A javaslat óriási közfelháborodást váltott ki: a Romániai Klasszika-Filológiai Társaság (Societatea de Studii Clasice) egyenesen „barbárságnak” nevezte a törvényjavaslatot, a Román Akadémia elnöke, Ioan Aurel Pop pedig külön cikkben támadta rektori utódját, Daniel Davidot és globalista tendenciákat vélt felfedezni ezekben a javaslatokban. Sorra jelennek meg cikkek, amelyek a latinoktatás és a történelemoktatás jelentőségét hangsúlyozzák a hamis információk, féligazságok és információs káosz kortárs világában. Az ókorban kicsit is jártas ember azonnal felismeri ezekben a pánikkeltő és heves vitát kiváltó állapotokban a Kr. u. 5. század római civilizációját, ahol Róma leégett romjai és melankóliába süllyedt merengése közepette az erős, konzervatív szenátori réteg a birodalom számos nagyvárosában szobrokat gyűjtött, antikvár irodalmat olvasott és a letűnőben lévő világ ereklyéinek féltett, szinte fanatikus őrzésében még évtizedeken át őrizte egykor volt birodalma nagyságát, szépségét és dicsőségét. A késő antikvitás Peter Brown által gyönyörűen leírt világában az ókor fénykorának feldicsőítése a latin nyelv utolsó dicsőséges korát is hozta.
A 21. században alapvető kérdés, hogy mi a szerepe a múlt oktatásának és a múlthoz szorosan kötődő, kihalt nyelv, a latin szerepének kortárs társadalmunkban. A válasz nem egyszerű és nem célom, hogy az árokásásban oly profi táborok egyikéhez csatlakozzak, bár szakmámból fakadóan, paidagógoszként talán nem lenne nehéz nekem is panegirikuszokat írnom a latin- és a múltoktatás fontosságáról. De hát már ezt a mondatot se érti az Y és Z generáció nagy része: mi az a paidagógosz? Mi az a panegirikusz? Mi az az antikvitás? Ki az a Peter Brown és mi égett le Rómában az ötödik században? Hogyan is érthetné meg ezt az írást az, akinek alapvető ismeretei sem lesznek történelemből és latinból? Az életben való boldoguláshoz azonban nem kellenek az ilyen cikkek, megy az anélkül is. Igen ám, de a következő generációk orvostanhallgatói, joghallgatói, építészei, művészei és megannyi más szakma képviselői középiskolai latin nélkül elég komoly hátránnyal indulnak majd az egyetemen, mert még olyan egyszerű dolgokat se fognak érteni, hogy lex, rex, de facto, de iure, ab ovo és kardiovaszkuláris anomália. Majd megtanulja ott – szólhat azonnal a progresszió gyors (csakis gyors) és legyintő válasza. Csakhogy nem minden tanár lesz kegyes: úgy fognak bukni ezek a diákok, mint a légy. Sebaj, van belőlük elég, eleve ez is egy szelekció lesz: aki nem bírja majd az egyetemi latint, az mehet más szakmát tanulni. Igaz talán ez az érv is.
A középiskolai latinoktatás valóban elavult, sokak számára teher, nehézkes és hamar felejtős. Talán azért, mert a tankönyvek maguk is elavultak, a tanítási módszer, az oktatók is fáradtak, idősek. Pedig lehetne latint úgy is tanítani, hogy a kemény nyelvtani oktatás mellett – vagy helyett (?) – esetleg szókészletet oktatnak, római civilizációt tanítanak, kulturális turizmusban hasznosítható ötleteket és információkat adnak át a diáknak. Olyasmit, amit orvostanhallgatók, jogászok, turizmusban elhelyezkedők, építészek is hasznosan elő tudnak venni egyetemi éveik első vizsgáin, ahol ennek hiányában nagy eséllyel vért fognak izzadni, és tömegesen meg fognak bukni. Ahelyett tehát, hogy a latinoktatást teljesen kiveszik, inkább át kellene alakítani, esetleg összekapcsolni a történelemoktatással, beépíteni esetleg az anatómia-, biológiaórákba. Ez viszont már a meglévőnél is nagyobb reformot igényelne: a pragmatikus tudás oktatását és a diszciplináris oktatás teljes eltörlését.
Jó kérdés viszont az, hogy alapismeretek nélkül lehet-e interdiszciplináris oktatást alkalmazni olyanoknak, akiknek az alapok is hiányoznak? Beszélhetek-e én úgy matematikatörténetről, biológiai latinról, történelem és turizmus, történelem és politológia vagy művészettörténet kölcsönhatásáról, ha a szegény diák térképen se tudja megmutatni Rómát? Nehéz ügy ez, jelzi a rendszer totális válságát.
A szülők örvendenek a tantárgyritkításnak, a diákok még jobban. Az oktatók, a tanárok, az adott diszciplína őrzői és féltői értelemszerűen nem. Az igazság pedig az, hogy valahol mindegyiknek igaza van. Nem természetes és nem egészséges, hogy fiatal, hormonoktól duzzadó kamasz napi 7-9 órát iskolában töltsön, amelyet aztán ma a Z és Alfa generáció csakis az online térre vált fel (alig marad tehát idő a valós terek valós emberi élményeire). Ugyanakkor az is igaz, amire már fentebb utaltam: alapvető ismeretek nélkül csak nehezebb lesz az egyetem. Bepótolhatják majd ott, de a kimaradt tudás hiánya sok frusztrációval fog járni egyetemistaként. Márpedig egyetem nélkül ma már kevés szakma végezhető, még az AI korában is. Jogászok, orvosok, építészek, turizmusban dolgozók és történészek, tanárképző hallgatói nem fogják megúszni sem a latin-, sem a történelemtudás hiányát.
Múlt nélkül pedig nagyon nehéz megérteni a világ dolgait is: Izrael–Palesztina konfliktusáról lehet TikTokon ezerszámra nézni videókat, de a Z generáció nem fogja érteni, mi miért zajlik, ha alapvető történelmi ismeretei sem lesznek a világról és saját környezetéről. Lehet így is élni, végig rohanni a földi létben anélkül, hogy tudnák mi is az a de iure, veni, vidi, vici vagy dum spiro, spero. A kérdés csupán: érdemes-e?
Megoldási javaslatot aligha adhatok én ilyen távolságból. A tantárgyritkítás fontos, a diákok tehermentesítése is, de teljes diszciplínákat eltörölni nagy hiba. A latint én személy szerint beépíteném a történelemoktatásba és az anatómia–biológia órák helyett orvosi és természeti (klimatikus, mezőgazdasági) alapismereteket kellene oktatni, ahol a tankönyvben el lehet rejteni óvatosan vagy száz latin szót és annak izgalmas történetét. Máris úgy jönne ki a diák az iskolapadból, hogy tud néhány szót latinul is, de néhány alapvető orvosi alapfogalmat és jelenséget is megtanult.
Filológiai osztályokban, humán szakon pedig nem lenne szabad elhagyni a latint: ma kevés olyan európai nyelv van, amelynek nyelvtani rendszere ne a latinra épülne. Latin nyelvtan nélkül nincs német-, angol-, olasz- és románnyelv-tanulás sem, de még a magyar irodalmat se igazán lehet megérteni a klasszikus ókor ismerete nélkül, ahogy erre Babits Mihály életműve, valamint Adamik Tamás és Hajdú Péter tanulmányai oly szépen rámutattak.
A megoldás valahol megint az ókorból fakadhat (megint ez a fránya múlt, ez a latin…). Aurea mediocritas! Mit jelent? Ki mondta? Nem fogod megtudni az iskolából.
De majd megmondja az AI ezt is...
