Olaszországi varázslatok – Második sorozat, 4. rész
Velence híres-díszes Óratornya – a Mórok tornya
Velence híres Óratornyát igazából, ha akarnád sem hagyhatnád ki a városnéző listádból, hiszen a Szent Márk téren sétálva, akarva-akaratlanul is belebotlasz a tengerre néző, égbe magasodó díszes reneszánszkori építészeti remekműbe, amelyet a harangot megkongató két megfeketedett bronzóriás miatt Mórok tornyának (La Torre dei Mori) is szokták nevezni. A torony környéke forgalmas, mivel az aljában nyíló díszkaputól nyílik a Merceria, azaz Velence bevásárló utcája, ahol kedvedre bolyonghatsz.
A Mauro Codussi tervei alapján 1496 és 1499 között készült híres Óratornyot 1499. február 1-jén Agostino Barbarigo dózse avatta fel. Az emlékművet rövid időn belül Velence egyik szimbólumaként emlegették, amely monumentalitásával a város nagyságára és gazdagságára is utalt. A Torre dell’Orologio első óraházát az Európa-szerte ismert két pármai építőmester, Gian Carlo Rainieri és fia, Gian Paolo készítette.
A legenda szerint, a mestermű láttán a velenceiek gondoltak egy nagyot, és megvakították a két mestert, nehogy eszükbe jusson más városban is hasonló órát építeni, hadd legyen az asztronómiai óra csakis Velence büszkesége. De a legenda a nép kitalációja, viszont a feljegyzések szerint, a dózse az órakészítőknek jutalomképpen engedélyezte, hogy családjukkal az óratoronyban lakjanak. A dózse ajándékengedélye tradícióként élt tovább, amelyet az utódok generációkon keresztül több mint ötszáz évig élveztek.
A márványkőből kifaragott szabályos kör alakú óra kék zománcos számlapján aranyozott csillagjegyek szimbólumai, a belső körön a nap és a hold fázisai láthatók, a nap huszonnégy óráját római számokkal ábrázolták, a pontos időt aranymutató jelzi. Az óra fölött a kiugró félköríves teraszon Mária és a kis Jézus aranyszobra, Alessandro Leopardi munkája áll. Évente kétszer, áldozócsütörtökön és vízkeresztkor a toronyból minden órában előjön egy angyal, mögötte a három királyok, meghajolnak Mária előtt, majd elvonulnak. A színes figurákat Giovanni Battista Alghiero készítette 1755-ben. A Mária-szobor két oldalán két számlap látható, a bal oldalon a római számok az órák, a jobb oldalon az arab számok a percek múlását mutatják. A Szent Márk téren állva a Luigi De Lucia által 1858-ban készített új számlapokkal nemcsak könnyebb az idő múlását követni, de azóta ez az óraszerkezet lett Velence hivatalos időmérője, a város összes többi óráját ehhez igazítják. Az Óratorony harmadik szintjén Velence szimbóluma, a szárnyas oroszlán, a torony tetején a móroknak nevezett két megfeketedett bronzóriás – valójában egy szakállas öreg és egy fiatal pásztor bronzszobra – minden órában megkondítja a harangot mintegy figyelmeztetve, hogy bár Velence az a város, ahol megállt az idő, mégis óráról órára öregszik.
Caffè Florian – Velence legrégebbi kávézója
Andemo da Florian! (Találkozzunk Floriannál!) – ez az a mottó, amellyel a Szent Márk tér egyik legelőkelőbb kávézója immár több mint háromszáz éve hívogatja a velenceieket és a látogatókat feledhetetlen időtöltésre. A meghívást mindenképpen érdemes elfogadni, mivel a régi idők kifinomult eleganciáját megidéző kávézó egyedi hangulatától csupán egy csésze kávé mellett is sikerül „megrészegedni”. Képzelem, milyen varázslatos mesevilág, mennyi móka lehet ott a világraszóló velencei karnevál idején! A történelmi kávéház 1720-ban nyílt meg eleinte Caffè alla Venezia trionfante, azaz Győzedelmes Velence néven, később a helybéliek Floriano Francesconi, a kávézó első tulajdonosa után „keresztelték” át Caffè Florianra. Ez volt az első olyan kávéház Velencében, ahova nőket is beengedtek. Gazdagon díszített szalonjaiban, márványasztalai és vörös bársonyszékei mellett az idők folyamán többek között olyan hírességek fordultak meg, mint Casanova, Carlo Goldoni, Lord Byron, Charles Dickens, Goethe, Claude Monet, sőt Kosztolányi Dezső is többször volt vendége a kávéháznak. 