Olaszországi varázslatok – Második sorozat, 6. rész
Gran Teatro La Fenice – a főnixmadárként újjáéledő operaház
Európa és a világ egyik leghíresebb operaháza, a velencei La Fenice (Főnix) 1792. május 16-i felavatóünnepségével nyitotta meg először kapuit a Canal Grande partján. Az akkori Gazzetta Urbana Veneta napilap szerint a Giannantonio Selva tervei szerint épült La Fenice „mindennek birtokában van, ami egy színháznak fontos: a világos színek, a harmónia, az egyszerre masszív és légies architektúra – nehéz egyszerre megfelelni mindegyik követelménynek, itt azonban csodálatosan sikerült.” Időközben többször átalakították, aztán az 1836-os tűz pusztítása után az újjáépítés eredménye – a feljegyzések szerint – újból egy pompás, elegáns, minden részében tökéletes alkotás lett. Míg az eredeti színház épülete egyaránt alkalmas volt a vígjáték és opera előadására, Tommaso és Giambattista Meduna tűzvész utáni helyreállítása inkább a zenei előadásoknak kedvezett: Rossini-, Bellini-, Donizetti-, Verdi-operák premierjének ideális helyszínévé vált. 1996. január 29-én a színház épülete pusztító gyújtogatás áldozata lett, a tűzoltók egész éjjel próbálták menteni a menthetőt, de végül a rendkívüli akusztikájú operaházat be kellett zárni.
Hét évig tartó újjáépítési munkálatok után a Teatro La Fenice nem hazudtolta meg a nevét, és 2003. december 14-én újraéledt hamvaiból, homlokzatán most is ott ragyog az operaház címere, az arany főnixmadár. Az ünnepi megnyitón az operaház zene- és énekkarát Riccardo Muti vezényelte, és Beethoven Házszentelés című nyitányát követően az egyhetes rendezvény keretén belül olyan zeneszerzők művei hangzottak el, akik nyomot hagytak Velence kulturális zenei életében, mint Antonio Caldara Te Deuma, Wagner Három zenekari indulója, Sztravinszkij Zsoltár szimfóniája. A rekonstrukció az operaház 19. századi kinézetét állította vissza, amelyben bármerre nézel, minden szemet gyönyörködtető. Egyetlen picinyke csalódást az operaház harmadik emeletén a Maria Callas emlékének szentelt állandó fotókiállítás okozott. Valójában azt reméltük, hogy meglátjuk a minden idők legnagyobb operadívájának a La Fenicében megtartott Bellini A puritánok előadásain viselt kosztümjeit, ékszereit, kiegészítőit, hiszen annak az előadásnak – bár Callas velencei bemutatkozása már 24 éves korában is sikert aratott – a visszhangja bejárta egész Európát és Amerikát. De a kiállítás anyaga Claudia Corò Lo Spirito della Callas című festményén kívül javarészt néhány régi plakátra és a világhálón is megtalálható kinagyított fotókra szorítkozott. Sajnos sem a nevezetes A puritánok, sem a későbbi Bellini Norma, Verdi Traviata, Donizetti Lammermoori Lucia, vagy Cherubini Médeia előadások tárgyi emlékeiből eggyel sem találkoztunk. Valószínű, hogy az 1996-os tűzpusztításkor az épülettel egyidőben ezek a dokumentumértékű emlékek is elpusztultak. De az, hogy az operaházzal kötött néhány szerződésen – mintha csak most írta volna alá – ott díszelgett Callas kézzel írott aláírása, jó érzéssel töltött el, enyhített a hiányérzetünkön.
