Spanyol csodák Valenciától Alicantéig: Ciudad de las Artes y las Ciencias – vissza a jövőbe
Az öt összetartozó épület jelentős részét a valenciai születésű Santiago Calatrava a kiszáradt Túria folyó medrébe, a festői szépségű „elsüllyedt parkba” álmodta meg, tervei megvalósításában Gaudí ornamentális művészetéből inspirálódott. A munkálatok 1995-ben kezdődtek el, elsőként a szem alakú L’Hemisfèric, azaz a Planetárium készült el 1998-ban, ahol 3D-s IMAX-mozi és lézerszínház is működik. A következő évben ugyan felavatták a Fülöp herceg Tudományos Múzeumot (El Museu de les Ciències Príncipe Felipe), de csak jóval később vált látogathatóvá. Az óriási bálna csontvázára emlékeztető múzeumban a tudományt és a technológiát szórakoztató módon ugyan, de a legnagyobb tudományos szigorral ismertetik és hozzák közelebb a látogatókhoz.
Akusztikai érdekesség, hogy az épületnek van egy körülbelül 60 méter hosszú beugró része, amelynek ha az egyik végébe beállsz és normális hangerővel beszélni kezdesz, a túlsó végében álló társad tökéletesen hallani fogja, amit mondasz, nem kell telefont használnod. A L’Umbracle ingyen látogatható több mint 17,5 ezer négyzetméteres kilátó, 18 méter magas halcsontvázhoz hasonló fehér boltívvel borított kert, ahol az égig érő pálmafák között sétálva megcsodálhatod a fák magasságáig nőtt pirosló murvafürtöket, és miközben magadba szívhatod a lonc, levendula, rozmaring illatát, időszakos szoborkiállítás szépségeiben – ott jártunkkor épp Igor Mitoraj lengyel művész nagy méretű mitológiai tárgyú bronzalkotásaiban – és a magasból az egész csodavárosban gyönyörködhetsz. 
L’Hemisfèric és Mitoraj Ikaro Blu bronzszobra
A „fantáziaváros” egyik leglátványosabb hídja a Művészetek és Tudományok Városa komplexumának keleti vége közelében fekvő, a Túria park fölött átívelő Puente de la Presa del Oro – valenciai nyelven Pont de l’Assut de l’Or. Calatrava itt sem tagadta meg önmagát: a 2008-ban átadott 180 méter hosszú és 125 méter magas függőhíd úgy néz ki, mint egy óriáshajó félredőlt, virítóan fehér vitorlája, amely nem vászonból, hanem 29 párhuzamos kábelből készült. Calatrava Serreria hídnak keresztelte, de a köztudatban több név is szerepel: az Arany gát utal a híd l’Assut de l’Or hangzatú valenciai elnevezésére, helyileg El Jamonero, azaz Sonkatartó, de a kifeszített párhuzamos kábelek miatt talán az egyik legtalálóbb a spanyol Pont de l’Arpa, azaz Hárfahíd. A Serreria híd fedélzetén több sávban személygépkocsik és villamosok száguldanak, de a kábeltartók mellett a gyalogosoknak kiépített út és biciklisáv vezet át egyik oldalról a másikra. A híd közelében a modern város legújabb épülete, a 2009-ben megnyílt L’Àgora helyezkedik el. A szintén Calatrava által tervezett többfunkciós komplexum kongresszusok, koncertek, előadások, sporttalálkozók, kiállítások színhelye. A komplexum felújítására kiírt pályázatot 2018-ban Enric Ruiz-Geli katalán építész nyerte meg. A terv megvalósítására „csekély” 19 millió eurós befektetésre volt szükség, de négy év elmúltával megszületett a katalán építész álma, és a CaixaForum Valenciát – amelyben családi, oktatási és időskori tevékenységek lelnek otthonra – 2022. június 23-án ünnepélyesen felavatták. Bár legszívesebben mindenhová bekukkantottam volna, így is kimondhatatlanul hálás voltam mindazért, amit láthattam. És még nem volt vége a csodáknak!
