Olaszországi varázslatok – Második sorozat, 5. rész
Velence – a zene városa
Utazásaink alkalmával mindig izgatottan keressük a zenés emlékeket. Tudtuk, hogy Velence zenei múltja igen gazdag, hiszen az első emlékek nagyon régiek, a 6. századra, a bizánci időszakra mutatnak vissza, de igazi fénypontról a 15. és 19. század között beszélhetünk. A 16. század folyamán Velence lett Európa egyik legfontosabb zenei központja, a jellegzetes velencei kompozíciós iskola bölcsője. 1501-ben a velencei Ottaviano Petrucci megalapítja az első hangjegynyomdát, ettől kezdve a zeneművek Európa-szerte könnyebben terjednek. Ebben a periódusban virágzik az a cappella szakrális énekkari muzsika, amelynek központja a Szent Márk-bazilika. A székesegyház két orgonája a hangszerkíséretes éneklés fejlődését eredményezte, és egyben az önálló hangszeres zene kialakulásának is egyik forrása. A vallásos művek mellett természetszerűleg a világi zene is fejlődött, a 16. század végén és a 17. század elején elterjedt a zenekari muzsika koncertformája. Claudio Monteverdi – aki madrigáljaival, egyházi műfajok egész sorával és a korszak első operáival a reneszánszból a barokkra való átmenetet képviseli – 1613-ban vált hivatalosan a Szent Márk-székesegyház megbecsült és igen jól fizetett karnagyává. Kötelezettségei közé tartozott a templom énekkarának oktatása, a zenekar irányítása, a templomi „repertoár” zenei, liturgiai és az előadás szempontjából való ellenőrzése, sőt a világi ünnepek alkalmához illő zene komponálása is.
1637-ben megnyílt a Teatro San Cassiano, a világ legelső nyilvános operaháza Francesco Manelli L’Andromeda című operájával. A 17. század második felében a velencei opera kiemelkedő alakja a Monteverdi-tanítvány Francesco Cavalli lett, aki szinte minden operáját a velencei Cassiano színház számára komponálta. A színház hírneve egy idő után azonban megromlott, 1805-ben végleg bezárták, majd 1812-ben lebontották. Közben 1792-ben megnyílt a La Fenice operaház, amelyet kétszer is tűzvész pusztított el, de főnixmadárként mindig feltámadt hamvaiból, ahol többek között Rossini, Bellini, Donizetti, Verdi, Sztravinszkij, Britten, Nono operáit tapsolhatta a közönség.
A jelenlegi hangszer-, zenekari, és kórusképzés a Benedetto Marcello zeneszerző nevét viselő konzervatóriumban (Conservatorio di Musica Benedetto Marcello) zajlik, ahol a hagyományos zenetudományok mellett az ókori kurzusok, sőt az elektronikus zene is elsajátítható. Hatalmas könyvtárában jelentős zenetörténeti gyűjtemény található, múzeumában többek között Richard Wagner – aki imádta Velencét – által adományozott emlékeket is őriznek.
A konzervatóriumtól nem messze, amikor az Akadémiai híd felé sétáltunk, díszes homlokzatú kis templom hívta fel magára a figyelmünket, kapujában az Interpreti Veneziani barokk együttes koncertre hívogató plakátjával. Nos, koncertre ugyan nem volt időnk, de gondoltuk, hadd pillantsunk be a zene ezen szentélyébe. Közben megtudtam, hogy a San Vidal-templom (Chiesa San Vidal), amelynek kapujában álltunk, éppen a kiplakátolt európai hírnevű Interpreti Veneziani székhelye, ahol főként a Vivaldi és Bach műveiből összeállított koncertévadjuk sikeres előadásait tartják. A templomba lépve elsőként Vittore Carpaccio 1514-ben festett főoltárképe vonja magára a figyelmet, amely a lóháton ülő San Vitalét – a templom névadóját –, Szűz Máriát a kis Jézussal és a kis puttót imádó négy szentet ábrázolja. A templomban számos kevésbé ismert velencei festő munkája látható, de az istenháza zenés emlékekben sem szűkölködik: Giacomo Bazzani e figli-féle orgonája van, itt őriznek egy 1750-ben készült kecses viola d’amore hangszert, továbbá, emléktábla ugyan nem igazolja, de a hagyomány szerint a templomban helyezték el az 1785-ben elhunyt buranói születésű Baldassare Galuppi híres velencei zenész sírját.