1895-ben itt született meg a Velencei Biennálé modern művészeteket felölelő nemzetközi fesztivál ötlete, itt forgatták Matt Damon és Gwyneth Paltrow főszereplésével a Tehetséges Mr. Ripley film (1999) egyes jeleneteit, amely 2000-ben több kategóriában, köztük a Gabriel Yared által komponált legjobb eredeti filmzene kategóriában nyert Oscar-díjat. A lényeg, hogy az eredetileg négytermes kávézó mind a mai napig Velence egyik legelegánsabb, mondhatnám legfényűzőbb kávéháza, amelynek a 19. században újradekorált termeit híres velencei férfiakat – köztük a felfedező-utazó Marco Polót, a festő Tizianót, a vígjátékíró Carlo Goldonit, a zeneszerző Benedetto Marcellót –, művészetekből és tudományokból inspirálódott jeleneteket, távol-keleti motívumokat és a négy évszakot szimbolizáló nőalakokat ábrázoló falfestmények, muranói órástükrök és üvegcsillárok díszítik. A 20. században a Caffè Floriant egy ötödik, szecessziós stílusban kialakított teremmel bővítették ki, amelyet a szabadságról neveztek el (Sala della Libertà). A Florian mindig zsúfolt, azt hiszem, nincs a napnak olyan szakasza, amikor nem kell várakoznod, de amikor sorra kerülsz, a csokornyakkendős, fehér-feketébe öltözött pincér illedelmesen a számodra kijelölt asztalhoz kísér, aztán térül-fordul, és máris előtted az életmentő fekete nedű. Ha körülnézel, a csillogó-villogó szalon óriástükreiben viszontláthatod magad, amint az ezüsttálcákon kihozott elegáns, finom porceláncsészékből az árában is „lenyűgöző”, gyűszűnyi „un vero espresso italianót” szürcsölgeted. Ha lazítani akarsz, délutánonként a Florian teraszán a kávéház állandó kamarazenekarának előadásában olasz és nemzetközi slágereket hallgathatsz, miközben érzed, ahogy a zene ütemére a szíved egyre vidámabban ver és megtelik életkedvvel.
Museo Correr – Sissi egykori velencei otthona
A Szent Márk téren a bazilikával szemben található Museo Correr valójában Velence városi múzeuma. Nevét a szenvedélyes műgyűjtő Teodoro Correrről (1750–1830) kapta, aki nemcsak értékes könyv-, kézirat-, festmény- és díszítőművészeti gyűjteményét adományozta a városnak, hanem a családi palotát is, amelyben a gyűjtemény volt. A Museo Correr a napóleoni szárnyban, a Procuratie Vecchie és Nuove között található a két árkád között, amelyek a Szent Márk tér teljes hosszában futnak. A múzeumlátogatás alatt a szemed előtt Velence sokféle arcának, történelmének, művészetének emlékei elevenednek meg. Több termen keresztül gyönyörködhetsz a szobrász Antonio Canova örökségének márványcsodáiban, betekintést nyerhetsz a város gazdasági, katonai és városrendészeti múltjába, megismerheted a valamikori Velencei Köztársaság haditengerészetének fejlődéstörténetét, elmélyülhetsz a gótikus és reneszánsz kori művészetek szépségeiben, a 14. és 16. századi velencei festészet és a Correr által gyűjtött flamand és német festők remekműveiben, a rendkívüli numizmatikai gyűjteményben, az itáliai kerámia történetét megidéző termekben pedig megcsodálhatod Nicola da Urbino mitológiai témájú festett majolika tányérsorozatát. Rácsodálkozhatsz Marco Polo, a velencei utazó-felfedező bőrkötéses testamentumára, valamint Hajji Ahmed szív alakú világtérképére, amelyhez török nyelvű legendák és helységnevek is tartoznak. Bár nem bizonyított, hogy a térkép valójában Hajji Ahmedé, vagy csak lefordította török nyelvre, de meglehet, hogy ez az első török nyelvű térkép, és a hozzáfűzött magyarázatokkal segít megérteni, miként vélekedett a világról az Oszmán Birodalom.
