Spanyol csodák Valenciától Alicantéig
(1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)
Altea – a Costa Blanca kék-fehér ékköve
Altea, a romantikus hegyi városka Valenciától 132 km-re és Alicantétól 53 km-re fekszik, a kéklő tenger és a fehér part, valamint a magas hegyek között. A turisták nemcsak pálmafákkal övezett, fehér homokos tengerparti strandjáért, hanem óvárosának nyugalmat árasztó festői szépségeiért is szeretik. Nevét egyesek az andalúz–arab aṭṭalaye/atalaya (őrtorony) szóból származtatják: ennek a megnevezésnek a helyességére utalhat az a tény, hogy a hegycsúcsról az egész vidék belátható, a város pedig mind a mai napig őrzi néhány ősi fal és átjáró romos emlékét. Mások a görög Althaia szóból eredeztetik, ami azt jelenti „gyógyítok”. Nekem jobban tetszik ez a megnevezés, mivel a kék-fehérbe öltözött városka nyugalma gyógyító hatással bír. Bármerre nézel, narancs- és olívafák, gyümölcsöző kaktuszok, a fehér házak faláról leomló lila színű murvafürtök, a teraszokon a kék-fehér népi motívumos cserepekből mosolygó muskátlik és pirosló tölcsérjázminok köszöntenek rád, s amint a miradornak nevezett kilátókról a Földközi-tenger végeláthatatlan kékségében gyönyörködsz, közben pedig megszólal a kék-fehér kupolás templom déli harangja, érzed, hogy a lelked megnyugszik és elszáll minden aggodalmad, bánatod.
A harangtorony
Altea már az ókorban létezett, sokszor volt az ibériaiak, a vizigótok, és – talán a leghosszabb ideig – a muszlimok uralma alatt. A 13. században az aragóniai I. Jaime hódította meg, 1279-ben pedig III. Pedro aragóniai király városi oklevelet adományozott a városnak. A 14. században védőfalakat építettek, hogy megvédjék a partot a portyázó kalózoktól, majd a 16. században a felsővárost erősítették meg három kapuval ellátott kőfallal. A kapuk közül mára csak a Vell Portal és a Portal Nou maradt meg.
A múltban Alteát a halászat és a mezőgazdaság jellemezte, fejlődéséhez hozzájárult a közeli Algar folyó, amely nemcsak az öntözéshez volt elengedhetetlen, hanem biztos ivóvízforrása volt a halászoknak és az ott kikötő hajósoknak is. Az 1960-as évektől viszont a turizmus vált a gazdaság fő hajtóerejévé, ami maga után vonta az urbanizáció folyamatának felgyorsulását, a népesség megnövekedését. A városnak valójában két arca van. Az egyik a hegy lábánál, a tengerpart közelében, ahol az utóbbi időkben emeletes lakóházak, modern szállodák, luxusirodák, elegáns butikok épültek. A másik az óváros, amelynek varázsa a hegy irányába vezető keskeny, kék-fehér mintájú köves utcáknak, a családi kézben lévő kerámia- és kézműves boltoknak, a miniatűr ékszerüzleteknek, a tengerparti vázlatokat és művészstúdió-emlékeket áruló galériáknak, az aprócska teraszos éttermeknek és a város legmagasabb pontján „őrködő” Iglesia de Nuestra Señora del Consuelo templomnak köszönhető. A kék-fehér mozaikkupolás Consuelói Szűz templomot a város szimbólumaként, Alteát pedig a „Földközi-tenger kupolájaként” emlegetik.
