Ezért olyan nagy – és tegyük hozzá, igenis jogos – a tanárok ellenállása az ilyen típusú „reformokkal” szemben.
Ha a láncfűrész használatát először a szaktantárgyak kötelező óraszámának lefaragására használnák, akkor a tanárok érdekeltek lennének a tananyag mennyiségének csökkentésében, egyrészt, mert kevesebb óraszámért ugyanannyi fizetést kapnának, másrészt több idejük maradna az órákra való felkészülésre, ami minőségibb tanítást, új didaktikai módszerek kitalálását segítheti. Ennek pedig a diákok látnák hasznát.
Az új tanügyminiszter örömét fejezte ki, hogy az új költségvetésben több pénz jut az oktatási tárcának, amiből bérnövekedésre is fordíthatnak. A kötelező óraszámcsökkentés azonos fizetés mellett tulajdonképpen egyfajta (burkolt) fizetésemelés, tehát még a költségvetést sem terhelné.
Ha a tanárok anyagi biztonságát és szakmai degradálódását nem veszélyezteti újabb „reform”, akkor pont az ő segítségükkel, szakmai ismereteikkel lehetne lefűrészelni a tananyagból az életben hasznosíthatatlan, felesleges mennyiséget.
Márpedig ebből bőven van. És hogy ez mennyire igaz, engedtessék meg, hogy saját tapasztalataimból hozzak példákat. Az 1954-ben még létező, almérnöki diplomát biztosító műszaki középiskola nyolcadik osztályában heti hat matekóra keretében, egy év alatt elsajátítottuk a teljes líceumi anyagot, beleértve az integrálszámítást is. Az iskola megszüntetése miatt, a líceumba kerülve mindezen ismeretek birtokában csak a tantárgyolimpiákra meg a Matematikai Lapok feladatmegoldó versenyeire készülve kellett bővítenem a tudásomat. A műszaki egyetemen másfél éven keresztül gyúrták belénk a speciális matematikát, a matematikai analízist és analitikus mértant. Mivel szerettem a matematikát, és kíváncsi is voltam, matematikai logikából és operációszámításból is vizsgáztam levelező hallgatóként az egyetem matematika és közgazdaság karán. Visszatekintve viszont nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy mindezen hatalmas ismerethalmazból mindössze ha 5%-ot használtam életem során. Egy továbbképzésen szerzett gráfelméleti és matematikai modellezéstudást viszont 100%-ban felhasználtam a későbbiekben.
(Tudom, a matematikaoktatást eleink nemcsak az ismeretek átadására, hanem a logikus gondolkodás fejlesztésére is kitalálták. Ez utóbbi pedig igenis fontos kompetencia, de vannak erre vonzóbb, szórakoztatóbb és hatékonyabb módszerek. Húsz éven át figyeltem tanítványaimon egy ilyen módszer hatékonyságát.)
Fontos tehát, hogy hol használjuk a láncfűrészt. Minden szakterület tanárai tudják ezt, s ha érdekeltté tesszük őket, akkor használni is fogják.
Az iskola nemcsak ismeretekkel gazdagítja a diákokat, de egyúttal általános műveltséget is ad. Ebbe beletartozik a történelem és a latin nyelv ismerete is (pláne itt, Európában). Kár lenne a mosdóvízzel kidobni (elfűrészelni) a gyereket is. Csak a módszert kellene megváltoztatni. Ne elfelejthető évszámokkal és nevekkel tömjük a gyerekek fejét, hanem – például – a történelmi jelenségek összehasonlító elemzéséve stb. (De nem „külsős” kompetens ilyen tanácsadásra.)
A Waldorf Líceumban például a görög történelem tanítását az ókori olimpia megrendezésével varázsolják a gyerekek számára élménnyé, életszerűvé. Ennek keretében korabeli ruhákat, ételeket készítenek, szokásokat stb. elevenítenek fel, majd a versenyben megvívnak egymással. A huszonhárom éves unokám most is emlegeti, hogy milyen élmény volt számára akkor a görög történelem tanulása. Az így szerzett tudás pedig megmarad, beintegrálódik az általános műveltségbe.
Szükség van tehát a láncfűrészre, de a megfelelő szakember jobban érti a használatát a politikusoknál, nem vág bele véletlenül a húsba is. A kompetens szakember nemcsak a tananyag csökkentéséhez, hanem annak a mai igényeknek megfelelő tartalmi változtatásához is ért. Az ő kezükbe kellett volna adni a láncfűrészt, már harminc évvel ezelőtt.
