel - a román politikában is ritka – békés, a jelek szerint valóban szereteten alapuló házasságban élt több mint 75 éven át.
A jóképű, sármos, oroszul is beszélő, a kommunista politikai elithez közel álló fiatal Iliescu karrierje viszonylag gyorsan fejlődött 1953 és 1965 között. Kezdetben a román kommunisták ifjúsági osztályának egyik vezető személyisége. Ebbéli tevékenységéhez köthető a magyarok számára nem túl kellemes emlékként fennmaradt 1959-es beszéde, amelyben szenvedélyesen szorgalmazta a Babeş és a Bolyai egyetemek egyesítését. 1965-ben már a kommunista párt vezetőségi tagja, 1967-ben pedig ifjúsági miniszter lesz és az új politikai vezető, Nicolae Ceauşescu egyik bizalmi embere, akivel előszeretettel nyaralt, sportolt még az 1970-es években is. Ebben az időszakban azonban Ceauşescu politikai ideológiája és identitása radikális változáson esik át. (Az észak-koreai és iráni látogatások ezt később csak erősítik.) A klasszikus, szovjetbarát és karizmatikus Iliescu potenciális belső ellenségként, riválisként jelent meg a diktátor számára. Az 1970-es években folyamatosan figyelte a Securitate és politikai szerepköreiből is kiszorították, egyre jelentéktelenebb munkákat kapva. 1985-ben eltávolították a kommunista párt vezetőségéből is, onnantól kezdve a technikai kiadónál dolgozott.
Gorbacsov 1989. júliusi látogatása során egyértelmű volt már a valóságtól elrugaszkodott, önmaga mítoszában élő, történelmietlen időket vizionáló Ceauşescu és a reform-politikus Gorbacsov közötti éles ellentét és feszültség. Zolcer János könyvéből tudjuk, hogy Ceauşescu komolyan fontolgatta 1989 nyarán, hogy megtámadja Magyarországot, mivel az túlságosan nyugatbarát lett, lázadásokat és tüntetéseket engedélyez a román falurombolás ügyében és állandó kapcsolatokat tart fent az erdélyi magyarsággal és egyházakkal. Gorbacsov ennek hatására döntötte el, hogy szakit Ceauşescu politikájával és a két politikus eltávolodása még erősebb lett. Érdekessége ennek a látogatásnak, hogy francia újságírók 1990-ben felvetették, hogy Iliescut nem véletlenül küldték el Bukarestből 1989 júliusában, hogy esélye se legyen találkozni Gorbacsovval.
Az, hogy Iliescu 1984 és 1989 között milyen nemzetközi és romániai politikai kapcsolatokat ápolt és leginkább, hogyan hozták létre 1989. december 22-én este a Nemzeti Megmentési Front Tanácsát (románul: Consiliul Frontului Salvării Naţionale, rövidítése: CFSN) máig rejtélyes. A negyven főből álló, többségében a kommunista párt diszidens, marginalizált személyiségeit vagy a diktátor politikai ellenségeit tömörítő szervezet létrehozásának története máig bizonytalan. Iliescu ezt a forradalom hevében, spontán módon szerveződött jelenségként írta le, amely csupán néhány óra leforgása alatt valósult meg. A történettudomány terhe és dolga lesz, hogy Iliescu 1984 és 1990 közötti politikai tevékenységét részletesen feltárja, amennyiben erre vonatkozóan vannak még feltáratlan források és szemtanuk.