Altea kék-fehér köves utcája – részlet
Altea sok turistacsalogató érdekességgel büszkélkedik. Például az augusztus 3. és 15. között zajló San Lorenzo-ünnepségek alkalmával a legvonzóbb esemény a Castell de l'Olla néven ismert pirotechnikai látvány. Ilyenkor a Földközi-tengerben lebegő platform tűzijátékokkal van tele, az éjszakai mennyboltot megvilágító fény-, szín- és puskapor show látványa pedig évente több mint 50 ezer odasereglett embernek nyújt varázslatos élményt. San Lorenzo éjszakáján sokan piknikezni mennek a tengerpartra, vagy hajót bérelnek, hogy onnan élvezhessék a pirotechnika hulló tűzvirágainak a tenger vizében is visszatükröződő színeit-fényeit. Ez az ünnepség Blas Aznarhoz, a híres helyi pirotechnikushoz kapcsolódik, aki előtt ezzel az ünnepséggel tiszteleg az alteai közösség, halála után 30 évvel is.
Vicces lehet az óvárosban megtartott szeptemberi fafesztivál, amelyet a San Juan Fiestas keretében tartanak. A több mint 400 éves múltra visszatekintő hagyomány hangulata a farsanghoz hasonlít. Ilyenkor a városka bősz legényei, a „macsók” kivágnak egy magas nyárfát és férfiasságuk jeleként felhúzzák a lépcsőkön a templomtérre. Természetesen közben – hogy fáradozásukat könnyítsék – csak úgy fogynak a kancsó borok, aztán mire szakadozott ruhájukban a tetőre érnek, már borvirágos hangulatban dülöngélnek. Igen ám, de a fát még fel is kell állítani az előre elkészített gödörbe, majd rögzíteni kell egy ház falához, végül pedig fel is kell mászni rá. Nos, ezt szívesen megnézném!
Vidáman gördült a „kis sárgának” becézett Peugeot a tükörsima aszfaltozott úton, és amíg mi szájtátva, teljesen belefeledkeztünk a szótlanul magasodó hegyek és az utat szegélyező óriáspálmák között fel-felbukkanó tenger kékjébe, Henrik észrevétlenül behajtott Altea parkolójába. „Indulás, várnak a lépcsők!” – szólt a mosolyteli biztatás, így hát a több száz lépcsős óváros felé vettük az irányt. Még mielőtt a tenger hullámait imitáló kék-fehér kőlépcsőkhöz értünk volna, régiségboltra lettünk figyelmesek, ahol az egyik helyiségben restaurálási munkálatok folytak, a másikban pedig már a felújított tárgyak sorakoztak. Volt ott minden elképzelhető és elképzelhetetlen régiség: a kerámia- és porcelántárgyaktól a vasszerszámokig, az egzotikus ijesztő maszkoktól a táj- és szentképekig, a régi falióráktól a stílbútorokig, a csipkefüggönyöktől a kristálylámpákig, a polcokon pedig szobrok, hajómakettek, bőrkötéses könyvek egyedi példányai sorakoztak – csak legyen időd, hogy mindent megnézhess, és pénzed is legyen jó sok, hogy megvásárolhasd, ha valami megtetszett.
Alteában már a 16. és 17. században sajátos útelrendezés alakult ki. A régi fal mentén és a hegy irányába emelkedő szűk utcákat virító fehér házak fogják közre, amelyek homlokzatában ma is felfedezhetők a régi falmaradványok. Különben Altea egyik legismertebb utcáján sétálva, a Calle Salamanca 15. sarkán rábukkantam egy falmaradvány köveire, miközben a La Gioconda nevű étterem melletti ház falán Marc-Abel nagy méretű, pasztellszínekben játszó tengeri jelenetet ábrázoló falfestményére lettem figyelmes. Louis-Marie Abeloos, álnevén Marc-Abel (1918–2002) belga születésű festő, vázlatrajzoló és falfestő az 1960-as évektől Alteában élt és alkotott, ahol a tengeri élet pillanatai és a színes táj szépségei inspirálták. 1971-ben részt vett Altea első falfestő versenyén. Műveiből 2004-ben emlékkiállítást szerveztek a vidéken egyedülálló Alteai Képzőművészeti Központban, majd még abban az évben létrehozták a Fundación Marc-Abel y Eveline alapítványt is. Különben a városka varázsa, fénye, nyugalma mindig is vonzotta a festőket, szobrászokat, költőket, fotósokat, zenészeket.