A templomot az Anonimo veneziano (1970) című filmben is megörökítették, amelynek főszereplője a La Fenice zenekarának tragikus sorsú oboistája, akinek életében nem sikerült karmesterré válnia. Dédelgetett álma beteljesülni látszik, amikor a San Vidal-templomban diákzenekarral, élete hattyúdalaként egy velencei származású, a szövegkönyv szerint „névtelen” (!) zeneszerző művét vezényli. Jó tudni, hogy a film „névtelen” zeneszerzője valójában Alessandro Marcello, a híres d-moll oboaverseny komponistája, amelynek költői szépségű Adagio-tétele évszázadok óta mindenki szívét megdobogtatja.
Vivaldi temploma – a megálmodott tökéletes hangzásvilág
Ha Velence, akkor Antonio Vivaldi, az olasz barokk hangszeres zene megkoronázatlan királyának neve az, amely elválaszthatatlan a lagúnaváros nevétől. Nos, eléggé meglepő volt számunkra, hogy Vivaldi szülővárosában senki sem tudta, hogy hol keressük a Négy évszak szerzőjének szülőházát. Sok keresgélés után végül Velence történelmi belvárosában, a San Giovanni in Bragora (Chiesa di San Giovanni in Bragora) kis katolikus templomhoz kerültünk, amelynek falán emléktábla hirdette, hogy a haja színe miatt „vörös papként” emlegetett Antonio Vivaldi 1678. március 4-én az ottani plébánián született, és két hónappal később ott is keresztelték meg.
A Vivaldi-emlékek nyomában haladva az egyik különlegesen értékes élményünk a jelenleg zenemúzeumként működő San Maurizio-templomban (Chiesa di San Maurizio) volt, amelynek márvány angyalszobrokkal díszített főoltára előtt régi billentyűs és húros hangszerek várták az esti barokkzene-hangversenyt: egy kézi festéssel díszített spinét 1700-ból, egy Niccolò Amati által Cremonában készített nagybőgő (1670), a jobb oldalon pedig egy Carlo Bergonzi-féle nagybőgő 1733-ból. A zenemúzeum (Museo della Musica di Venezia) Antonio Vivaldi e il suo tempo című hangszerkiállítása Vivaldi korának állít emléket. A pazar gyűjteményben nemcsak a korabeli húros, pengetős, és fúvós hangszerek régiségét – köztük 1800-ból való kicsi hárfát (Arpa Piccola) és 1815-ből származó líragitárt (Chitarra Lyra) –, hanem a mesterien kidolgozott ornamentikáját is tátott szájjal csodáltuk. Annyi szent, hogy a régi hangszerkészítő mestereknek nemcsak tudásuk, de türelmük is volt bőven, amikor remekműveiket megalkották.
Újabb maradandó élmény volt a dózsepalotától rövid sétára lévő Santa Maria della Pietà vagy Santa Maria della Visitazione, népies nevén Pietà templomban azt a Vivaldi koráról szóló értékes bemutató előadást végighallgatni, amelyet egy jól informált, szolgálatkész hölgy tartott. A jelenlegi templom 1745–1760 között épült a korábbi Pietà templom helyén, amelynek története szorosan kapcsolódik az Ospedale della Pietà kórházhoz és árvaházhoz, amelyet a 14. században a Velencei Köztársaság szenátusa rendeletére alapítottak, és amely évszáza-dokon keresztül a város jelentős karitatív és zenei központja volt. A jelenlegi Pietà templom belsejének tojásdad alakja, a fehér, vörös és világosbarna színek harmóniát, eleganciát és békés nyugalmat sugároznak. Fehér mennyezetének csodálatos dísze Giambattista Tiepolo velencei festő zenélő angyalokkal díszített Szilárdság és béke című ovális freskója. A templombelső oldalfalain futó szépen megmunkált kovácsoltvas rácsok azt az időt idézik, amikor a templomhoz tartozó Ospedale della Pietà kórusában zenélő lányokat (Le Figlie di Choro) el kellett rejteni a közönség kíváncsi tekintetétől. Különben a lányok családneve is rejtve maradt, csupán a keresztnevükhöz biggyesztett hangszerük vagy hangfajuk megjelölésével jegyezték be őket az árvaház nyilvántartásába, mint például Agata dal Sopran, Anna Maria dal Violin, vagy Prudenza della Theorba. Életük a zenélés, koncertezés volt, a külvilággal ritkán találkoztak. A zenei tehetséggel rendelkező „Putte del Choro” vörös ruhát viselt, a hajukban pedig gránátalmavirágot. Színvonalas koncertjeikkel lenyűgözték a hallgatókat. Külföldi utazók és krónikások arról számoltak be, hogy az „égi hangok” koncertjén még a környező erkélyek és ablakok is megteltek az „angyalok vigasztaló énekében” gyönyörködő emberekkel.