A La Fenice fényárban úszó elegáns Apolló kávézó és büfé-termén áthaladva az operaház kamaratermébe értünk, ahol minden aranyszínben csillogott: az óriás aranykeretes velencei tükrök a falon, a hatalmas aranyfoglalatos muranói üvegcsillárok, még a sötétítő függönyök mintázata is aranyozott volt, kivételt csak a kényelmes székek bordó bársony huzata, a gesztenyebarna és krémszínű virág és geometriai mintájú intarzia parketta, és a pódiumon a fekete Fazioli zongora képezett. Nyugodtságot, melegséget, harmóniát árasztó elegáns terem, amelyben jó érzés lehet kamaramuzsikát játszani és hallgatni egyaránt. Aztán amikor beléptünk az aranyló fényben ragyogó ötemeletes operaház királyi páholyába, mintha a mesébe csöppentem volna. Az ovális teremben ezerötszáz, sötét rózsaszínű bársonyülés, égszínkék mennyezet angyalkákkal és a termet fénnyel elárasztó muranói üvegcsillár, aranyló erkélyek festménydíszeit szentjánosbogárként megvilágító kristálylámpák, a királyi páholyban a mélyvörös plüssfüggönyök, az aranyló domborművek és óriástükrök… nos, csak a pompás királyi ruha és gyémánt cipellő hiányzott, hogy a mesébe illő időutazásom még tökéletesebb legyen.
Palazzo Contarini del Bovolo – a csigalépcsős építészeti csoda
Velence a meglepetések városa, még a legeldugottabb utcáiban is találsz csodálni valót. Így bukkantunk rá mi is csupán néhány lépésnyire a Szent Márk tértől, a Campo Manin melletti Calle de la Vida szűk utcában a város egyik híres reneszánszkori építészeti remekművére, a Palazzo Contarini del Bovolo, röviden Palazzo Bovolo nevű csodapalotára. A 15. században a Contarini nemesi család rezidenciájaként épült palota ékessége a 28 méter magas henger alakú Scala Contarini del Bovolo (a scala lépcsőt, a bovolo velencei dialektusban csigát jelent) Velence leghíresebb csigalépcsője. A Palazzo Bovolo egyedi külső lépcsőháza arról is híres, hogy Orson Welles amerikai színész és rendező az Othello, a velencei mór tragédiája című film 1952-ben készült adaptációjában a Velencében játszódó részek egyik fő helyszínéül ezt a csigalépcsős palotát választotta. A bámulatos szépségű spirál lépcsőt Giovanni Candi velencei építész és asztalos tervezte. A négyemeletes palotához igazított teraszos lépcsőház tetőteréig, vörös téglából és fehér isztriai kőből épített, az óramutató járásával ellentétes irányba csavarodó csigalépcső vezet fel. Az utca felől nézve a Contarini-palota és a hozzá épített csigalépcsős építészeti csoda, karcsú oszlopaival és elegáns árkádjaival izgalmas kontrasztot képez, lebilincselő látványt nyújt. Bár a nyolcvan lépcső megmászása jól megdobogtatta a szívemet, szerencsére az emeletek közötti pihentető teraszokon elég volt néhány perc az újabb erőgyűjtésre, hogy tovább folytassuk a kapaszkodást a legfelső emeletig, a Belvedere kilátóig, ahol a hatalmas nyílt árkádok között kitekintve a város elénk táruló panorámájában gyönyörködhettünk.
Basilica Santa Maria della Salute
Egyik nap vaporettóra ültünk és áthajóztunk a Canal Grande túlsó partján lévő Santa Maria della Salute bazilikába, amely a csatornához közel eső keskeny földsávra épült. A bazilika építését a velencei szenátus 1630-ban javasolta, a szörnyű pestisjárvány ideje alatt, azt ígérve, hogy ha a város megmenekül a járványtól, Mária tiszteletére felépítteti a templomot. A pestisjárvány megszűnésével a következő évben el is kezdték a munkálatokat. A templom építését megelőzően szükséges volt a talaj megerősítése, amire szájhagyomány szerint több mint egymillió cölöpöt vertek a földbe, a dokumentumok viszont összesen 110 700 cölöpöt említenek. Így is, úgy is a Baldassare Longhena által tervezett fogadalmi templom két évig tartó megfeszítő munka eredményeként készült el 1687-ben, tervezője öt évvel hamarabb meghalt, így remekművének ünnepélyes felavatását már nem érhette meg. Az isztriai kőből és a marmorino nevű márványporral borított téglából készült nyolcszögletű templom egyik érdekessége éppen az, hogy a már említett százezernél több facölöpökből álló emelvényen helyezkedik el, és a csatornától a bejáratáig vezető lépcsősor miatt az az érzésed támad, mintha egyenesen a tengerből emelkedne ki. A templom a lépcsőjével együtt 76 méter hosszú, közel 55 méter széles, és a Mária-szoborral díszített kupolájának legmagasabb pontjáig 60 méter magas.
