Spanyol csodák Valenciától Alicantéig
(1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész)
Alicante a Costa Blanca ősi múltú és modern jelenű kikötővárosa...
...és Alicante tartomány fővárosa. A várost Akra Leuké (Fehér hegyek) néven az ókori görögök alapították. A római uralom alatt Lucentumnak nevezték, a mór hódítás idején a város nevét Al-Laqantra változtatták – talán ez utóbbira utal a ma is használt valenciai katalán Alacant megnevezés. A 9. században a mórok megépítették a Santa Bárbara-erődöt, hogy falai a kikötőt és az egész várost megvédjék a kalózoktól és az idegen betolakodóktól. A 166 méter magas, kopár Benacantil-hegy tetején őrködő Santa Bárbara-várkastély alatt elterülő óváros, a Barrio de la Santa Cruz is ebből az időből maradt fenn. Annak emlékére, hogy 1248-ban, Szent Barbara ünnepnapján Kasztíliai Alfonz elfoglalta az araboktól a várat, az erőd a Castillo de Santa Bárbara nevet kapta. Az idők folyamán az erődítmény több átalakításon ment keresztül, jelenlegi állapotát a 18. században nyerte el, azóta is az egész város panorámáját uralja, a belváros minden pontjáról látható történelmi emlék. A középkorban megerősödtek a város Földközi-tengeren lebonyolított kereskedelmi kapcsolatai: Görögországba, Főníciába és az Ibériai-félsziget fontosabb kikötőibe rizset, narancsot, bort, olívaolajat exportált. Alicante virágzó gazdasági életét – a Costa Blanca egyik legszebb tengerpartjaként – az utóbbi időben fellendült turizmusának köszönheti.
„Kiszállás, megérkeztünk!” – szólt Henrik, amikor a „kis sárgának” becézett Peugeot-val megállt a 35 emeletes Estudiotel Alicante szálloda előtt, közel a Plaza de los Luceros térhez. Az 1962-ben épült 117 méter magas felhőkarcolót, a város legmagasabb szállodáját Francisco Muñoz Llorens helyi építész tervezte. Mi, a két „Sárkány” a 27. emeleti lakosztályban szálltunk meg, ahonnan az egész város éjjeli és másnap hajnali panorámájában gyönyörködhettünk. Csak azt sajnáltuk, hogy nagy erővel fújt a szél, és mivel Sacival nem akartunk valódi sárkányokként elrepülni, nem sokáig időztünk a teraszon.
A városnézés korán reggel kezdődött. Már az első pillanatban olyan érzésünk támadt, mintha meseországba léptünk volna, ugyanis a Calle San Francisco zöldre és sárgára festett sétálóutcájában óriási vicces gombafigurák köszöntöttek mosolyogva. A színes-vidám utca ötlete Sonia Castedótól, a város polgármesterétől származik: kivitelezése nem kevesebb mint 60 ezer euróba került, és bár eleinte sok vitát kavart, ma Alicante egyik leglátogatottabb utcája lett, a San Francisco utcát pedig azóta nem is emlegetik másképp, mint a Calle de las Setas, azaz a Gombák utcája.
Gombák utcája
Reggeli sétánk közben a Calle de los Castaños 20. szám alatt Gabriel Miró (1879–1930) szülőházánál haladtunk el, amely sajnos zárva volt. Alicante büszke szülöttjére, Gabriel Miró (teljes nevén Gabriel Miró Ferrer) modernista íróra, akinek munkáit a szülőváros, Alicante ihlette. Nem csoda tehát, hogy a szökőkutas, dús növényzettől és a százéves óriás fikuszfától díszes, az író mellszobrát őrző Plaza de Gabriel Miró, a város egyik legszebb tere is az ő nevét viseli. Van róla elnevezett múzeum, iskola, könyvtár, postahivatal, vendéglő, kávézó és isten tudja, még mi minden, még a Museo de Fogueres óriás bábfigurái között is megtaláltuk. Nos, ha már megemlítettem a Museo de Fogueres múzeumot, hadd szóljak néhány szót a Fogueres de Sant Joan (más néven Hogueras de San Juan) ünnepségről, ami a város legfontosabb fesztiválja. A június 23. körüli „Szent János máglyái” ünnepségre már hetekkel hamarabb elkezdődik a készülődés, majd 24-ről 25-re virradó éjjel, miután a Castillo Santa Bárbara tetejéről kilövik a pálmafalevél-alakot öltő „Palmera” tűzijátékot, elkezdődik az emeletnyi magas, érdekesebbnél érdekesebb témájú, művészien elkészített papírmasé figurák elégetése. Ilyenkor fogy a pezsgő, mindenki nevet és táncol, örül, hogy él, a rendőrök pedig nem győzik a tűzoltótömlőből a sikító tömegre szórni a vizet. Különben a jókedv és az éjszakai tűzijáték napokig folytatódik a tengerparton. Az 1928-tól rendszeresen megtartott „Szent János máglyái” fesztivál csodálatos figuráinak embermagasságú kerámiamásolatait őrzi a Rambla de Méndez Núñez 29. szám alatt található Museo de Fogueres d’Alacant, ahol a művészi alkotásokat mi is tátott szájjal csodáltuk. Az viszont sehogy sem fért a fejembe, hogy az ünneplőknek hogy van szívük elégetni a több hét munkájával készült óriásbábokat.
