Nincs motiváció, nincs stratégia, nincs jövőkép
„Azért jöttem, mert nem kaptam meg a segélyt.” „Önnek már nem jár segély, letelt a jogosultság időszaka.” „Akkor adjanak valami munkát.” „Hány osztálya van?” „Három.” – hangzik el a nyilvános párbeszéd a munkaügyi hivatal ügyfélszolgálati ablakánál. A hasonló esetek gyakoribbak, mint gondolnánk, és ezt a 2021-es népszámlálás apránként nyilvánosságra kerülő adatai is megerősítik. Kezdjük mégis a jó hírrel.
Az utóbbi évtizedekben pozitív változások is történtek. Tíz év alatt százezerrel csökkent Romániában az analfabéták száma (2011-ben közel 250 ezer volt, 2021-ben valamivel több mint 143 ezer), és a lakosság 50%-a nem jutott túl a nyolcadik osztályon szemben a 2021-es 40,5%-kal. Az egyetemi diplomával rendelkezők aránya is kedvezően alakult: míg 2011-ben csak 12,9%, 2021-ben mégiscsak 16%. Hosszú utat sikerült megtenni a kilencvenes évek elejétől, amikor a lakosság alig 5%-a végzett egyetemet: 1992-ben nem érte el az egymilliót a diplomások száma az országban, 2011-ben már 2,6 millió, 2021-ben 3,1 millió volt. Ezzel együtt az utolsó helyen kullogunk európai viszonylatban akkor is, ha a fiatalabb korosztály adatait nézzük: a 25–34 évesek körében is kevesebb mint 24% a diplomások aránya, szemben a 42%-os uniós átlaggal. Az utolsó hely akkor is marad, ha a korosztályt kitoljuk 74 éves korig: 18% Romániában a diplomások aránya szemben az EU-átlag 31%-kal.
A felsőfokú végzettség ilyen arányú hiánya azért aggasztó a szakemberek szerint, mert a diplomán túl az egyetemi közeg tartós megtapasztalása mentalitásbeli változásokkal is együtt jár, alakítja a világszemléletet, bővíti a látókört, a tájékozottságot, és a fenti adatok szerint mindebben tízből csak két romániai lakos részesült.
Sötét képet fest az Adevarul bukaresti napilapban Mihai Maci oktatási szakértő, aki szerint „elszaladunk Romániából, mert útjain meghalunk, kórházaiban szörnyű állapotok uralkodnak, iskola pedig szinte nem is létezik”. A szakember úgy véli ahhoz, hogy az állami rendszerek működőképesek legyenek, működő államra van szükség, márpedig „a mi államunk hatékonytalan, nem látja el a feladatát és nem ismeri a valóságot”, így aztán mi sem természetesebb, minthogy aki csak teheti, külföldön tanul tovább. Aki pedig külföldön tanul tovább, az csak ritkán tér haza dolgozni. Ugyanakkor aligha állja meg valójában a helyét ezzel magyarázni az egyetemi végzettséggel rendelkezők számának csökkenését, hiszen nemcsak azok vándorolnak ki, akik külföldön akarnak továbbtanulni vagy zsebükben román egyetemi diplomával nem tudnak itthon a szakmájukban megfelelő életszínvonal lehetősége mellett boldogulni: tömegével dolgoznak Nyugaton román szakmunkások. Elég csak azt felidézni, már Románia 2007-es uniós csatlakozását megelőzően is a hírek zömükben nem a külföldi egyetemeken és kutatóintézetekben ezerszámra tudományos sikereket halmozó hazánkfiairól szóltak/szólnak, hanem jó esetben mezőgazdasági munkát vállalókról spanyolországi eperszedőktől németországi spárgaszedőkig, kőművesektől, építkezésben dolgozó szakképzetlen napszámosoktól olaszországi szobalányokig stb.
Sok szakértő fogalmazta meg az utóbbi évtizedekben ismételten problémaként a különféle rendszerek összehangolatlanságát: nem tudni, a hazai munkaerőpiacnak reálisan hány mérnökre, orvosra, közgazdászra, informatikusra van szüksége, ezen adatok – és további gazdasági, társadalmi mutatók, trendek és változók függvényében tudományosan felállítható becslések – hiányában nem lehet a munkaerőpiaci kereslethez igazítani a szakemberképzést. Mindaddig, amíg nem létezik valós pályakövetés, kevés reális haszna van annak, hogy az iskolák és egyetemek statisztikákat állítanak össze a beiskolázási számokkal. Egy felmérés szerint az oktatási intézmények mintegy harmadában létezik valamelyes pályakövetés, de többnyire az is kimerül egyszeri adatgyűjtésben, nem vizsgálják, hogy 1–5–10 év múlva hogyan alakul a fiatalok pályája, egyáltalán pályán maradtak-e.
