Élménypillanatok a naspolyaligetek, narancsfák, barátpapagájok és a paella hazájában – 1. rész

Spanyol csodák Valenciától Alicantéig

Élménypillanatok a naspolyaligetek, narancsfák, barátpapagájok és a paella hazájában – 1. rész
Véget ért a forró nyár, és szinte észrevétlenül, nesztelen Kolozsvárra is beszökött az ősz. Ismerősök, barátok Facebook-bejegyzéseit böngészve látom, sokan kedvelik a színeiben pompázó őszt. Én is csodálom szépségeit, de engem inkább nosztalgiára késztet, mondhatom, úgy szeretem az őszt, hogy nem feledhetem a nyarat. Hogy is feledhetném, hiszen gyermekeimnek köszönhetően a nyár minden évben napsugaras, élményekben gazdag utazást ígér. Az idei nyáron is két ízben messzi országok olyan természeti és kulturális szépségeit csodálhattam, amelyekről eddig csak álmodozhattam. Ki nem mondott vágyaimat ismerve, Kinga lányom és párja, Henrik kerek évfordulós, mesebeli születésnapot szervezett nekem.

Egy márciusi este szólt a telefon: „Mit szólnál hozzá anyukám, ha idén a szülinapodat Valenciában töltenénk? Gondoltuk (közben szinte láttam mosolyát), egyszer leszel hetvenéves, valami buta ajándék helyett, lehet, jobban örülnél egy néhány napos utazásnak, a másik Sárkányt (így becézik a két anyut) is vinnénk, bebarangolnánk azokat a helyeket, ahol mi már jártunk, és amelyeket annyira szerettünk” – hadarta Kingám, levegőt se véve. A meglepetéstől pillanatra elállt a szavam, aztán örömmel válaszoltam: „Igen, igen, igen! Ha képesek vagytok több napig is elviselni a Sárkányok rigolyáit, hát persze, hogy igen!” Nahát, arra még a legszebb álmaimban sem gondoltam, hogy valaha Spanyolországba is eljutok, örömömben szinte táncra perdültem.

Március és április is gyorsan telt, aztán elkezdődött a májusi visszaszámlálás. Sacival – a másik Sárkánnyal – már napokkal az indulás előtt pakolni kezdtünk, mintha legalábbis a világ végére készültünk volna. Úgy hiszem, a fiatalokkal premierként együtt töltött vakációnk miatt nemcsak mi ketten izgultunk, de kár volt nyugtalankodni, hiszen már a kezdet is jól indult. Henrik pezsgővel várt a reptéren, mondanom sem kell, hogy a „négyes fogat” pillanatok alatt jókedvre derült, pedig a születésnapi vigasságra még várni kellett néhány napot.

Már esteledett, amikor a háromórás repülés után megérkeztünk Valenciába. Borús volt az idő, sötétedésre az eső is eleredt, de éjjel meggondolta magát, és miután reggelre csillogó tisztára mosta az utcaköveket (lehet éppen a mi tiszteletünkre – mondtam viccesen), ahogy jött, el is ment – volt eső, nincs eső, nyomában kisütött a nap.

Valencia – az öröm városa

Az Ibériai-félsziget területének több mint 80 százalékát Spanyolország foglalja el. Valencia – katalán és valenciai nyelvjárás szerint València – az ország délkeleti részén, a Földközi-tenger partján fekszik. Madrid és Barcelona után Spanyolország harmadik legnagyobb városa és egyik legfontosabb kikötővárosa, autonóm közösség, az azonos nevű tartomány székhelye és a valenciai főegyházmegye érseki városa.

