A tárgyaláson Florence Pan bírónő felvetette a kérdést: ez azt jelenti, hogy az immunitás leple alatt az elnök megteheti, hogy például a SEAL Team Six különleges egységgel legyilkoltatja politikai ellenfelét? Ha ez a gyanú felmerülne, a kongresszus gyorsan felelősségre vonná a bűnügyi eljárást megelőzően – válaszolta John Sauer ügyvéd, majd pontosított: a képviselőház és a szenátus általi közjogi felelősségre vonástól függetlenül sem indítható köztörvényes eljárás.
Tegyük félre egy pillanatra azt a tényt, hogy sem maga Trump, sem csapata nem számíthatott arra, hogy érvelésüket elfogadják, ez a tárgyalás része annak az időhúzásos taktikának, amellyel azt remélik, hogy a novemberi választások utánig tologathatják a bűnügyi pereket, s akkor Trump egyszerűen elnöki kegyelemben részesíti önmagát, majd jöhet a fehéren-feketén beígért megtorlások sorozata.
Maga a kijelentés az, ami hajmeresztő. Az az elképzelés, hogy gyilkosság és hasonló köztörvényes bűncselekmények esetén az elnök felelősségrevonhatósága a kongresszus két házának jóváhagyásán múlik.
Aki valamennyire ismeri az Egyesült Államok jelenlegi politikai légkörét, az tudja, hogy az említett testületben a döntések teljes mértékben partizán határvonalak mentén zajlanak. Akad a Republikánus Pártban néhány ellenálló, de a többség tudja: az eszelős és minden erkölcsi normából kivetkőzött szektavezér Trump ellen fordulni politikai karrierjük végét jelenti.
Ezt láthattuk a volt elnök ellen eddig lezajlott két közjogi felelősségre vonási kísérlet során is: az alsóházban megszavazták, a szenátusban megbukott. A száztagú felsőházban jó ideje már, hogy egyik párt sem rendelkezik jelentős többséggel, és ha egy gyilkosság esetleg Trump ellen is fordítana néhány republikánus szenátort, borítékolható, hogy az eljárás sikerességéhez szükséges kétharmados többség nem jönne össze.
Magyarán: Trump bármit elkövethet, törvény felettiségét szavatolják az őt elvakultan követő párthívei. Ez így nem egy képviseleti demokrácián alapuló köztársaság, hanem egy abszolutista monarchia ismérve és ezt abban az országban több tízmillió ember helyesli.
A nemi zaklatásban polgári perben bíróság által felelősnek talált, nőkről elfogadhatatlan hangnemben beszélő, több vállalkozását – köztük egy kaszinót – csődbe vivő, hatalmas örökölt vagyonának javarészét elherdáló, ingatlanmágnásként faji megkülönböztetésért felelősségre vont, üzleti csalásért többszörösen megbírságolt, testi fogyatékosokat nyilvánosan gúnyoló Trumppal valamiért sokmillió amerikai ember azonosul. Köztük a keresztény egyházak jelentős többsége.
Vonuljunk kicsit délebbre.
Argentinában jókora többséggel nyerte nemrég az elnökválasztást Javier Milei. Neve valószínűség szerint nem mond semmit a legtöbb olvasónak, mert az argentin politika korántsem annyira ismert, mint az Egyesült Államoké.
De hadd mutassam be önöknek Mileit.
A legkorábbi adat róla az ókorból származik, a római Colosseumból, ahol gladiátor volt, ellenfele pedig egy oroszlán. Aztán ugrás 1970-be, amikor hősünk legutóbbi inkarnációjának helyszíne Argentina, és pár évtizeddel később ugyanitt született újra az oroszlán, a Conan névre hallgató angol masztiff testében. Gazdájának, Mileinek hűséges társaként 2017-ig élte boldog kutyaéletét, majd visszatért teremtőjéhez. Előbb azonban Milei ötvenezer dollárt költött klónoztatására, a hat hasonmásból négyet meg is tartott.
No de aztán Conan jelentkezett a túlvilágról, és azóta is rendszeresen közvetíti a judaizmussal kacérkodó Milei számára magának, Istennek az üzeneteit. Elnöki versenybe szállását is a megboldogult – a jelek szerint Gábriel arkangyal eddigi szokásos teendőit felvállaló - kutyus ihlette.
Milei burrogó láncfűrésszel a kezében kampányolt. Politikai elveit leginkább anarcho-kapitalizmusként lehetne körülírni, azaz eltörölni a tőke és a vállalkozás világában minden elképzelhető korlátot és törvényt. Szabad a ga(rá)zda! Boldoguljon mindenki, ahogyan tud, tegye, amit csak mer.
Hasonló módon kezelné a bűnözést is: szabad lakossági fegyverviseléssel.
További ötletei: az utcák privatizálása, a kábítószerek és a prostitúció teljes legalizálása, a szabad szervkereskedelem („az én testem az én döntésem” - elv alapján, ez viszont nem terjed ki az abortuszra, amelyet radikálisan ellenez). Milei Kína ellenes, de Ukrajna és Izrael barátja. A nemzeti valutát és a nemzeti bankot felszámolná és az amerikai dollárt vezetné be, Ferenc pápát rutinszerűen nevezi kommunista jezsuitának, kib***ott katolikus kommunistának, baromnak, sátán nagykövetének, vagy nemes egyszerűséggel egy rakás szarnak. Jézust főleg azért szereti, mert nem fizetett adót. A klímaváltozás szerinte szocialista hazugság.
