Zenés emlékek nyomában Verdi és Puccini szülőhazájában

Olaszországi varázslatok – Második sorozat, 7. rész

Burano panoráma (A szerző felvétele)
Burano – panorámakép

A Velencében töltött napok bakancslistájáról nem hiányozhatott a környék felfedezése sem. Korán reggel, ragyogó napsütésben ültünk hajóra, irány Murano, Burano és Torcello, a lagúna három kis szigete. Néhány száz méterre a velencei kikötőtől San Michele szigete mellett haladtunk el, a sziget Velence történelmi temetőjéről híres. Amióta betiltották a temetkezést a városban, 1797 óta a halottakat gondolán kísérik utolsó útjukra a szigeten lévő temetőbe, emiatt a San Michele-szigetet a „halottak szigeteként” is emlegetik. Itt van eltemetve Igor Sztravinszkij orosz zeneszerző, aki imádta Velencét – számos művének premierje is a városhoz kötődik –, és bár 1971-ben New Yorkban halt meg, utolsó kívánsága az volt, hogy a San Michele-temetőbe temessék Szergej Gyagilev, az orosz cári balett igazgatójának, egykori jó barátjának sírja mellé. A hajó csendesen szelte a lagúna smaragdzöld vizét, az utat a vízből kiemelkedő cölöpsorok egyengették, amelyeken egy-egy megfáradt sirály kémlelte, friss ebédre vágyva, a hajó által megsimogatott habokat. Közben a láthatáron feltűnt a késő reneszánsz stílusú San Pietro di Castello-bazilika, valójában évszázadokon keresztül ez volt a város székesegyháza, a Szent Márk-bazilika csak 1807-ben vette át a szerepét. Aztán előbukkant a fehéren messzire virító magas világítótorony (Faro di Murano), és már ott is teremtünk Muranóban.

Murano – csillogó üvegékszerek, tükrök és csillárok bölcsője

Murano az európai üveggyártás megmentője, 1291 óta a velencei üveggyártás központja. A sziget érdekessége, hogy Velencéhez hasonlóan, Muranót is egy „Canal Grande” vágja ketté, a csatorna két felét a Ponte Vivarini híd köti össze. Már a római korban lakott terület volt, lakói kezdetben sókitermeléssel, halászattal foglalkoztak, az üveggyártás csak a 13. században vált fő foglalkozássá, amikor az állandó tűzveszély elkerülése céljából az üvegfúvó műhelyeket Velencéből Muranóba „száműzték”.

varosnapokHirdetés

Amint a hajó kikötött, egyenesen a 2003-ban alapított Vetreria Artistica Emmedue, a muranói üvegipar egyik legrangosabb vállalatába mentünk, ahol a leghíresebb muranói üveggyárakból összetoborzott, sok éves tapasztalattal rendelkező mesterek dolgoznak. Kíváncsiságunk határtalan volt, mivel tudtuk, hogy mielőtt megcsodálnánk a művészi tárgyakat a kiállításrészlegen, üvegfúvó bemutatón veszünk részt. Az üveggyár bemutatótermének padsorait gyorsan elfoglaltuk a hajóval érkezett félszáznyi turistával együtt, és mint az iskolában a gyermekek, türelmetlenül vártuk, hogy kezdődjön az üvegfúvó bemutató. 

A közelmúltban felújított kemencében vöröslött a tűz, aztán egy üvegkészítő mester lépésről lépésre bemutatta, hogyan is válik a még vöröslő folyékony üvegmasszából használati vagy dísztárgy. Elképesztő kézügyességgel dolgozott, a fejleményeket mindenki szájtátva figyelte, meglehet, varázsszavakat duruzsolhatott, amíg a vulkánforró alaktalan üveg pillanatok alatt művészi paripává merevedik. A csodálattól mindenki örömrivalgásban tört ki. Közben arra gondoltam, milyen sokat változott a világ, hiszen évszázadokkal ezelőtt az üvegkészítés titkának megőrzése annyira fontos volt, hogy az üvegkészítő mestereket halálbüntetés fenyegette, ha kikotyogták a titkot az idegeneknek. És a szigetet sem hagyhatták el, viszont kiengesztelésül a sziget elöljáróiként kezelték őket, és lányaikat gazdag velencei családokba adták férjül. Idővel ugyan könyveket írtak az üvegkészítés módszereiről, de mivel az üveggyártás titka csakis apáról fiúra szállhatott, az igazi titok a családban maradt. Gyanítom, hogy a prezentáció alkalmával is csak a láthatót láttuk, de az igazi titok mélyére nem volt bepillantásunk, és ez így volt jó, ettől volt varázslatos, boszorkányos, amit láttunk. 