L'Àgora és a Hárfahíd
Fantasztikus élmény volt végigjárni az Oceanogràfic komplexum szegleteit, ahol a hatalmas szabadtéri park tavaiban kecses flamingók kémlelik a világot és különböző vízimadarak úszkálnak, kis és nagy teknősök lassan méregetik lépteiket, a madárházban az egzotikus madarak színes világát csodálhatod, míg a delfináriumban – persze jó pénzért – a delfinshow boldogsághormonokat felszabadító, életre szóló élményének lehetsz tanúja. A tavakkal és növényekkel benépesített park látványához jól illik az Oceanogràfic Valencia épületének tetőborítója, amelyet Félix Candela építész tavirózsa formájúra tervezett. Amikor belépsz Európa legnagyobb oceanográfiai akváriumába – amely több mint 500 fajnak ad otthont, köztük az Európában egyetlen beluga bálnacsaládnak – és megéled a mediterrán, a trópusok, az óceáni szigetek és a sarkvidék nyújtotta élményeket, úgy érzed, még maradnál, hogy ennek a csodának soha ne legyen vége. A vízzel telt, henger alakú hosszú alagútban a fejed fölött és körülötted cápák, ráják úsznak rémisztően, a többi akváriumban pedig a beépített sziklák, korallok és táncoló sások között ki tudja hány mázsás víziló lépked lomhán, anélkül, hogy az ide-oda úszkáló halak megzavarnák nyugalmát. Vicsorgó krokodilok leselkednek alattomosan és óriásteknősök lejtenek lassú vízi táncot, a havas-jeges „tájakon” totyogó pingvinek, lusta rozmárok lesik a déli táplálékot és csodálkozó szemű fókák incselkednek a visibáló siserehaddal, bármerre nézel, kerek szemű tengeri csikók, millió színben pompázó tengeri virágok, medúzák és halak úszkálnak – ilyenkor egyből megérted, hogy az oceanográfusok miért szerelmesedtek bele az óceán színes-titokzatos élővilágába.
El Palau de les Arts Reina Sofia – Európa legmagasabb operaháza
A csodák csodája a Reina Sofia Művészetek Palotája, vagyis Valencia híres operaháza. Szándékosan tartogattam a születésnapomra az operaház látogatását, mondván, ha csak ezt láttam volna Valenciából, már az is tökéletes ajándék lett volna. A Sofia Királynő Művészetek Palotája Európa legmagasabb operaháza (75 méter), Santiago Calatrava építész egyedülálló, a jövőt valósággá álmodó alkotása, amelyet Sofia spanyol királynő nyitott meg ünnepélyesen 2005. október 8-án, de a közönségnek csak 2006-tól vált látogathatóvá. Az operaház első, 2006/2007-es évadát Beethoven Fideliójának premierével nyitották meg, az első évadokban évente hét-nyolc operát, operettet, zarzuelát mutattak be olyan karmesterek vezényletével, mint Lorin Maazel vagy Zubin Mehta. Az egyik legtöbbet foglalkoztatott énekes Plácido Domingo, az ő tiszteletére indult el a fiatal énekeseknek meghirdetett továbbképzési program, 2007-től pedig a híres tenor Operalia versenye is a Művészetek Palotájában zajlik.
Operaház – főhomlokzat, bejárat
Csak álltam megkövülten a hatalmas épület előtt, és találgattam, mihez is hasonlítsam az összehasonlíthatatlant: eddig soha nem látott hatalmas tengeri lényhez, amely éppen az őt körülvevő vízmedencéből emelkedett ki, hogy rácsodálkozzon a világra, vagy óriás ufóhoz, amely békével szállt le a Földre, hogy az itt élő megkeseredett emberek lelkét a művészet, a zene ajándékával megvigasztalja? Bármerre nézel, mindenhol a tiszta fehér beton és ki tudja, hány milliónyi Gaudí-féle, apróra összetört, csillogó fehér csempéből kirakott fal- és medenceburkolat, a körös-körüli vízmedencékben esztétikusan elrendezett fa- és növényszigetek és Igor Mitoraj gigantikus bronzszobrai láttán egyre azt mondogatod: „Istenem, milyen csodálatos!”
A Túria parkra néző Operaház
A fémes, kiterjedt íves tetőszerkezet alatt 230 méter hosszúságban, a 40 ezer négyzetméteres épületben négy nézőtér található. Az 1470 férőhelyes – egyesek szerint több mint 1700, én ugyan nem számoltam meg! –, kék bőrüléses és tengerkék mozaikfallal díszített Sala Principal (Főterem) elsősorban opera-előadások színtere, de átalakítható tánc-, balett-, musical-, zarzuela-, jazz-, színi- és bármilyen más előadáshoz. A mozgatható két színpad, a hordozható platformok és cserélhető díszletek segítségével egy időben két egymás utáni előadást is előkészíthetnek. Amikor beléptünk, a felfüggesztett kis színpadon Alban Berg estére meghirdetett Wozzeck című operájának díszleteit rendezték, a tágas, 120 férőhelyes zenekari árokban pedig a zenészek délelőtti próbára készülődtek. Az óriási teremben a kényelmes kék bőrhuzatos ülések hátára szerelt miniképernyőkön hat nyelvből választhatod ki a neked megfelelőt – még japán változat is van –, amin az elhangzó opera szinkronszövegét követheted anélkül, hogy a nyakadat kellene kitekerned, hogy megtudd, éppen miről énekelnek a szereplők. Az is természetes, hogy a tökéletes akusztikájú teremben, ha a kakasülőn kaptál jegyet, akkor is ugyanúgy élvezheted az előadást, mintha az első sorban ülnél. Igaz, hogy a Mezzo Tv jóvoltából az évek folyamán sok előadást nézhettem végig a valenciai operaházból, de most ott álltam földbe gyökerezett lábbal, a megilletődöttségtől pedig nem jött ki egyetlen szó sem a számon, csak éreztem, hogy könnyel telik meg a szemem. 
