Nézem a reakciókat, amint sorjáznak a közösségi oldalon, a szolidaritás és a felháborodás között oszcilláló mondatokat; köztük elvétve olyan vélemény is, miszerint nem kell túlreagálni, ezzel csak lovat adunk alájuk, mintegy rájátszunk arra, amit éppen el akarnak érni: méltatlan publicitást. A gond itt az, hogyha félrenézünk, háttérbe tuszkoljuk, attól még az antiszemita szöveg névtelenségbe/álnév mögé rejtőző szerzője létező személy, uszító fröcsögése pedig el nem tussolható faktum, az üzenet hatása szintúgy reális.
Az 1930-as, 40-es évek fasizmusának óhatatlan visszatérését vizionáló vélekedéstől el egészen a magányos őrült akciójáig igen sokféle viszonyulást találni, olyanokat, hogy „Moszkva keze van benne”, „posztszekus figyelemelterelő technika”, „pénélés húzás, amivel az AUR-on akarnak ütni”. Aránylag ritka (sőt aggasztóan gyér) a hatóságok közbelépését sürgető vélemény.
Morgensternt már érte inzultus nemrég, amikor március 18-án a fővárosi színházigazgatók tanácskozásán egy intézményvezető a jelenlétében használta a jidănește kifejezést, majd, hogy elüsse a szerencsétlen elszólást, úgymond viccesre próbálta venni a figurát. A színésznőt pedig annyira sokkolta az eset, hogy ott helyben nem tudta lereagálni, majd szóvá tette felháborodását egy fb-bejegyzésben. Az akkori kommentek között is volt nem egy, amelyik relativizálni próbálta a dolgot, etimológiai és jelentéstani érvekkel elmaszatolni az ügyet. És voltak olyan meglátások, miszerint ha egy kultúrember ilyesmire vetemedik, akkor ugyan mit várhatnánk a plebsztől.
Márpedig amit Maia Morgenstern ellen elkövettek a színház világnapján, amely most éppen a zsidó húsvéttal esett egybe, az kiterjesztett értelemben kimeríti a hate crime fogalmát. Magyarul gyűlölet-bűncselekmény; Nagy Britanniában, Kanadában és az Egyesült Államokban külön tényállásnak minősülnek az ebbe a kategóriába tartozó cselekedetek. Törvény rendelkezik arról is, hogy a hatóságoknak (többnyire rendőri struktúrák) nyilvántartást kell vezetniük a hate crime esetekről. Meglepő például, hogy Kanadában igen nagy eltéréseket látni, sőt ellentmondásos adatokkal szembesülünk: nagyobb városokban kevesebb esetet regisztrálnak, mint kisebb urbánus központokban – a magyarázat pedig kézenfekvő: a helyi rendőrségeknek módjukban áll a törvényt restriktív vagy extenzív módon értelmezni-alkalmazni. Ami viszont valóban fejtörést okoz, hogy a hatóságok által jegyzett incidensek és a valós gyűlölet-bűncselekmények száma között igen nagy a szakadék. Britföldön például 1991-ben 7882 hate crime esetet tartott nyilván a rendőrség, miközben egy tanulmány 130 000-re becsülte a faji motiváltságú bűncselekmények számát. Az Egyesült Államokban regisztrált számadatokból kitűnik, hogy a vallási hátterű gyűlölet-bűncselekmények 88 százalékát antiszemita tettek képezik. Hétfőre kelve és a nagyheti lelki komfortra való tekintettel nem is merek belegondolni, hogy minálunk, ha lenne egyáltalán ilyen hivatalos statisztika, mennyire térne el a terepen észlelt valóságtól.
Ehelyett inkább az olyan – sajnos nem túl gyakori – megnyilvánulásokra koncentrálok, mint a Doru Braiaé, aki bocsánatot kért a többségi nemzet nevében nemcsak a hazai zsidó közösségtől, de az összes romániai őshonos nemzeti kisebbségtől.