Bár gőzerővel folytak a felújítási munkálatok, a restaurálásra váró szobrok és a homlokzat díszelemeinek egy része hálóval elkerítve hevert a szabadtéri „műhelyben”, a templom felújítás alatt lévő részleteit vászontakaró borította, de amennyit a barokk építészet eme fennséges, tiszteletet parancsoló temploma látni engedett magából, annak minden szegletét csodálattal néztük. Kulturális egyházi értékei felbecsülhetetlenek: a szenteket, angyalokat ábrázoló száznál több márványszobor és dombormű, a belső térben lévő Tiziano- és Tintoretto-festmények és a különös szépségű mozaikpadló, amelynek körkörösen szaladó mértani mintája központi virágmintás rozettából növi ki magát; a templom főoltára fölötti Josse de Corte flamand szobrász A mennyek királynője kiűzi a pestist szoborcsoportja és a hat mellékoltáron a Mária születését, mennybemenetelét, bemutatását ábrázoló Luca Giordano oltárképei, továbbá Pietro Liberi alkotásai az Angyali üdvözlet és Páduai Szent Antal-oltárképek, valamint a főoltártól balra lévő A Szentlélek eljövetele oltáron Tiziano oltárképe és az oltár talapzatának domborművei, megannyi szemet gyönyörködtető alkotás. A főoltár mögötti négyzet alapú területen helyezkedik el a kórus, amelynek hátsó falánál az orgona alatt Szent Rókus, a pestisből gyógyulók védőszentjének szobra áll. A kórus mesterien faragott sötétbarna faülései Baldassare Longhena tervei alapján készültek a 17. század második felében. A kórusból az út a sekrestyébe vezet, ahol a Tiziano- és Tintoretto-festmények mellett számos kevésbé ismert velencei festő alkotását is megismerhetjük, aztán amikor meglátjuk Tintoretto híres Kánai menyegzőjének (1561) fény és árnyékkal játszadozó színeit, földbe gyökerezik a lábunk, és a csodálattól percekig mozdulni sem tudunk.
A bazilika kupolájába felmenni igazi hőstett volt, nem is az összesen megtett 135 lépcső volt a baj, hanem az utolsó 50 szűk csigalépcső, amely kimondottan a tetőre vezetett. Szerencsére nem jóllakott pocakkal indultunk neki a lépcsőtúrának, mert akkor be is szorultunk volna a szűken kanyargó kőrengetegbe, de így is, a félméteres magasságú lépcsőkön csak a korlátot helyettesítő kifeszített kábel segítségével tudtuk felhúzni magunkat. Hát, nem mondom, volt ott adrenalin bőven, de fenn a tetőn úgy éreztük, mintha a mennybe jutottunk volna, ahonnan az alattunk elterülő smaragdzöld lagúna és egész Velence káprázatos panorámájában gyönyörködhetünk.