A lakosság ilyetén tanulatlanságának egyik fő okát a legtöbben a hazai oktatási rendszer súlyos hiányosságainak róják fel. A tanügyi reform gyakorlatilag 33 éve tart, s bár ezalatt temérdek változás történt, sajnos nem látszik a három évtizedben sem stratégia, sem átgondoltság, összehangoltság, konzekvencia, de leggyakrabban még a célok sem egészen világosak. Tucatnyi miniszter váltotta egymást, tanárgenerációk adtak sorra hellyel-közzel éppen elég elkötelezett nagybetűs Tanárt ahhoz, hogy a hazai iskolától olümposzi magasságokba emelkedett minisztériumi fülekhez is eljuthassanak az oktatás hétköznapi valóságának kézzelfogható gondjai, életképes megoldási javaslatok, milliárd kötelező jelentésoldal és végezze mind egy-egy hivatali fiók vagy szekrény mélyén elfelejtve. Még tervek is tucatjával születtek, reformjavaslatok, csak éppen az eredmények nem akarnak jönni.
Mindez mára oda vezetett, hogy kevés kivétellel a vidék tanügyi szempontból is leszakadt. Bár ma már sikerült odáig eljutni, hogy nem éppen szégyellnivaló a tanári fizetés, a szakma presztízse nem sokat javult, így egyéb okok miatt sem feltétlenül vonzó pálya. Megfelelő motivációs rendszer és sokszor szegényes felszereltség hiányában nem szívesen vállalnak állást falusi iskolákban a tanárok, és ez a nyolcadik osztályt záró képességvizsga eredményein is meglátszik. Ahol az önkormányzat felfogta az oktatás fontosságát, és minden lehetséges eszközt felkutatott és megragadott az iskola támogatására, ott az erőfeszítéseket az eredmények is visszaigazolják. A teljesség igénye nélkül sorolhatjuk itt a kalotaszentkirályi iskolát, ahol bentlakás és néhány éve uszoda is a diákok rendelkezésére áll, de akár a körösfői iskolát is, ahol a képességvizsgákon olykor a kolozsvári magyar elitiskolákét is felülmúló részeredmények születtek, és az sem ritka, hogy kiemelkedő tudományos sikereket elért diákok neve mellett valamely vidéki iskola neve szerepel. Ezzel együtt a vidéki fiatalok számára nyolcadik osztály után továbbtanulni nem csak annyit jelent, mint egy kolozsvári fiatalnak, aki egy másik buszra szállva jut el egy másik városrészbe kilencedik osztályba vagy szakiskolába. A líceumok és szakiskolák lehengerlő többsége a megyeszékhelyeken és városokban működik, a vidéki fiatalok többségének be kell költöznie, és legyen akármennyire „ingyenes” a hazai oktatás, ez jelentős költséget ró a családokra, amit azok sok esetben nem vállalhatnak. Sokkal logikusabb megoldásnak tűnhet a szülőkkel együtt maradni a földművelésnél, ami az esetek többségében nem jelent többet önfenntartó gazdálkodásnál, vagyis éppen annyit termelnek, amennyiből a család megél, túlél.
Általános társadalmi megbecsülést élvező, egytől egyig tehetséges és szakmailag jól képzett, belsőleg és külsőleg is motivált tanárokra, az eredendő gyermeki tudásvágyat fenntartani és gyakorlatias, hasznos ismeretekkel táplálni képes módszertanra és tantervre lenne szükség, olyan általános életszínvonalra, ahol a napszámos havi béréből is kényelmesen futja a számlákra, minőségi élelemre és családi nyaralásra, emellett a gyermekek taníttatására. Addig marad a tűzoltás és foltozgatás: mindenki egyénileg próbál boldogulni ahogy tud, aki pedig olyannak született (ízig-vérig tanárnak, iskolavezetőnek, közösségszervezőnek, segítőnek), az pedig ott és úgy segít, ahogy tud, annak, akit közelébe sodor az élet.
Borítókép: illusztráció
