Az igazi, hasznos tudás nem csupán az adott anyag bebiflázásáról szól, hanem bizonyos gondolkodásmódok kialakulásáról is. Nemcsak azért jó megtanulni bizonyos matematikai műveleteket, fizikát, kémiát, zenét, verselemzést, mert erre a jövőben szükségünk lesz, hanem főleg azért, hogy a gondolkodásunkat helyes irányba fejlessze, és ne legyünk védtelen áldozatai a mindenfelé hömpölygő butaságok teljes társadalmat felölelő vitustáncának.
Ezért – bár meszemenően megértem egy alaposan túlterhelt generáció gondjait és panaszait – mindig összeszorul a szívem, amikor újra előkerül a „mire jó az a sok matek?” és társai. De néha belefutok olyan jelenségekbe, amelyek még engem is arra késztetnek, hogy azt mondjam: mintsem ezt, inkább semmit, a nem tudás kisebb rossz, mint a rossz tudás! Mert úgy tűnik, akadnak az oktatás menetét megszabó egyének között olyan szakbarbárok, akik a címbeli mondást az eredeti formában értik, hadd legyen ökör a folyamat végeredménye!
Nemrég az elemi szintű matematikaoktatásban futottam bele abba a képtelenségbe, hogy újabban mifelénk a szorzás tagjainak külön neve van: szorzó és szorzandó. Hogy melyik a szorzó? Ja, hát, amelyik elől van. Ez akkora butaság, hogy alig hittem a szememnek. Mi értelme egy kommutatív művelet tagjainak külön nevet adni, azt bemagoltatni és számonkérni? Szerencsére a tanítók többsége ezt ugyanígy gondolja, és mellőzi a teljesen felesleges szótári gyakorlatot, amely ráadásul veszélyes is, mert hiszen ha a két tagnak más a neve, az egyenesen azt sugallja, hogy a kettő nem felcserélhető, hogy az ötször hat nem ugyanaz, mint a hatszor öt!
És egyre több esetben múlik a tanítókon és tanárokon az, hogy a tantervbe, tankönyvekbe bekerült emeletes szamárságok ne kerüljenek a diákok fejébe, ne zavarják össze őket teljesen s ne jussanak a gyerekek rövid úton arra a következtetésre, hogy az egész tantárgy úgy, ahogy van értelmetlen, követhetetlen, logikátlan és felesleges.
A napokban került elém a legfelháborítóbb eset. Józsa Levente marosvásárhelyen élő vegyész barátom hívta fel rá a figyelmemet. Hetedikes kémia tankönyvről van szó, amely az Intuitext kiadónál, a szaktárca fejlécével és jóváhagyásával, állítólag a minisztériumnak a törvényben rögzített országos tanterve szerint készült. Szerzői: Marius Andruh, Daniela Bogdan, Iuliana Costeniuc és Mihaela Morcovescu. Román nyelvről magyarra fordították: Eva Oltean, Elisabeta Atyim, dr. Irsai Izabella és Hampel Emőke, valamennyien első fokozattal rendelkező tanárok. Véleményezték: Lavinia Mureșan, a kolozsvári „Eugen Pora” Elméleti Líceum első fokozatú tanára, Carmen Botneanu, a bukaresti Școala Centrală szintén első fokozatú oktatója, valamint Delia-Laura Popescu, a bukaresti egyetem kémia karának előadótanára. Tehát összesen legtalább tizenegy szakember kezén ment át, mielőtt nyomdába került volna.
Ehhez képest rögtön az elején, a nyolcadik oldalon képtelenségeket olvashatunk benne. A lecke a testek, anyagok és vegyületek megkülönböztetésével foglalkozik. Kiemelt szövegként jelenik meg a következő két mondat: „A pohárban levő víz egy test (sic!) és a víz egy vegyület. Egy vasszeg egy test, míg a vas egy vegyület.” Ugyanazon az oldalon, táblázatban sorol fel anyagokat és vegyületeket. A vegyületek között pedig az oxigént és az alumíniumot. Ez nemcsak az alapvető kémia és fizika megcsúfolása, hanem a magyar nyelvé is. A „vegyület” szó ugyanis azt jelenti, hogy valaminek a vegyítéséből származik. A vas, az alumínium és az oxigén viszont kémiai elemek!