Marc-Abel falfestménye – Salamanca utca 15.
Szép lassan, fokról fokra lépkedve méregettük, vajon még hány, apró kék-fehér kövekkel kirakott lépcsőt kell megmásznunk a tetőig. „Legalább vihetnék emlékbe egy ilyen sima-kerek követ!” – súgtam Kingámnak, de bárhogy is próbáltam, egyetlen kövecskét sem tudtam a cementből kiemelni. Már majdnem felértünk a gyönyörű Plaza de la Iglesia templomtérre, amikor Kingám nevetve szólt: „Na, itt van, anyukám, fogjad, és vigyed!” – azzal a kezembe nyomott egy tojásnagyságú fehér követ, amit az utca egyik szegletében talált. A kő azóta is ott díszeleg a könyvespolcomon, valahányszor rápillantok, azt találgatom, vajon hogy sikerült Kingámnak kibányásznia Altea „kincsét”.
A Plaza de Iglesia tipikus mediterrán tér, ahol a hangulatos teraszok bármelyikén kipihenheted a lépcsőmászás okozta fáradalmakat, miközben pedig jeges sangriát szürcsölgethetsz, a turistáktól nyüzsgő téren átszűrődő spanyol muzsikát hallgathatod. Aztán amikor megszólal a Virgen del Consuelo templomának harangja, bár eléggé magasan vagy, mégis azt érzed, hogy felemelkedsz. A kék-fehér mozaikkupolás Consuelo Boldogasszony-templom a 17. század elején épült Pere és Damià de la Càmara építészek tervei alapján a várost védő vár mellett, az előző templom maradványainak felhasználásával. Kőből és kompakt téglából épült mai formáját a 19. és 20. századi átalakulások után érte el, 2013-ban a templomot körülvevő történelmi örökséggel együtt kulturális jelentőségű értékké nyilvánították. Homlokzatának főbejárata klasszicista, félköríves, a fölötte lévő fülkéből Szűz Mária szobra tekint le, míg a tetőhöz közel, a gyönyörű ólomüveg rózsaablak „kék szeme” vigyázza Alteát. A templombelső letisztult barokk stílusú fehér-arany díszítése egyszerűségében is nagyszerű, csodálatos fafaragványai és kerámiaszobrai által sem tűnik túlzsúfoltnak.
A templom főbejárata
Templombelső – főoltár
Amíg a Plaza de Iglesia egyik hangulatos napernyős teraszán megpihenve elpusztítottunk néhány adag tapast és olívabogyót, valamint megittunk egy kancsó jeges sangriát, néma csendben figyeltük a téren nyüzsgő turistákat, találgatva, vajon ki honnan érkezett és milyen emléket visz magával. Mielőtt visszaindultunk volna, a templomhoz közeli El Mirador Blanco kilátóról búcsúpillantást vetettünk a hegyek közé zárt Földközi-tenger és Altea tengerparti részének csodálatos panorámájára. Furcsa érzés! Csak nézel előre, és moccanni sem tudsz, közben érzed, hogy valami fojtogatja a torkodat, szeretnéd, ha megálljt tudnál parancsolni az időnek, hogy a varázslat ne érjen véget.
Panoráma az El Mirador Blanco kilátóról
Úgy tartják, a kék a nyugalom, az ég és a tenger színe, amely minden helyzetben lecsendesíti a háborgó lelket. Ha a leírtak alapján sikerül magad elé varázsolnod Altea kék-fehérbe öltözött köves utcáit és a vakító fehér házak kékre festett ajtóit, a messzire-messziről látható kék-fehér mozaikkupolás templomot, a felhőtlen kék ég és a mélyben az azúrkék tenger látványát, akkor talán azt is megérted, miért neveztem ezt a gyönyörű kis városkát a Costa Blanca kék-fehér ékkövének.
Folytatjuk.
Borítókép: A kék-fehér mozaikkupolás Iglesia de Nuestra Señora del Consuelo. A fotók a szerző felvételei