Operaház – a Sala Principal színpada
Ugyanolyan csodálat töltött el a közel másfél ezer férőhelyes Auditorio hangversenyteremben is, ahol újból találgatni kezdtem, vajon mit utánozhat a terem parabolikus boltozata: óriáshal szálkás gerincét, viharban felborult régi facsónak belsejét vagy ultramodern templomboltozatot, amelynek széttárható ablakain keresztül a zene a csillagokig szállhat a magasba? Fantáziám ide-oda röppent, de valójában csak Calatrava tudhatta, milyen boltozatformát álmodott meg az építéstervezés közben – az szent, hogy bármit is gondolt, a kivitelezés elképesztő.
Az Operaház koncertterme
Egyéb érdekességek is voltak a teremben, például a beépített hangszórókkal ellátott ülések mustársárga, finom bőrhuzatát – ki tudja milyen bődületes áron – a Ferrari autógyártól rendelték, a kiváló akusztika érdekében a falak speciális faburkolatát pedig – ha jól értettem – Kanadából. A színpad fölé felszerelt félszáznál több hangerősítő lemezzel a különböző hangerejű és hangszínű hangszerek közötti tökéletes összhang megteremtése a cél, továbbá a teremnek van ultramodern film- és videóvetítő rendszere, amely lehetőséget nyújt az előadások speciális videóvásznakon való megtekintésére.
Szintén az épületegyütteshez tartozik a 400 férőhelyes Aula Magistral terem, kamarazeneestek és konferenciák színhelye. A főépületen kívül, az operaház főbejáratához vezető üvegplatform alatt található a 400 férőhelyes Teatre Martín i Soler kísérleti színház és barokk operastúdió – itt tartja Plácido Domingo a mesterképző tanfolyamokat. A színházat a 18. században élt valenciai születésű opera- és balett-zeneszerzőről nevezték el.
Calatrava épületkolosszusát olyan külső peremrendszerrel látta el, amely lehetővé teszi, hogy az előadótermeket, kávézókat és éttermet sétányerkélyek, kacskaringós lépcsők és külső liftek kössék össze. Néhány apróságnak tűnő, mégis nagyszerű ötletről árulkodnak a sétányerkélyek üvegajtóinak kék kerámiából készült fogantyúi: az alsó emeleti ajtókon férfi és női test, a felső emeleten férfi és női fej „engedi” ki és vissza a terembe a közönséget.
Operaház – kerámia kilincsek
Mivel csak a nézőtérre kell jegyet váltani, a közönség szabadon járhat-kelhet az egész épületben, az előadások szünetében friss levegőt szívhat a pálmafákkal, egzotikus növényekkel benépesített sétányerkélyeken, kerti teraszokon, a felső emeleti kávézóban, közben pedig gyönyörködhet a pompás kilátásban. A vezetett operatúra alatt Bizet ízig-vérig spanyol operájáról, a Carmenről álmodoztam. Elképzeltem, milyen varázslatos, felemelő érzés, fantasztikus élmény lenne egyszer itt, Európa legmagasabb operaházában meghallgatni élőben!
Este sokadik születésnapi vacsorára igyekeztünk. Vicces volt, hogy addig-addig keresgéltünk, míg a spanyol nagyvárosban végül olasz vendéglőre szavaztunk. A város központjában, a Carrer del Brodadors utcában lévő barátságos Mangia Ristorante teraszvendéglő csupán néhány asztallal várta vendégeit, ahol a zöld növénykerítésbe font apró gömbégőcskék, mint kis csillagok az éjben, messzire szórták a fényt – mintha tudták volna, hogy ünnepelni gyűltünk össze. Kellemes, szép este volt! Hideg előételként a Jamón Serrano-szeletek, különféle sajtok és édes paradicsomkarikák, majd a forrón tálalt marhahúsos lasagna, a nevetős gyertyák a Kingám rendelte meglepetéssütin és a néhány pohár félszáraz vörösbor meghozta a kedvünket, élcelődtünk és nevettünk is sokat. Talán nem véletlen, hogy Henriknek éppen az Axióma nevű borra esett a választása, hiszen a vörös nedű nevében benne rejlik az alapigazság, hogy egyre szaporodó éveim dacára az élet szép és élni jó!
(Borítóképen Calatrava fantáziavárosa. A fotók a szerző felvételei)