Valencia gyönyörű város, amelyben a történelmi múlt és a kortárs szépségek tökéletes harmóniát alkotnak. A rómaiak által Kr. e 138-ban alapított város nevét az ókori latinból eredeztetik, miszerint Valentia az erősség városát jelentette. Később az arab megszállás idején Medina bu-Tarabnak, az öröm városának nevezték. Kedvelem az „öröm városa” megnevezést, és talán nem is vagyok egyedül, akiben a lépten-nyomon ámulatba ejtő kulturális értékek és természeti csodák láttán eluralkodik az öröm és hála érzése. Nem is beszélve arról a ráérősen nyugodt és mosolyteli spanyol életérzésről, ami óhatatlanul hatalmába kerít, magával ragad és boldoggá tesz, mert örülsz a napsugárnak, a frissen illatozó reggeli kávénak és a ropogós bruschettának, a pálmafák alatti sétáknak és az egzotikus virágoknak, a tenger gyöngyöző habjainak és a fejed felett elsuhanó sirályoknak, a napozó macskák lusta nyújtózkodásának és a pórázon sétáltatott kutyák vidám csaholásának. Örülsz, hogy reggelente a kis terasz melletted lévő asztalánál a kávéjukat nyugodtan szürcsölő elegáns nénikék vidám csevegése a te napodat is felvidítja, miközben mosolyogva hallgatod azt a dallamos-selypítő, hol spanyol vagy katalán, hol valenciai nyelvet, amelynek zenéjét megszeretted és örökre szívedbe zártad.

Szállásunk a Casa de los Gatos közelében volt, az El Carmen negyedben, így a Museo utca 9. szám alatti Macskák házára, Valencia egyik leglátogatottabb látványosságára esti és nappali fényben is rácsodálkozhattunk. Az égszínkék falra festett, többablakos, emeletes macskaházhoz mély bejáratos, címeres kapu, a falból kihajló díszes itatókút és kis növényes kert, valamint a fal tetején őrködő macskaszobor – Alfonso Yuste Navarro szobrászművész munkája – tartozik. A 2003-ban készült alkotás emléket állít annak a legendás eseménynek, miszerint a 11. században az a tévhit uralta a várost, hogy a macska egy másik világból származó ördögfajzat, balsorsot hozó állat. Amikor El Cid, a legendás hadvezér meghódította Valenciát, elrendelte a város összes macskájának kiirtását. A kegyetlen állatpusztításból csupán négy macska menekült meg. A falon kis kerámiatáblán felirat hirdeti: „Az 1094-ben a Barrio del Carmenben élt négy macska emlékére.” Valóság vagy legenda? Tény, hogy a valenciaiak ma is imádják a macskákat – és a kutyákat is.

Casa de los Gatos – Macskák háza

A Valenciában töltött néhány nap alatt a közel 40 fokos melegben lejártuk a lábunkat, ugyanis Henrik minden reggel egész napos pontos útitervvel állt elő, hogy rövid idő alatt mindazt a „kihagyhatatlan” helyet megmutassa, ami a listáján szerepelt. Na, jó, azért többször is megálltunk egy-egy pohár üdítőre, kávéra, frissen facsart narancslére vagy sörre, és hogy a sok információt jobban megemészthessük, egy-két pohárka Hierbast – fincsi nővényekből készült spanyol likőrt – is felhajtottunk.

Első nap korán indultunk útnak, mivel a híres Mercado Central – valenciai nyelven Mercat Central de València –, a város központi piaca reggel 8-kor nyit (szombatonként 7-kor) és délután 3-kor zár, vasárnap pedig zárva van. A La Plaza del Mercado, azaz a Piac téren álló hatalmas vásárlóközpont építését 1914-ben Francesc Guàrdia i Vial és Alexandre Soler i March, a barcelonai építészeti iskola végzettjei kezdték el, a későbbi változtatásokat Enrique Viedma Vidal és Ángel Romaní Verdeguer valenciai mesterek végezték. Nem csodálom, hogy a modern és gótikus elemeket ötvöző grandiózus épületről azt mondják, olyan, mint egy „kereskedelmi székesegyház”. Mercat Central de València – vásárlóközpont