A Barrio de la Santa Cruz, vagyis az óváros szűk utcáinak gyönyörű régi épületei között sétálva a római katolikus Bari Szent Miklós-társkatedrálishoz (valenciai nyelven Cocatedral de Sant Nicolau de Bari, spanyolul Concatedral de San Nicolás de Bari) értünk, tornyában a harangok éppen delet ütöttek. Amikor 1247-ben Alfonso király meghódította Al-Laqant városát, két mecset volt a településen, a Kis-mecset helyére később San Nicolás de Barinak szentelt templomot emeltek. Az 1613 és 1662 között Agustín Bernardino tervei alapján felépült templomot 1959. március 9-én XXIII. János pápa katedrálissá emelte. A késő reneszánsz és korai barokk stílusjegyeket őrző székesegyház egyszerű főhomlokzatának igazán szembetűnő dísze a sima kőfalak közül kiemelkedő két barokk vaskapu, valamint a főkapu fölötti fülkében a várost vigyázó Szűz Mária-szobor. Concatedral de San Nicolás de Bari – főkapu
A templom belsejében nem a fényűzés kábít el, inkább a hihetetlen nyugalom az, ami lelkedet megszállja. Hat egymásba nyíló kápolnája közül az úrvacsorai kápolnát a spanyol barokk egyik legszebb példájaként tartják számon. Művészeti értékei közül kiemelkedik José Villanueva szobrászművész 1675–76-ban készült aranyozott és polikróm fából készült Szent Miklós-oltárképe, Nicolás Borrás 1574-ben készült Retablo de ánimas oltárképe, Nicolás de Bussy Cristo de la Buena Muerte című 17. századi festménye, az 1688-ból származó olasz márvány és jáspisbaldachin, valamint a restaurálás alatt lévő 16. századi orgona. Az 1600-as feljegyzések szerint a templom zenei élete már a 15. században létezett, zenekápolnájának első kápolnamestere Mosén Nicolás Salina volt. A 17. század elején Mosén Isidro Escorihuela elsőként vezette be a hegedűt a templomi zenekarba. A zenekápolna aranykorát a 18. században élte, amikor szakrális művek százai születtek. Az évszázadokon keresztül létrejött misék, motetták, himnuszok gyűjteményét a kottaarchívumban őrzik.
A Bari Szent Miklós-katedrális orgonája
A Bari Szent Miklós-katedrálistól nem messze van az óváros másik lenyűgöző temploma, a Basílica de Santa Maria. A 14. században a legnagyobb iszlám mecset maradványaira épült templom a város legrégebbi aktív istenháza. A valenciai gótikus stílusban épült templomot a 15. században tűzvész után újjáépítették, mai formáját a 18. században nyerte el. A bazilika barokk homlokzatának két aszimmetrikus tornya Juan Bautista Borja szobrászművész domborműveivel díszített főkaput keretez, amelynek ékessége a spanyol mester kapu fölötti Szűzanya-szobra. A 18. századi rokokó főoltár arannyal díszített, a Boldog Szűz kápolnában José Esteve Bonet alkotása kék-fehérbe öltözött Szűz Mária-alakot ábrázol. A bazilika sok értékes művészi emléke között a Santa Maria gótikus kőszobor, Rodrigo de Osona spanyol reneszánsz festő Szentek képe című alkotása is említésre érdemes. A spanyol polgárháború idején a bazilika számos műalkotása megrongálódott, többek között az orgonája is, szerencsére a templom nem vált a tűz martalékává.