A kiállítás részlegen a millió színben játszó és csillogó poharak, üvegek, vázák és szobrok, a legapróbb dísztárgyaktól és ékszerektől az óriástükrökig és a legcsodálatosabb üvegcsillárokig – igaz, inkább csak a szemnek, nem a zsebünknek való – minden szépség, még színes üveghegedű is látható volt. Üres kézzel távozni eszünk ágában sem volt, szégyen is lett volna, annál is inkább, mivel itt nem fenyegetett az a veszély, hogy hamisított portékát vásárolunk, és a gyönyörűséges fülbevalók láttán amúgy sem tudtam volna ellenállni a kísértésnek. 

Már újból a hajón voltunk, amikor Szabolcs és Bori cinkos mosollyal nyújtott felém egy kis ajándékzacskót, benne az ott készült hűtőmágnessel, mondván, hogy a hétpettyes katicabogár és a sötétzöld négylevelű lóhere hozzon szerencsét a jövőben. Ami pedig a „szívem csücske” üvegfülbevalót illeti, valahányszor viselem, mindig az az érzésem, hogy a velencei–muranói emlékek mellett a napsütötte lagúna smaragdzöld vizének csillogását is magammal hoztam.

Burano, a színpompás sziget – a nyugalom otthona

A Velencétől hét kilométernyire fekvő Burano a Velencei-lagúna apró szigetekből álló települése, a történészek feltevései szerint már a római korban lakott terület volt. A 6. században Attila hun seregei elől Altinum lakói menekülni kényszerültek, mígnem a lagúna szigetein leltek új otthonra, amelyeket elhagyott városuk hat kapujának neve szerint kereszteltek Murano, Mazzorbo, Burano, Torcello, Amiana és Constanziaca névre. A Velencei Köztársaság idején Burano településnek közel 8000 lakosa volt, javarészt halászok és földművesek. A házakat abban az időben kezdték a szivárvány minden színére festeni, hogy a tengerről hazatérő halászok már messziről könnyen felismerjék otthonukat. Különben ma is, a sziget csatornáinak szélén kikötött halászcsónakok és a napon száradó halászhálók a sziget régi halászközösségeinek idilli, nyugodt hangulatot árasztó emlékét őrzik. Nem csoda, hogy a mesés festői színeiről, fényeinek pajkos játékáról híressé vált Burano egész évben számos képzőművészt vonz és ösztönöz alkotásra. 

Burano gazdaságának fellendülése és egyben európai hírneve a tűcsipke készítésnek, a reticellatechnikának köszönhető, amelynek évszázados hagyományát alkalmilag működtetett csipkekészítő tanfolyamokkal próbálják életben tartani az 1872-ben létesített csipkekészítő iskolában (Scuola del Merletto), amely ma csipkemúzeumként (Museo del Merletto) működik a Galuppi téren. A tér Baldassare Galuppi zeneszerző, csembalóművész és karmester emlékét őrzi, aki Il Buranello becenevét szülővárosától, Buranótól örökölte. Emlékét a róla elnevezett főtéren a Remigio Barbaro által készített bronzszobor (is) őrzi.

Amint a hajó kikötött, elindultunk Burano felfedezésére. Szerencsére a hajóskapitány itt valamivel több látogatási időt „engedélyezett”. Burano egymástól csatornákkal elválasztott öt városrészre tagolódik, melyeket fahidak kötnek össze. A főtér felé haladva elsőként, különben a lagúna felől is jól látható Szent Márton-templom (Chiesa di San Martino Vescovo) különálló, isztriai kőből épített, 53 méter magas ferde harangtornyára lettünk figyelmesek, amelyet Burano szimbólumaként emlegetnek. A 16. században épült San Martino-temploma Baldassare Galuppi főtéren található, nincs díszes főbejárata, a templomba valójában a Szent Barbara-kápolna mellett lévő reneszánsz ajtón léphetsz be. Az évszázadok folyamán a templomot többször átépítették, renoválták. Főhajójának mennyezete 1913-ban tűz martalékává vált, ekkor semmisült meg az 1767-ben épített velencei Gaetano Callido-féle orgonája is, melynek helyét jelenleg a 2000 síppal ellátott Mascioni de Cuvio-féle orgona foglalja el. A templom barokk stílusú belső terének jellegzetes négyzet alakú, vörös-fehér kövekből kirakott burkolata, a gesztenyebarna fapadok, a neoklasszikus oszlopok és az árkádok között besütő napsugarak nyugalmat, harmóniát árasztanak. A templomban őrzött egyházi kincsek között Giovanni di Niccolò Mansueti, Jacopo Palma il Giovane, Antonio Zanchi, Francesco Fontebasso és Giambattista Tiepolo velencei reneszánsz és barokk festők munkái láthatók.

