Született is róla elég poén, mert a román néplélek a jót, de főleg a rosszat elneveti, s önmagából is hajlamos viccet gyártani, csak nehogy komolyan kelljen vennie magát vagy bármi egyebet. Iliescu azonban komolyan vette saját szerepét, amit már 1989 utolsó napjaiban – a forradalom idején – kiosztottak neki, mert az akkori zűrzavaros időszakban megtervezett módon és egyedüli jelöltként állt az ország élére. Egyik napról a másikra vezér lett, s az is maradt visszavonulásáig. Ebben közrejátszott a súlyos diktatúra alatt vergődő román totalitárius rendszer mivolta, amely teljes mértékben elfojtotta a társadalmi vitákat, így 1989-ben nem volt ellenzék, nem volt semmilyen civil kezdeményezés, amiből kinőhetett volna egy olyan demokratikus ellenzéki csoportosulás vagy hatalmi erő, amely gyorsan és könnyen átvezette volna Romániát a kommunizmusból a demokráciába. Ehelyett maradt a hírhedt átmeneti időszak, ami tele volt bukdácsolásokkal, sőt, Iliescu úgynevezett első, de lényegében másfél mandátuma végére, 1996-ra, Bukarest teljesen elvesztette Nyugat bizalmát. Ezt Emil Constantinescu győzelmével nyerte vissza valamelyest.
A rendkívül vérszegény, társadalmi támogatottsággal nem rendelkező demokratikus ellenzék nyilvánvalóan nem akarta őt, hiszen hamar lehullott Iliescuról a lepel: kiderült, hogy nem egy ízig-vérig demokrata politikusról van szó, hanem egy volt kommunistáról, aki a Ceaușescu házaspártól ugyan megszabadította az országot, de a kommunizmust már nem vetette volna el. Emiatt több éven át stagnált a gazdaság, elmaradtak a reformok, a csőd szélére került az ország, amiből a 2000-es évek elején evickélt ki. Ehhez persze a demokratikus konvenció kormányzása is kellett, de a forradalom utáni általános kiábrándultság, csalódottság egyértelműen az Iliescu-rezsim számlájára írható.
Tanácsadói szerint a volt államfő lassan hozta meg a döntéseket, sokat tépelődött. Hogy ez a lassúság is közrejátszott abban, hogy a forradalom idején, de utána is kulcsfontosságú eseményekben – finoman szólva – vitatható szerepe volt, könnyen meglehet. Számos kérdés tisztázatlan marad Iliescu politikai tevékenységével kapcsolatban, hiszen a volt elnök ellen haláláig úgynevezett bírósági és ügyészségi eljárások voltak folyamatban, de mindez amolyan színjáték volt, mert az államrezon azt követeli, hogy ne derüljön fény sem a forradalom, sem az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események, sem az 1990-es bányászjárás részleteire, valódi tetteseire. Ez a három esemény meghatározta ugyanis Iliescu politikai tevékenységét, a demokratikus Románia létrejöttét, és ráállította az országot egy olyan kényszerpályára, amelyet a későbbiekben sokan megbántak Iliescu hívei közül is.
Iliescu tehát részt vett a demokratikus Románia születésében, és ezért jó lett volna, ha még életében tisztázódott volna, mi is történt pontosan a három említett kusza, zavaros és tragikus társadalmi-politikai eseménysorozatban. Ma sem tudjuk, hogy a forradalom idején Iliescu miről tudott, pontosan mekkora volt a szerepe abban, hogy december 22-e, a Ceaușescu házaspár elmenekülése után többen haltak meg a ma már elég egyértelműen megszervezett bukaresti forradalom napjaiban, mint azelőtt. Arról már többet vélünk tudni, hogy a bányászok Bukarestbe hívásában talán közvetlen szerepe is volt, de az igazságszolgáltatás (vagy inkább az államrezon) ezt sem tartotta érdemesnek feltárni. A marosvásárhelyi fekete márciusról ne is beszéljünk, hiszen ezzel Románia jó időre kiírta magát a demokratikus országok sorából, még akkor is, ha a román államrezon és történetírás egyfajta szükséges rossznak vagy inkább már-már amolyan országmentő cselekedetnek állítja be az akkori eseményeket.