A királyi szobák azokat a történelmi emlékeket idézik fel, amelyeknek „házigazdaként” Velence tanúja volt a 19. században. A palota számunkra sokat mondó emléke Erzsébet osztrák császárné, azaz Sissi, a magyarok szívének oly kedves királyné kilenc felújított szobája, ahol velencei látogatásai alkalmával tartózkodott. Ismét a vissza az időben élmény rabja lettem, hiszen mintha a gyönyörűséges Sissi – aki Anton Einsle 1855-ben készült aranykeretes festményéről néz rád jóságos tekintettel – kísért volna végig a velencei művészek által dekorált, javarészt aranyozott krém, zöld és vörös kárpitos, muranói üvegcsillárok fényében tündöklő termeken, amelyek közül csak a legszebbeket említem: a csillogó-villogó hatalmas bálterem, melynek erkélye a zenészek számára volt fenntartva, és a császári pár, Sissi és Ferenc József nappalija a tíz nagy faragott, aranyozott velencei fotellel és muranói tükörrel; továbbá, Sissi „tanulószobája”, az a kis „csendes sziget”, ahol távol a világ zajától, verseit és emlékeit vethette papírra, és a kis méretű fürdőszobája eredeti krémszínű márványkáddal: Sissi budoárja különlegesen finom ízlésű, amelynek faldíszei között aranyozott fémből készült búza- és gyöngyvirágok – Sissi kedvenc virágainak fémmásolatai – emelkednek ki. Ragyogó szépségű a rózsákkal, madarakkal, istenségekkel díszített ovális szoba, a császári pár reggelijének, ebédjének és magánvacsorájának színhelye, valamint a császár közönségterme az elegáns faragott és aranyozott fotelekkel, a három óriási muranói üvegtükörrel. Nos, röviden szólva, bármerre nézel, minden a 19. századi történelem emlékeit idézi és a királyi pompát hangsúlyozza.
Caffè Lavena – a zenészek kávézója
Az 1750-ben megnyílt színpompás kávézó eredeti neve az osztrák–magyar uralom idején Magyar királynő (Regina d’Ungheria), majd később Koronás medve (Orso Coronato) volt. 1860-ban Carlo Lavena tulajdonába került, innen a kávézó ma is használatos Caffè Lavena neve. Carlo Lavena barátságban volt Richard Wagnerrel, aki velencei tartózkodásai idején egy napot sem hagyott ki anélkül, hogy ne sétált volna végig a Szent Márk téren, és ne tért volna be a Lavenába, ahol általában feleségével, Cosimával, és apósával, Liszt Ferenccel, esetenként barátjával, Lavenával teázott, vagy péksüteményt fogyasztott és konyakot szürcsölgetve beszélgetett. Wagner ritkán foglalt helyet a kávézó teraszán, kedvenc helye a felső loggiában volt. A pék- és cukrászsüteményeket is felszolgáló kávézó most is őrzi azt a dohányzóasztalt és a székeket, amelyeket a két zenészóriás használt. Valójában a Caffè Lavena elősorban Wagnernek köszönheti a hírnevét, aki nemcsak csendes elmélkedésekre, baráti beszélgetésekre ült be a Lavena felső loggiájába, hanem ahogyan az étteremben elhelyezett Vincenza Cadorin-féle Wagner-emléktábla is bizonyítja, zenét szerezni is, sőt a zeneszerző egyes életrajzírói szerint a Parsifal, valamint a Trisztán és Izolda duettjének egyes részleteit is a Lavena kávézóban komponálta. Tény, hogy annak idején Wagner és Liszt is törzsvendégek voltak a Caffè Lavenában, viszont az évek során még számos zenészhíresség, köztük Arthur Rubinstein zongoraművész, Msztyiszlav Rosztropovics csellóművész, Karl Böhm karmester, Mario del Monaco tenor, Franco Corelli, a „tenorok hercege”, Uto Ughi hegedűművész és karmester is megfordult ebben a csillogó-villogó, elegáns kávézóban, amely joggal vívta ki magának a zenészek kávézója címet.
A Caffè Lavena az évek folyamán kiterjesztette menükínálatát, jelenleg a frissen készített legkülönfélébb szendvicsektől, a tengeri herkentyűs ínyencségekig, a kézműves péksüteményektől a fagylaltok széles választékáig bármit rendelhetsz. Partikat is szerveznek, ahol zenekarukkal igyekeznek egy csipetnyi varázslatot lopni vendégeik szívébe.
Nos, miután megcsodáltuk az étterem tükrös falaira felaggatott különböző stílusú Wagner-portrékat, inkább a friss levegőn, a kávézó teraszán foglaltunk helyet, onnan legalább a százféle nyelven beszélő turistákat is végig mustrálhattuk. Miután átböngésztük az árlistát, a jóhiszemű figyelmeztetések ellenére az árakat elég elfogadhatónak találtuk, így hát úgy gondoltuk, simán „belefér” egy Aperol Spritz is. Gondtalanul iszogattunk, és közben a nap fényében úszó fenséges bazilikában gyönyörködtünk, boldogságunkat időnként csak az asztalunkhoz merészkedő barátságos, de kicsit szemtelen sirályok és galambok társasága zavarta meg. Aztán eljött a fizetés pillanata, és akkor kerekedett ki igazán a szemünk, amikor az étlapon feltüntetett áraknak szinte dupláját számolták fel… Igaz, zene mellett mindig drágább a menü, de akkor délelőtt nem zenéltek sem bent, sem kint, hacsak a sirályok rikácsolását nem számítjuk annak. Úgy hiszem, ilyen esetben szokták azt mondani, hogy palira vettek bennünket.
(A sorozat előző részét itt olvashatják.)