Vivaldi álma olyan templom volt, amelyben létrejöhessen az a tökéletes hangzásvilág, amely elkápráztat és betölti a lelket, de az új templom felavatását azonban már nem érte meg. Valójában Vivaldi életének és zenei tevékenységének nagy része az Ospedale della Pietàhoz kötődik, ahhoz az intézményhez, amely annak idején a szegény, elhagyott, árva, zömében lányoknak, esetenként fiúknak 18 éves korukig otthont, szakmai képzést biztosított. A Pietà oktatási programjában kiemelt szerepet kapott a zeneoktatás. A lányok énekkari képzését Francesco Gasparini kórustanár (maestro di coro) végezte, Vivaldi pedig 1703-tól hosszú éveken keresztül a Pietà fizetett hegedűtanára (maestro di violino), koncertmestere, karmestere (maestro di concerti) és zeneszerzője volt. A templom falán emléktábla hirdeti, hogy sok más műve mellett, a világhírnevét megalapozó Négy évszakot is a Pietàban szerezte.
A 17. században a Pietà – jól képzett női zenészeinek köszönhetően – egyre látogatottabbá, hangversenyei egyre elismertebbé váltak. A Pietà alapos zenei képzését dicséri, hogy tanítványaiból többen váltak kiváló hegedűművésszé, zeneszerzővé, zenetanárrá. Vivaldi legkedvesebb tanítványa Anna Maria nevű árvalány volt, akinek csodálta kimagasló tehetségét, és ő maga vásárolt neki hangszert, idővel pedig számos nagy virtuozitású hegedűversenyt komponált számára. Az úgynevezett Anna Mária könyve 31 concerto – ebből 25 Vivaldi és 6 más zeneszerzők által komponált versenymű – hegedűszólamainak aranydíszítésű bőrkötéses gyűjteménye. A tehetséges lány nem csak hegedűs volt, brácsán, csellón, lanton, mandolinon és csembalón is játszott, később hegedűvirtuózként Anna Maria dal Violin, hegedűtanárként Anna Maria della Pietà néven emlegették.
A múzeumrészlegen a tanítással kapcsolatos feljegyzések, kézzel írt kottarészletek, a tanítványok bizonyítványai, a Vivaldi korában használt hangszerek – közöttük több mesterhegedű –, valamint a Pietàban elhangzott koncerteket dicsérő emléksorok betekintést nyújtottak a 17. századi Velence zenei életének oktató-nevelő-előadói aspektusába. A fehér galléros, piros ruhába bújtatott lánybábu kezében kottával, a Pietà egykori „Choro lányainak” (Putte del Choro), vagyis az intézetben élő és zenélő fiatal lányoknak az emlékét őrzi.
Egy 17. századi anonim francia ember feljegyzései szerint Velencében minden otthonban játszott valaki hangszeren, mindenhol zene szólt. Bizony mindenhol, még a vízen is szólt a zene a gondolások ajkáról, akik a hullámok ringatta hajó mozgására emlékeztető énekükkel külön zenei műfajt, a barcarollét hozták létre, amely később a klasszikus zeneszerzőket is megihlette, gondoljunk csak Offenbach Hoffmann meséinek híres Barcarolléjára vagy Mendelssohn zongorára komponált Dalok szöveg nélkül sorozatának Barcarolléjaira.
Velence nemcsak zenés emlékeiről híres, a 20. századtól folyamatosan a Velencei Kórusfesztiváloknak és a Velencei Biennálé kortárs zenei fesztiváloknak ad otthont, de a pop- és a rockzenétől sem idegenkedik. A jelenlegi Pietà templomot Vivaldi templomaként is szokták emlegetni, ahol esténként az I Virtuosi Italiani zenekar előadásában a közönség a Négy évszak szépségeinek tapsolhat. Nos, ilyen zenei múlttal és jelennel, joggal állíthatjuk, hogy Velence nemcsak a lagúnák, a víz, a fény és hidak városa, hanem a zene városa is.
(A sorozat előző részét itt olvashatják.)