Felejthetetlen esték a Ristorante Sommariva teraszán
Esténként mágnesként vonzott a Rialto hídhoz közel lévő Ristorante Terrazza Sommariva meghitt kivilágítású terasza, mivel onnan kényelmesen lehetett kémlelgetni a csatorna vizén himbálózó gondolák táncát, és a megvilágított Rialto szépségében is zavartalanul gyönyörködhettünk. Ami viszont leginkább vonzott, az a Sommariva kedvesen mosolygós személyzete volt, különösen a vendégszerető Renato felszolgáló pincér, aki látván, mennyire szeretjük az olasz ínyencségeket, pillanat alatt barátként üdvözölt. Különben az olaszokkal roppant könnyű barátságot kötni, közvetlen, nyíltszívű, életvidám emberek, akik mellett jól érzed magad. Nos, a frissen kötött barátság jegyében Renato minden estére új menü-ötlettel állt elő, aztán mosolyogva beosont a konyhára. Amikor a művészien kidíszített, ínycsiklandozó, javában tengeri herkentyűkből összeállított gasztronómiai különlegességekkel megérkezett, percekig szólni sem tudtunk a csodálattól, és nem győztük fotózni a gyönyörű tálakat. Egyik nap, amikor Szabolcs fiam a moeche nevű hagyományos velencei ritkaság felől érdeklődött, Renato mondta, hogy az valóban kuriózum és nincs is a menüben, de a legjobb barátnak járó kedvességgel felajánlotta, hogy estig beszerzi a lagúnarákokat és vacsorára el is készítteti. Ezzel a velencei delikátesszel csak tavasszal és ősszel lehet „ismeretséget” kötni, amikor a rákok levedlik a páncéljukat, testük puha marad és átmérőjük alig néhány centi. Valójában, a moechet csak a lagúnát tökéletesen ismerő legkiválóbb halászok tudják a hálóval összeszedni. Elkészítésük igen érdekes: a sós vízben megmosott, még élő rákokat felvert tojással és kukoricaliszttel „beetetik”, lisztbe-tojásba forgatják, majd bő olajban ropogósra sütik, polentaszeletekkel tálalják, és fehér bort, vagy proseccót kínálnak hozzá. Mennyei finomság!
Látván, hogy egy pillanat alatt elfogyott a moeche a tányérunkból, Fabio, az ételcsemegét készítő „chef” is kijött a konyháról, hogy köszöntsön bennünket, így együtt örültünk a pompás moeche-vacsorának. Jó, mondjuk nem volt olcsó mulatság, de az is ritkaság, hogy estéről estére a ház részéről pezsgővel, finom borral, késő esti Limoncellóval kedveskedtek. Az is megesett, hogy Alex, a terasz horvát származású mindentudó főnöke, egykori hajós, világjáró történeteivel szórakoztatott, csak úgy, vendégszeretetből. És az sem mellékes, hogy Renato közbenjárásával sikerült az a felejthetetlen, romantikus gondolás élménytúránk is, amelyen a vidám, énekes kedvű Luchi, a Canal Grande egyik legtapasztaltabb gondolása, miközben elgondolázott a Ca’da Mosto, Velence egyik legrégebbi és leghíresebb palotája előtt, megmutatta Marco Polo házát és a Santa Maria della Fava templomot, majd átvitt a Rialto-híd alatt, és miközben egyenletes, biztos mozdulatokkal lapátolta a vizet, egyre-másra ontotta magából az operaáriákat, még Borit is rávette az éneklésre.
Most, amikor emlékeim visszaröpítenek a Rialto környékére, szinte újból érzem az aranyozott koronás tengeri csikóval díszített gondolánk ringását a lagúna lágyan hullámzó smaragdzöld vízén. Jó szívvel és szép emlékekkel gondolok vissza a Ristorante Terrazza Sommariva bennsőséges kivilágítású teraszán eltöltött felejthetetlen estékre, a mesterien elkészített ízletes vacsorákra, a barátságos beszélgetésekre, az igazi velencei jó hangulatra. Hálás vagyok, hogy már vénülő fejjel sikerült megtapasztalnom mindazt a szépet és jót, amivel Velence, ez a csodálatos lagúnaváros megajándékozott.
(A sorozat előző részét itt olvashatják.)