Basílica Santa Maria – főkapu
„Kulturális megállóink” után jólesett a pihenő, hiszen étlen-szomjan nem tudtunk volna estig talpon maradni. Egy kis vendéglő teraszán az ibériai gasztronómia egyik ínyencségét, a tonhalas és marhahúsos empanadát, valamint több adag különböző ízesítésű tapast rendeltünk sok olívabogyóval, a jeges-narancsszeletes sangria meg az erős kávé után pedig már madarat lehetett velünk fogatni. Újult erővel az Ayuntamiento de Alicante impozáns kétemeletes épületét is megnéztük. A korábbi városháza helyén felépített barokk stílusú városházát Lorenzo Chápuli tervezte a 18. században. Amikor odaértünk, a városháza két égbe nyúló tornyának órái már késő délutánt mutattak. Az első emelet ablakai mellett a sokszínű városcímeres zászlókat lobogtatta a nyári szellő, homlokzatán már a 2022-es júniusi Fogueres de Sant Joan-ünnepeket hirdették. Kicsit elbámészkodtunk a városháza előtti téren, ahol majd hivatalosan megnyitják a „Szent János máglyái” fesztivált, aztán sarkon fordultunk, és irány az Esplanada d’España, Spanyolország leghíresebb, a 20. század első felében épült, szökőkutakkal és szobrokkal vidított tengerparti promenádja. Az 500 méteres sétány párhuzamosan halad a széles vízpart vonalán, mindkét oldalát égig érő pálmafák és hatalmas levelű-virágú Strelitziák, azaz óriás krém- és narancsszínű papagájvirágok szegélyezik, padlóját a tenger hullámait utánzó vörös-fekete-fehér, közel hétmillió márványlapból álló mozaik alkotja. Esplanada d'España-sétány
Azt hinnéd, valami egzotikus botanikus kertben sétálsz, ha álomsétádat lépten-nyomon nem csillogó-villogó portékákkal, ajándéktárgyakkal, Alicante-matricás pólókkal megrakott vásáros bódék szakítanák félbe. A sétány mellett húzódó belső kikötőben az elegáns jachtok között sirályok lejtik csendes táncukat, a külső kikötőből a kereskedelmi hajók búgása hallatszik. A kikötő belső dokkjának vizében Esperanza d'Ors 1999-ben készült A szörfölő Ikarusz visszatérése nevű bronzszobra néz a part felé. Ikarusz, a talapzatra helyezett meztelen férfialak mintha a tenger felszínén járna, szárnyak helyett szörfdeszkát hord a bal karja alatt. A spanyol szobrásznő szerint ez az alkotása „tisztelet mindenki előtt, aki repülni és álmodozni próbál”. Esperanza d'Ors: A szörfölő Ikarusz visszatérése bronzszobor
A Plaza de la Puerta del Mar és a Plaza del Puerto között újabb modern szobor hívta fel a figyelmünket. Az El divinador (A jós) bronzból készült, körülbelül négy tonna súlyú, 3,5 méter széles és közel 8 méter magas absztrakt szobor, amelyet maga Juan Ripollés szobrászművész ajándékozott a városnak 2010-ben. Az alkotás többarcú emberi alakot ábrázol, amelynek nagy méretű tojásdad fejdíszéből számok állnak ki. Sajnos 2022 márciusában a szél- és esővihar ledöntötte a szobor felső részét, így mi csak a megcsonkított „jóst” láthattuk. A szobor restaurálása ügyében a város vezetősége már egyeztetett a művésszel, hogy a groteszk alkotás mielőbb visszanyerje eredeti formáját. Sétánkat a Playa del Postiguet, a lisztfinom, fehér homokos városi strand irányába folytattuk. A rózsaszínűt virágzó lagunáriákkal szegélyezett parton sétálva kicsit megirigyeltem a tenger hullámaiban fürdőzőket, a puha homokban napozókat és a pálmafák árnyékában pihenőket, tudván, hogy már csak néhány óra, és vége az álomvakációnak. Aztán kicsit megráztam magam, majd Kingámmal percekig összeölelkezve, hálával a szívemben, némán elbúcsúztam a napsütötte Földközi-tenger azúrkék vizétől és a spanyol csodáktól, amelyekben Valenciától Alicantéig annyi örömöt leltem.
Búcsúzóul: lagunáriák a tengerparton
Vége.
Borítókép: Ayuntamiento de Alicante – a városháza főhomlokzata