Az utóbbi időben ismét kiderült számomra, hogy az anyaság nem más, mint extrém sport, ahol a jutalom nem pénz vagy elismerés, sokkal inkább morgás és csapkodás, utána meg jó esetben kis könnybe áztatott, maszatos ölelés. Matyi, a nyolcéves kis filozófusom egyik nap teljes meggyőződéssel jelentette ki, hogy: Anya, te csak azért vagy, hogy rám szólj. Igaza van, végül is, mi másért tanultam volna huszonplusz évet, ha nem azért, hogy emlékeztessem őt: a fogmosás nem opcionális, a kabátot a fogasra kell akasztani, ebédelni délben szoktunk, nem este, előbb a házi feladatok, utána a játék stb.
A nagylegény új hobbija, hogy engem edz. Ez annyit jelent, hogy miközben a tízszer kedvesen és nyugisan elmondott, ideje ágyba bújni után kiabálni kezdek, hogy most aztán már tényleg elég, alvás!, mire ő lazán odaveti a másik szobából: Anya, te túl ideges vagy, nyugi, lélegezz mélyeket.” Pff! Mondanom sem kell, hogy még jobban eldurran az agyam!
Eközben Panna meg zokogva közli, hogy Matyi fütyörészgetése miatt nem tud aludni. Lám, a testvéri szeretet újabb mély és őszinte megnyilvánulása.
Az elmúlt héten tényleg azt éreztem, hogy hivatalosan is én vagyok a fiam érzelmi boxzsákja, mostanában ugyanis minden frusztrációját rajtam vezeti le – ha valami nem sikerül az iskolában, nem elég szépek a betűsorai, ha Panna elveszi a legóját, vagy előbb mos fogat, de még akkor is, ha szerinte éppen rosszkor hívom ebédelni, én kapom a morgást, hörgést, odavágott szavakat és gyilkos tekinteteket. Persze tudom, a pszichológusok szerint ez a biztonságos kötődés jele – hát persze, mi más is lehetne?! De ők nem hallják, amikor a gyermekem rám üvölt, hogy Te nem is szeretsz engem, Anya!, miközben én épp a román szavakat ismételgetem vele orrvérzésig, közben az óhajtott vacsorát készítem, s igyekszem nem lemaradni a szülői whatsapp csoportok megállás nélkül frissülő tartalmairól.
De a múlt héten az is megtörtént, hogy egy elvesztett focimeccs után odasomfordált hozzám, és csak annyit mondott: Anya… Már a tekintetéből és ebből az egy szóból tudtam, hogy abban a pillanatban nem beszélni kell, csak ott lenni. Ölelni. Éreztem, ahogy a kis válla remeg, és a könnyei lassan az én kabátomba szivárognak. Nem volt szó vagy magyarázat, csak az a mély, ösztönös ölelés, amitől megint kicsi gyermek lehet. Aztán – amint egy kicsit sikerült megnyugodnia – már újra én voltam a hibás. Én, mert miért nem jöttem el a meccsre, miért nem mondtam meg a bírónak, hogy igazságtalan, miért nem szóltam a csapattársnak, hogy passzoljon?! Igen, anya mindig kéznél van, ha bűnbak kell.
Ilyenkor pedig azon gondolkodom: meddig lehet ezt bírni? Hány Anya, nem szeretlek mondat fér el egy szívben, mielőtt reped? Mikor jön el az a pont, amikor az ember lánya nem tudja már visszanyelni a könnyeit, és kimondaná: Fiam, én is csak ember vagyok.
De vajon szabad ezt kimondani? Lehet az anyai páncélon repedés, vagy az már gyengeségnek számít?!
Azt mondják, a türelem erény. De én néha úgy érzem, az anyai türelem inkább maraton: futod, futod, és közben senki sem tapsol. Csak mész tovább, mert tudod, a gyermeked nem direkt üt, csak éppen azt tanulja, hogyan kell kezelni a világot – és te vagy a legbiztonságosabb terepe ehhez. Milyen furcsa, a szeretet épp abban mutatkozik meg, hogy rajtad vezeti le a dühét…
De ki vigyáz akkor Anyára? Ki törli le az ő könnyeit, amikor az éjszaka közepén azon gondolkodik, vajon jól csinálja-e ezt az egész gyereknevelésdit? Talán a válasz egyszerű: senki. Mert anya maga a menedék, még akkor is, amikor ő maga is menekülni szeretne.
És mégis, minden hajnalban újrakezdi. Egy új nap, új hisztik, új mosolyok. Mert valahol mélyen tudja: ez az ölelés, ez a boxzsák-szerep, ez a sokszor véges türelem mind a szeretet másik arca. Csak néha nehéz elhinni, hogy ebben az egészben valahol anya is számít.
Ha naplót vezetnék, valami ilyesmit írnék az elmúlt időszakról: kedves naplóm, azt hiszem, mégiscsak szeretem ezt az egész őrületet. Mert amikor este, amikor betakarom őket, s Matyi félálomban odasúgja: Anya, bocs, hogy kiabáltam veled, nagyon szeretlek! Majd a kis karjával átölel, hirtelen megint minden értelmet nyer. A türelmem újratölt, a szívem újraindul. Mert anya vagyok, azaz lábtörlő, boxzsák, szuperhős – ezek mind egy személyben.