Az 1927-ben átadott központi piac épületének jelenleg háromszáznál több standján ki tudja hány ezer féle portéka sorakozik, azt se tudod, merre kapkodd a fejed. Itt gyümölcsökkel, ott fűszerekkel megrakott asztal, amott jamón bódé, a halfélék és tengeri herkentyűk részlegét már messziről elárulja „illata”, a legfinomabb édességek láttán csorog a nyálad, odébb a legnemesebb spanyol borok közül válogathatsz, és van sok csecsebecse, turistáknak szánt valenciai emlék – csak legyen tele a pénztárcád. Bámészkodás közben megcsodálhatod a domborművekkel ékesített márványoszlopokat, néhol csipkézett fémoszlopokat, a kovácsoltvas díszeket, a gazdagon festett üvegablakokat, a jellegzetesen kék és krémszínű spanyol mintás csempéket és kerámiadíszeket, középen az égbe magasodó kupolát, amelynek tetejében a szélkakas, a La cotorra del Mercat látható. Vicces, hogy a valenciaiak legendája szerint a királyi koronán ülő Mercat papagája a hétköznapokat képviseli, szétkürtöli az összes pletykát, ami a Mercatról, vagyis a piacról jön. Szerintem, a kupola szélkakasa azt (is) jelzi, hogy „jó szelek fújnak” Valenciában.

La Estrecha – Európa legkeskenyebb háza

Az első napi „maratonunk” igazából csak ezután kezdődött. Alighogy elindultunk, a Lope de Vega utca 6. szám alatti ház előtt: „nézd csak, anyukám – szorította meg a kezemet Kingám –, ez itt Európa legkeskenyebb háza, csupán 107 cm széles, látod, még a ház számát is 107-re cserélték!” Nagyot néztem, mert valójában olyan keskeny volt a ház, hogy ha nem figyelmeztet a lányom, észre sem veszem, annyira beleolvadt a mellette lévő világos téglaszínű La Estrecha bár épületébe. Megtudtam, hogy az ötszintes ház eredetileg lakóház volt, a földszinten pedig családi vállalkozással hajdanán ékszerüzlet működött. Vajon papírvékony emberek lakhatták – tűnődtem magamban –, és szobáik berendezése Hófehérke törpéinek miniatűr bútorzatához hasonlíthatott? Isten tudja, hogy férhettek el, annyi szent, hogy az évek folyamán nemcsak ékszerüzletként, hanem büféként, édesség- és ajándékboltként is működött. La Estrecha – Európa legkeskenyebb háza

Jelenleg a szomszédos La Estrecha bárhoz tartozik, amelynek tulajdonosa a tér növelése érdekében az elválasztófalakat lebontotta, a homlokzatot azonban megtartotta. Valószínű, hogy a bártulajdonos nem bánta meg a befektetését, ugyanis a 107-es házszámmal ellátott La Estrecha bárt nap mint nap a világ minden tájáról odasereglő turisták látogatják. Hirdetőtáblájának frappáns szövege – „La Fachada más Estrecha de Europa!” (Európa legkeskenyebb homlokzata) és „La Tasquita más bonita de Europa” (Európa legszebb bárja) – felér egy jó reklámmal!

Plaza de la Virgen – a város szíve

Égbe nyúló pálmafák között sétáltunk a valenciai katedrális lábánál fekvő, éppen felújítás alatt lévő Plaza de la Reinán – valenciai nyelven Plaça de la Reina –, vagyis a Királyné téren, ahol ezernyi üzlet, étterem, kávézó, bor- és tapasbár várja az arra haladókat. A tér történelmi érdekességeként emlegetik, hogy 1930-ban itt kezdett el működni az első közlekedési lámpa, amelyet egy városi őr irányított. Ki tudja, hogy azóta a tér átalakítására kiírt úgynevezett „ötletversenyek” jót vagy rosszat hoztak a városnak. Szomorú, hogy az 1944 és 1963 között sorra került lebontások után számos történelmi jelentőségű háznak, üzletnek már csak az emléke maradt. Sajnáltuk, hogy a javában folyó felújítások miatt a régi városteret mi már nem láthatjuk. A körkerítés mögé bekukkantva hiába kerestük az 1959-ben épített első szökőkutat, a fák és virággruppok helyén csak a feltört régi kőlapokat, leszerelt padokat, építőipari gépeket és szerszámokat láttuk, mivel javában folytak a munkálatok, hogy a korszerűsített teret augusztus folyamán a kiírt határidőre átadhassák.