Az államérdek ugyanis azt követeli, hogy a hősies forradalom emlékét ne sározzák be holmi szervezett államcsínnyel, hiszen ha van a forradalomnak besározhatatlan fejezete, az Temesvárhoz kötődik, de a románok pechére abban is a magyarok – kiemelten Tőkés László – voltak a főszereplők. Ezért kellett megkreálni a december 22-i tüntetést, majd a lövöldözést, amelyben a Securitate és a hadsereg egységei lőtték egymást a nem létező terroristák után kutakodva. Ebben nem volt semmi dicsőséges és hősies, persze az utcára vonult emberek ezrei – akik mit sem tudtak erről a szervezkedésről – hősök maradnak, hiszen ők valóban forradalmi lendülettel özönlötték el az utcákat. A marosvásárhelyi fekete márciusra is inkább fátylat borítana a román államérdek, mert ez egy olyan történet, amelyben a románok csak védekezni tudnak, de belőle pozitív hősként soha nem kerülhetnek ki. Megpróbálhatják a romániai magyarságra hárítani a felelősséget, amolyan revízió megakadályozását vizionálva, de az események kronologikus sorrendje soha nem teszi lehetővé, hogy Románia ebből egy nemzetmentő hőseposzt gyártson. Ha pedig valóban feltárnák az igazságot, akkor egyértelművé válna a román állam pogromkísérlete, illetve emellett az igazi cél (mert nem a pogromkísérlet volt a tényleges cél): a Securitate rehabilitálása és átmentése. Ez meg is történt a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) azonnali életre hívásával a marosvásárhelyi eseményeket követően.
2025-ben némi nosztalgiával is tekinthetünk vissza Iliescu politikai örökségére, amit sokan túlzásba is fognak vinni, hiszen Iliescu nem volt ugyan ízig-vérig demokratikus politikus, de fejlődőképes volt, szeretett tanulni, nem volt közönséges, civilizáltan viselkedett, színvonalasan tudott vitatkozni, volt egyfajta úriember tartása, ami mára mind teljesen kiveszett a politikából. Sokan emiatt sírják vissza, na meg azért, mert a jóságos, örökösen mosolygó békés öregúr imázsa megteremtette számára az atyuska szerepet, aminek köszönhetően tíz éven át lehetett Románia államelnöke. Ma is folyton atyuskákat, megmentőket keres a nép elnökválasztáskor, ezért Iliescunak ez az imázsa valamelyest ma is népszerűvé teszi a volt elnököt. 1989-ben tőle várták, hogy gondoskodjon a társadalmi békéről, a nyugdíjakról, a gazdaságról, ő volt a megmentő, akit a tömeg elsöprő – azóta is megismételhetetlen – arányban választott meg demokratikusan Románia első államfőjévé. Gyermekded demokrácia létezett ugyan, de inkább egyfajta rosszul értelmezett szabadosság. Demokratikus politikusok tehát akkoriban nem voltak – vagy legalábbis nem a tényleges hatalommal rendelkezők között – ugyanis a demokráciát mai napig is tanuljuk, s időnként elég csúfosan leszerepelünk belőle. Még mindig.
Szándékosan kerültem tehát úgy fogalmazni, hogy Románia első demokratikus államfője lett volna Iliescu. Az viszont biztos, hogy az első demokratikusan megválasztott elnök volt, akinek a szerepéről még sokat fogunk vitatkozni. Egyesek azt remélik, hogy halála után könnyebb lesz tisztázni a feltáratlan eseményeket, de ez egyáltalán nem biztos, ugyanis az említett államérdek egyelőre felülírhatatlannak látszik.
