A populizmusnak sincs racionálisan végiggondolt definíciója. Voltaképpen – legalábbis ismereteim szerint – semmilyen sincsen. Az a jelentés, melyet a mai politikai diskurzus tulajdonít neki, hogy ugyanis a versengő felek minden rendelkezésre álló érzelmi és racionális eszközzel igyekszenek megnyerni hallgatóságukat, a politika elidegeníthetetlen sajátossága. Ennek az eljárásnak a démonizálása teljességgel megalapozatlan. Azon a feltevésen alapul, hogy vannak megengedett (politikailag korrekt?) és megengedhetetlen (azaz inkorrekt) érvek. A probléma csak az, hogy ki döntheti el, mi megengedett és mi megengedhetetlen. Egyesek szerint megengedhetetlen, hogy a modern politika és az annak szolgálatában álló reklám az ember legaljasabb ösztöneire, a pénzsóvárságra, az élvezetekre, az egyéni önzésre, a közösség és a jövő iránti felelőtlenségre alapoz, mások szerint a közösségi érdekek hangsúlyozása, a családnak és a nemzeti közösségnek való kiszolgáltatottság és az ezzel járó szexizmus, rasszizmus, nacionalizmus, azaz a közösségi önzés a megengedhetetlen. Folytathatnám. Mivel világunkban mindenik felfogásnak és értékrendnek vannak hívei, a politikusok egyik része az egyik értékrend híveinek a kedvét keresi, vagy éppenséggel annak nevében hízeleg a választóknak, a másik a másikéban. Ha ez a populizmus, minden politikai küzdelem populista, amennyiben a választóközönség, a nép megnyerésére irányul. A nép fog dönteni, hogy kinek az érveit tartja megalapozottabbnak. Ha ezt a jogot megvonjuk tőle, vagy az állítólagos populizmus előtti behódolásként demonizáljuk, mi végre élünk demokráciában? Mért nem bízzuk sorsunkat papokra, királyokra vagy legfelső bírákra?
A populusz szó maga is népet jelent. A demokrácia terminus első tagja, a démosz – eredeti görög jelentése szerint – szintén nép jelentésű. A demokráciának azonban van értelmes definíciója. Minden politikaelmélet népuralmat ért – mert csak azt érthet – alatta. A nép legitim döntéseit pejoratív hangsúllyal és alapos indoklás nélkül „populizmusnak” bélyegezni felette paradox eljárásnak tűnik.
Az persze tény, hogy a démosz és a populusz szinonimák ugyan, de valóban van köztük különbség is. Ez a különbség bizonyos mértékig a görög és a latin demokrácia különbsége. Bár korántsem teljesen, hiszen a két fogalom ellentéte, bár a maitól lényegileg eltérő – eredendően még törzsi-szakrális – jelentéssel Szophoklész Antigonéjának is alapja. Még a görög demokrácia fénykorában is. A démosz az újkori definíció szerint is pusztán állampolgári keretek közt válhat a főhatalom birtokosává. Szuverénné. A démosz és a jogállam tehát szervesen összefügg. A populus viszont az autoriter hatalom, a fokozatosan világhódítóvá torzuló császárság népe gyanánt azonosítható. (Lásd Agamben Homo sacerét!) A folyamat mellesleg már Athénban megkezdődik (a tény az Antigóné kórusának bizonyos reakcióiból is világosan kiolvasható), s a távlatilag fatális következményekkel járó peloponnészoszi háborúkhoz vezet. A démosz akkor válik populusszá, amikor a társadalom öntudatos, racionálisan gondolkodó egyéneit a valós vagy látszólagos félelmek által megbénított, önálló gondolkodásra képtelen, s ezért valamely vezér „gondolatainak” híveivé (voltaképpen tárgyaivá) tett egyedek váltják fel. A diktátorokat – legalábbis kezdetben – mindig a nép (egészen pontosan annak többsége) választja meg. A jelenséget Bibó István A német politikai hisztéria okai és története című művében példaszerűen írja le.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