A múltban készült csipkeminták, motívumok, és a hozzájuk fűződő csipkekészítő emlékek szintén a főtéren, a jelenleg működő csipkemúzeumban, (Museo del Merletto) tekinthetők meg, nem kevés euróért. Az utcákon és az üzletek többségében sajnos a buranói piacot elözönlötték a géppel készített távol-keleti másolatok, az asszonyok között nagyon ritka, aki még régi kézi csipkét készít és árul, de ha rátalálsz egy-egy ilyen üzletre, ahol még őrzik a hagyományt, szájtátva válogathatsz. De jól vigyázz, mert ez esetben a csipkéket árusító hölgyek olyan meggyőzően beszélnek rá a művészi alkotásokra, hogy észre sem veszed, és máris több száz euró csúszik ki a zsebedből. De ami szép, az szép és ellenállhatatlan, és el kell ismerni, hogy az ott vásárolt, kézzel varrott csipkeköltemények életed végéig egyedi színfoltot képez(het)nek a lakásod egy-egy sarkában, vagy az öltözéked díszeként.

Torcello – a zöld sziget, a hét család lakta kis földi paradicsom 

Amikor a 6. században Altinum lakói Attila hun seregei, és később a lombardok elől menekülni kényszerültek, a történészek szerint Torcello lehetett az első sziget, ahol letelepedtek, mivel abban az időben Torcello volt a lagúna egyik legnagyobb szigete, még Velence szigeténél is nagyobb, ami miatt „Velence anyjaként” is szokták emlegetni. Torcello hamarosan püspöküknek is székhelye lett, sőt a lakók első püspökük, Szent Heliodorusz maradványait is magukkal vitték, akit azóta Torcello védőszentjeként tisztelnek. A 10. században a sziget lakosainak száma elérte a tízezret, sókitermeléssel és halászattal foglalkoztak, kereskedelmük fejlett, gazdasági életük virágzó volt. Idővel azonban a település területének javarésze elmocsarasodott, egyre zsugorodó szárazföldjét maláriát terjesztő szúnyoginvázió lepte el, ami magával vonta a lakosság megtizedelését. Mivel a hajók sem tudták már egykönnyen megközelíteni, Torcello kereskedelme, gazdasági élete hanyatlásnak indult, életüket mentve és a jobb megélhetés érdekében családok százai hagyták el a szigetet. 1600 körül még a püspök is elhagyta Torcellot, a sziget szinte teljesen elnéptelenedett. A maguk mögött hagyott és idővel romba dőlt fényűző paloták és templomok köveit építőanyagként a szomszédos Buranóban, Muranóban, és Velencében használták fel. 

Torcello jelenleg parányi zöld sziget, csupán hét család lakta földi paradicsom. Alighogy a hajó lehorgonyoz, a sziget bejáratánál fehér márvány Szűz Mária-szobor köszönti a látogatókat. Amint a keskeny csatorna mellett, a hosszú, rendezett úton sétálsz végig a történelmi emlékekben gazdag térig (Piazza di Torcello), a virágzó fák, az égig magasodó óriásbokrok és zöldellő növények társaságában érezheted, hogy ez a nyugalom szigete, ahol nincs autótülkölés és nincs hangos beszéd sem, csak a himbálózó csónakok nesze és a természet csendje ölel körül. Néha, mintha a régmúlt üzenne, sejtelmesen megkondul a Santa Maria Assunta ódon bazilika harangja. Nem csoda, hogy annak idején Ernest Hemingwayt is megigézte a sziget békés szépsége, sőt 1948 őszén a ma is működő Locanda Cipriani szálló vendégeként hosszabb időt töltött ott, amíg A folyón át a fák közé című regénye egyes fejezeteit írta. 

A Piazza di Torcello felé vezető úton a folyót átölelő félkörív alakú domború, korlát nélküli Ördög hídjához (Il Ponte del Diavolo) több mesés legenda fűződik. Az egyik legenda szerint az ördög fogadásból arra vállalkozott, hogy egyetlen éjszaka alatt megépíti a hidat, de a hajnal megzavarta számítását, a fogadást elveszítette, így a híd korlát nélkül maradt. A másik legenda még ördöngösebb, miszerint még az osztrák uralom alatt egy lány beleszeretett az idegen katonába, de a család ellenezte a fiatalok szerelmét, és a fiút halálra ítélték. A kétségbeesett lány egy boszorkány segítségét kérte, aki az ördöggel cimborált. A szerelmeseknek sikerült elszökni, az ördög viszont „jótéteménye” fejében hét éven keresztül, minden karácsony éjjelén egy halott gyermek lelkét kérte cserébe a boszorkánytól. Egyik szemfüles jóakaró, hogy mentse a gyermekeket, megölte a boszorkányt, az ördög így hoppon maradt, de a legenda itt nem ér véget, ugyanis az ördög azóta is, minden szenteste fekete macska képében várja a hídon a megígért gyermeklelkeket. Hiába na, ami a hiedelmeket, legendákat illeti, az olaszok nem tagadják meg magukat!