Tegyük fel jóindulatúan azt, hogy fordítási hiba történt, hogy a román „substanțe” kifejezést fordították tévesen vegyületekre. Ha csak ennyi lenne a hiba, nem ragadtam volna billentyűzetet, hogy erről írjak. De a tizennegyedik oldal alján a következő mondat olvasható: „A réz egy vöröses szilárd anyag (a közkedvelt név: sárgaréz)...” Ugye ismerős a régi vicc: a kék szilva azért piros, mert még zöld... De viccet félretéve, miféle vegyész, kémiatanár az, aki nem tudja, hogy a sárgaréz az egy réz-cink ötvözet?
Utoljára hagytam a legveszélyesebbet, azt, amely esetleg egy figyelmes, a könyvet kritikus szemmel olvasó-használó tanár figyelmét is elkerülheti egy fáradt napon. A könyv kilencedik oldalán vagyunk s a következő mondatot olvashatjuk: „Szerves vegyületeknek nevezzük azokat, amelyek összetételükben mindig szénatomot tartalmaznak más atomokkal együtt, és amelyek élő szervezetekből származnak.”
A vitalizmus, az az elgondolás, hogy szerves anyagokat csakis előlények képesek előállítani, mert egy rejtélyes erő, a vis vitalis szükséges hozzá, nemhivatalos, félhivatalos nézetként évszázadokig tartotta magát. Aztán 1824-ben egy Friedrich Wöhler nevű német vegyész, állatorvos szervetlen diciánból szerves oxálsavat (sóskasavnak is nevezzük) állított elő, ezzel egyszer s mindenkorra megdöntve az elméletet. Négy évvel később a szintén szervetlen ammónium-cianátból karbamidot szintetizált. Levelet is írt a vitalizmus elméletét bő másfél évtizeddel azelőtt megfogalmazó svéd kollégájának, Jöns Jacob Berzeliusnak, amelyben közölte, hogy mindenféle állat, ember, avagy kutya veséjének felhasználása nélkül szerves anyagot állított elő. Azóta se szeri, se száma azoknak az iparágaknak, amelyek nem létezhetnének, ha nem lennénk képesek szervetlen anyagokból, élőlények közreműködése nélkül szerveseket gyártani. És akkor az Úr 2024. évében szembejön velünk egy tankönyben a vitalizmus! Megjegyzem, a tankönyvnek még csak a tizennegyedik oldalánál tartunk, rettegek attól, hogy mi lesz odébb!
Vegyész barátom vetette fel a költői kérdést: vajon a vizsgákon a – állítólag hivatalos, minisztériumi tananyag alapján s a tárca jóváhagyásával megjelent – tankönyv alapján javítják a dolgozatokat, avagy a valóság alapján? Mert bármelyik eset is álljon fenn, a gyenge osztályzatot kapó diák, ha egy kicsit bevállalósabb kedvű, nyugodtan beperelheti a minisztériumot (sőt, a jó osztályzatot kapó is). Ha a tankönyv alapján javítanak, azért, ha nem, akkor meg azért, hiszen két eset áll fenn, és egyik sem jó: az első szerint valótlanságot tanítanak és azt is kérik számon; a második szerint valótlanságot tanítanak, és a valóságot kérik számon.
Szeretném azzal vigasztalni magam, hogy a kémiatanárok képesek kiszűrni ezeket a butaságokat, de a tények azt mutatják, hogy a papírforma szerint alaposan képzett tanárok, szakemberek közül tizenegynek ez így rendben van. Így pedig semmi nem szavatolja azt, hogy bármelyik iskola bármelyik tanára nem gondolja ugyanazt. A legtöbb nyilván igen, és az is köztudott, hogy a legtöbb tanár párhuzamosan több tankönyvből állítja ösze azt, amit az órán megtanít. A bőség zavara ez, de a lehető legrosszabb értelemben.
A romániai oktatás egy három és fél évtizede hosszú távú terv és elgondolás nélküli felelőtlen kísérletsorozat. Az eredményeket folyamatosan mindenki kimagyarázza, a felelősséget hárítja, mindeközben papírszeméthegyek gyártódnak, hangzatos szólamokat pufogtatnak, a helyzet egyre kilátástalanabb. Ezt tudtuk eddig is. De, hogy ekkora a gond, hogy sorra érkező generációkat ennyire égbekiáltó, dilettáns módon visznek tévútra, az számomra legalábbis újdonság.