Iliescu politikai újjászületése 1989. december 22-én következik be legendás televíziós szereplésével, amelyben egy munkás megcsókolja és katonák, tábornokok, rejtélyes, fiatal öltönyös figurák, megviselt öregek és munkások társaságában bejelenti Románia, mint köztársaság megszületését és demokratikus úton történő létrehozását. A román nép, amely akkor közel egy évszázada paternalista, domináns férfi-politikusok bűvöletében élt (a román királyok, Codreanu, Antonescu, Dej, Ceauşescu), zsigeri igényből, természetességgel fogadta a nép apjává pater patriae szerepben Ion Iliescut. A december 22-i „munkáscsók” az arcán nem véletlen: 1990-ben munkások és a leírhatatlan nyomorban tengődő, a demokráciát csak hírből ismerő emberek százezrei csókolgatták fotóját, megmentőként, a nemzet szuverenista félisteneként imádták. (Valami hasonlót láthattak a rómaiak Augustus császár képében is 2000 évvel azelőtt…)
Iliescu történelmi lehetősége 1989 végén adatott meg és azt porig rombolta 1990-1991 között. A hatalomátvétel módszerei és a december 22. utáni események véres mivolta minden kétséget kizáróan az ő személyes tudtával és felelősségével történhettek. Iliescu, ha nem is rendelte el személyesen az 1989. december 22-27 között elhunyt fiatalok százainak halálát, de az általa többször hangoztatott rejtélyes „terroristák” híre, majd az 1990-ben történt diáklázadások véres leverése és a kétszeres bányászjárás szörnyű látványa 1990 januárjában és 1991 nyarán, a Miron Cozmával való paktuma egyértelműen az ő történelmi felelőssége, amely alól a halál sem mentheti fel.
Az, hogy mi történt 1989. december 22 és 27 között, vagy hogy miért örvendett annyira Iliescu a neves vallástörténész és monarchista Ioan Petre Culianu chicago-i meggyilkolásának, hogy miért viselkedett oly vehemensen a hazatérni akaró I. Mihály királlyal, és miért távolodott el radikálisan Petre Roman reformista kormányától, miért nevette ki 1990 december 1-én a gyulafehérvári nagygyűlésen szónokló Szőcs Gézát, és milyen szerepe volt neki az 1990-es fekete márciusban, illetve az utána újraszületett román titkosszolgálatokban... ezek a történettudomány nagy kérdései, amelyre Iliescu közel tucatnyi kiadott kötete, a forradalomról irt propaganda-szagú monográfiája és megannyi interjúja sem adott eddig egyértelmű választ.
A magyarokról alkotott véleménye ugyanolyan rejtélyes maradt, mint életének számos fejezete: sármos, szenvedélyes és élete végéig megmaradt intelligens mosolya mögött egy vérprofi, hidegvérű, számító, mindent előre megtervező, állandó defenzívában dolgozó szürke eminenciás képe sejlett, aki tudta, mikor és hogyan kell előbújni a csendből. Domokos Géza egyik interjújában, egy 1990 tavaszán elhangzott döbbenetes állításával igazolta, hogy Iliescu kiszámíthatatlan, az adott politikai állapotokhoz radikális gyorsasággal idomuló pártfunkcionárius maradt élete végéig. Míg az 1980-as években a Scînteia Házban kiadóként dolgozó Domokosnak soha Iliescu semmi rosszat nem mondott a magyarokról, 1990-ben már ăgy fogalmazott: „Meg vagyok győződve arról, hogy ti, magyarok meg akarjátok szerezni Erdélyt, s el akarjátok szakítani Romániától”.
Iliescu a politikai túlélés és alkalmazkodó készség matuzsáleme és etalonja a román politika évszázados történetében. Kommunista és baloldali elveit soha meg nem tagadó, intelligens, csendben dolgozó politikus volt, akinek megadatott a lehetőség, hogy Romániát átvezesse egy diktatúrából a demokráciába. De erre nem volt képes. Talán megrögzött szovjet reakciói, az idegentől való félelme, talán a Securitate nyomása és állandó jelenléte 1989 után is hozzájárultak ahhoz, hogy az átmenet fájdalmas, véres korszaka legyen Romániának.
Emléke aligha lesz áldott. Azok, akik 1990-ben reménykedve csókolták arcképét, talán most elveszett ifjúságukat siratják. Egy korszakot, amelynek értelmezése és pontos megértése csakis a jövő történészeinek feladata lehet.
Iliescu most lett történelemmé: terhes, nehezen értelmezhető múlttá…
Borítókép: Képernyőmentés