Torcello egyik legértékesebb történelmi hagyatéka a Nagyboldogasszony székesegyház (Cattedrale di Santa Maria Assunta), itt található Szent Heliodorusz síremléke. Többszöri felújítás után a bazilikát 1008-ban szentelték fel, de valójában a templom és a hozzá tartozó San Giovanninak szentelt keresztelőkápolna romjai a 7. századi bizánci építészet emlékei. A katedrális belső terét tizennyolc görög oszlop osztja három hajóra. Famennyezete egy felborult csónak belsejét juttatta eszembe. A presbitériumot a templomhajóktól restaurálásra szoruló, Szűz Máriát és a tizenkét apostolt ábrázoló festménysorozatról díszes ikonosztáz választja el, fölötte a keresztre feszített Jézus szobra tekint le a templom látogatóira, az imádkozó hívőkre. A bazilika legértékesebb történelmi-kulturális-egyházi emlékei között kiemelném a márvány mozaikpadló szépségét, a hatalmas Utolsó ítéletet, a lagúna legrégebbi bizánci mozaikját, az apszismedencében a 12. századi földrengésben megsérült és utóbb renovált Szűz Hodegetria mozaikját, és az aranyozott ereklyetartó fölött elhelyezett Jacopo Tintoretto (e Bottega) Irgalmas Madonna és hívői (Madonna della Misericordia e devoti) című festményét.

A bazilikától elkülönítve áll a Campanile, a 11. században épült harangtorony, amelyet eredetileg a lagúnában történő hajózás irányítására használtak. A Santa Maria Assunta katedrálist galéria köti össze a Santa Fosca templommal, a 9. századból megmaradt bizánci stílusú emlékkel, melynek mai kinézetére a 12. századi felújítások nyomták rá a bélyeget. A középkori templom kőtéglákból épült belsejének fenséges egyszerűsége, misztikus hangulata megálljt parancsolt, elcsendesedésre, befele fordulásra intett. Itt őrzik a mártírhalált halt Szent Fosca és Maura ereklyéit. A legenda szerint Fosca és Maura pogány szülők gyermekeiként Észak-Afrikában éltek, erre utal a két nő neve is – Fosca, azaz „sötét”, és Maura, vagyis Mauritániából való –, és ott is keresztelkedtek meg a 3. században. Mivel többszöri fenyegetés után sem akartak lemondani keresztségükről, megkínozták, majd karddal megölték őket. Fosca és Maura maradványait Vitale nevű tengerész vitte Torcellóba, a két mártír vértanúságára minden évben február 13-án, szentmisén emlékeznek meg. 

A Piazza di Torcello igazi történelmi aranybánya, múzeuma (Museo Provinciale di Torcello) régészeti, közép- és újkori emlékeket őriz, a tér régi kőfalán és környékén szabadtéri kiállítás látható az egykori fényűző paloták és templomok kőmaradványaival, márványdíszeivel. A tér hatalmas olívafájának szomszédságában az Attila trónjának nevezett kőszéket (Trono di Attila), a legenda és egy fotó kedvéért mindegyikünk kipróbálta, így legalább egyszer az életben mi is királyi fenségnek éreztük magunkat. Nos, Attila fehér kőből kifaragott trónja cseppet sem volt kényelmes, így „kiskirályságunk” sem volt hosszú életű, hamar odébb álltunk, hiszen már amúgy is elérkezett a pillanat, hogy Torcello békés zöld szigetének búcsút intsünk.

Utószó Minden, ami jó, gyorsan telik. Az az öt élménydús nap is, amit a „világ közepén” töltöttünk, szinte szempillantás alatt tovaszállt. Kora hajnalban indultunk útnak, és az „édes otthon” felé vezető úton minden lehető járművet igénybe vettünk. Sűrű köd borította Velencét, amikor előbb hajóra, majd Velence Stazione ferroviarria di Santa Lucia nevű vasútállomásán vonatra szálltunk. Amint a vonat a lagúnát átszelő Szabadság hídon (Ponte della Libertà) keresztül – egy közel négy kilométer hosszú és húsz méter széles cölöpökre épített többsávos kő- és vasbeton híd, amely összeköti Velence történelmi központját a lagúnán keresztül a szárazfölddel… eláll az ember szava! – Mestre felé tartott, mintha nem is a hídon, hanem egyenesen a lagúna smaragdzöld vizén haladtunk volna. Fantasztikus, felejthetetlen élmény volt! Aztán gyorsan pergett a film, Mestréből busszal Treviso repülőterére értünk, és máris a felhők magasából a mélybe tekintve suttogtam meghatódva: Isten veled, Velence, Isten veletek varázslatos álomnapok!

VÉGE a velencei sorozatnak

(A sorozat előző részét itt olvashatják.)