Tagadja az argentin katonai diktatúra bűneit és jelentős időt fordít arra, hogy elérje az annak kapcsán elítélt katonatisztek szabadon bocsátását.
Hírhedten nőgyűlölő, a szexuális felvilágosítás ellensége, nőtlen, országa első asszonyává húgát tette meg, szabadidejének jelentős részét tölti beöltözős szerepjátékokkal. Beiktatása óta az ország tizennyolc minisztériumából kilencet megszüntetett, mindent, ami oktatással, kultúrával, szociális hálóval, női egyenjogúsággal kapcsolatos.
A második fordulóban több mint tizennégy és fél millió ember szavazott rá.
Távol állunk-e ettől mi itt, Romániában?
A felmérésekben erősen jönnek fel a mi bohócaink is. Normális világban hisztérikus és agresszív ténsasszonyok a felső emeleti balkonról, hajcsavarral a fejükön szidják hörögve a játszótéri gyerekeket, nem a parlament pulpitusán őrjöngenek. Beköszöntött a bohóckorszak.
Mi ennek az oka?
A klasszikus képviseleti demokrácia az elmúlt évtizedekben mindent megtett azért, hogy bebizonyítsa saját irreleváns voltát. A politikai osztály és az egyre maffiaszerűbben működő magas üzleti szféra velejéig korrupt, de sokféleképpen legalizált összefonódásai azt az érzést keltik az utca emberében, hogy ezek az alakok létrehoztak egy klubot, amelynek egyetlen célja vagyonuk obszcén és korlátlan növelése, és az egész rendszer teljes mértékben elszakadt attól a valóságtól, amelyet képviselni, és amelynek sorsát egyengetni hivatott. A politika – a polisz ügye – nem a mi ügyünk, semmi közünk hozzá, az egész egy nagy és abszurd valóságshow. Magyarán: az egész, úgy ahogy van, nem ér semmit.
Tökéletesen értelmét vesztette minden, amit informálásnak, tájékozódásnak lehetne nevezni, a világhálón hömpölygő hihetetlen tömegű szemét és hazugság lehetetlen feladat elé állítja azt az embert, aki értelmes híreket, információt akar ebből kihalászni. A hatemeletes szamárságok, összeesküvés-elméletek, egyszerű álhírek, az irreleváns nyelvi katyvasz és a bóvli áramlását elmebeteg szintre korbácsolja a profithajhászás. Szabályozását ellehetetlenítik egyrészt a szólás- és kifejezésszabadsággal kapcsolatos elvek és jogszabályok, másrészt a rendszereket működtetők érdekei és befolyása.
Ha ezt az egész életérzést két szóban kell összefoglalnom: minden mindegy.
És akkor az ember egyrészt úgy dönt, hogy szórakozik egy jót, másrészt pedig úgy irányítja a dolgokat, hogy olyan emberek kerüljenek pozícióba, akik hatalmasat rúgnak ebbe a szennyesvederbe, hadd fröcsköljön!
Miért, mi a legrosszabb, ami történhet? Mehetnek a dolgok ennél rosszabbul, van-e ennél lejjebb?
Hoz-e mindez igazán érdembeli változást, vagy úgyis minden marad a régi, csak közben jókat lehet röhögni a nemzetek élére állított bohócok performanszain?
Lehet, hogy Mark Twainnek volt igaza, aki úgy gondolta, hogy ha a szavazás bármit érdemben megváltoztathatna, rég betiltották volna?
És végül, mit tegyen az olyan ember, aki ezt nagyon nem így gondolja, aki a történelmen valamivel nagyobb távlatokon végignézve úgy érzi, lehet bizony ennél sokkal rosszabb is?
Mit tegyen az ember, aki szól, ír, de nem hogy pusztában kiáltó szónak, hanem irtózatos hangzavarban meghallhatatlannak, észrevehetetlennek érzi magát? Aki már csak azért vállalja fel – szinte csak megszokásból, rutinból - önmagát, mert néha azt gondolja, hogy eljön majd az ítélkező utókor, és nem kellene azt gondolniuk a következő évszázadok esetleges polgárainak, hogy világunk teljes egészében megbolondult.
Élt a huszadik század első felében, Amerikában egy igen sikeres zeneszerző, Charles Ives. Több művével minden bizonnyal beírta nevét a zenetörténelembe. Zenei karrierje 1927 elején ért véget, amikor – felesége vallomása szerint – egy napon könnyekkel a szemében jött le emeleti dolgozószobájából: nem tudok többé zenét szerezni, semmi nem szól jól!. Az más történet, hogy ezek után, élete második felében ugyanolyan sikeres karriert futott be, biztosítási vállalkozóként.
Bohóckorszak hajnalán, mi tudunk-e még írni, szólni, embert, értéket, formát és tartalmat, józanságot, poliszt képviselni? Van-e még valami, ami jól szól?