Lassan átvergődtünk a munkálatok gőzében lévő Plaza de la Reina göröngyös járdáin, és bár a katedrális főbejáratától és a hozzá tartozó El Miguelete (valenciai nyelven El Micalet) harangtoronytól csak néhány lépésre voltunk, először a Plaza de la Virgen egyik terasza felé vettük utunkat, hogy egy délelőtti eszpresszóval erőt gyűjtsünk a további meneteléshez, a templomi látogatásokhoz.

A Plaza de la Virgen (valenciai nyelven Plaça de la Mare de Déu), vagyis a Szűz tér Valencia leglátogatottabb, legzsúfoltabb és legszebb tere, a műemlékektől ékes egykori Forum Romanum. A világ minden sarkából odasereglő turistáktól és a játszadozó gyermekek nevetésétől hangos tér szemet gyönyörködtető látványossága a Fuente del Túria szökőkút. Manuel Silvestre Montesinos szobrász 1976-ban felavatott gigantikus bronzalkotása a Túria folyó allegorikus ábrázolását tárja elénk, központi alakja egy atlétatermetű fekvő férfi, aki egyesek szerint Neptunusz, ezért „a tenger ura” jelzővel illetik. Valójában az erős alkatú férfi a Túria folyót szimbolizálja, az őt körülvevő, korsót tartó nyolc lány pedig a termőföldeket öntöző csatornákat ábrázolja, amelyeket a Túria vize táplál.

Plaza de la Virgen és a Fuente del Túria szökőkút

Jó volt hallgatni a szökőkút vízizenéjét, és jó volt látni a kacagó napsugaraktól csillogó magasba szökkenő, majd táncolva-énekelve visszazuhanó vízsugarakat, amint hűs permetet szórnak a hőségtől menekülő bámészkodókra. Az élmény hatására sokan úgy ottfelejtették magukat, mintha ők maguk is szoborrá változtak volna. Bár fényképezni szinte lehetetlennek látszott, a százféle nyelvet beszélő turisták között végül sikerült a szökőkúthoz furakodnom és elsütnöm néhány fotót. Az csak hab a tortán, hogy rövid videón a szökőkút vizének léleksimogató zenéjét is megörökíthettem.

A Plaza de la Virgen a város szíve, nevét Virgen de los Desamparados, Valencia egyik védőszentjétől kapta. A tér egyik barokk ékessége az Elhagyatottak Szüzének szentelt bazilika, a monumentális katedrális szomszédságában. A Virgen de los Desamparados bazilika az egész régi valenciai királyságnak és a jelenlegi valenciai közösségnek a szentélye, amelyet a közhiedelem szerint a valenciaiak hálaként építettek, amiért a Szűzanya véget vetett az 1647-ben futótűzként terjedő pestisjárványnak. A Szűzanya-képnek otthont adó bazilikát Diego Martínez Ponce de Urrana építette 1652 és 1667 között, egyik érdekessége, hogy kék kupolája nem a templom középpontjában, hanem a katedrális felé közelítve helyezkedik el. A bazilika másik érdekessége az Antonio Palomino – II. Károly udvari festője – által 1701-ben festett csodálatos freskóival díszített ovális mennyezet. A királyi bazilika ad otthont a Valencia védőszentjének szentelt Museo Mariano múzeumnak, ahol híres mesterek festményeit, rajzait, kerámiáit, szobrait, textil-, zománc-, és aranymunkáit, kegytárgyakat, alapító- és emlékiratokat csodálhat meg a látogató. A bazilikától a monumentális katedrálisig reneszánsz boltív vezet át. A hatalmas katedrális – amelynek főkapuja ugyan a Plaza de la Reinára nyílik, de a templom épületének jelentős része a Plaza de la Virgen ékessége – és a Virgen de los Desamparados királyi bazilika épületegyütte­sének csodái egyedivé varázsolják a teret, amelyben a város szíve dobog.

Folytatjuk.

(Borítókép: Ciudad de las Artes y las Ciencias – A művészetek és tudományok városában. A fotók a szerző felvételei)