Azaz 77 éves koromra szinte már erőmön felül próbálok tájékozott – és a tájékozottságra alapozva – tárgyilagos maradni.
Tamás Gáspár Miklós – halálát megelőző – kolozsvári előadását is végighallgattam, s legutóbb Stefano Bottoni könyvbemutatóján is részt vettem.
Mindannyiszor meghökkentett, hogy a demokrácia fogalmával szinte már sehol nem találkozhatom. Ha csak nem arról van szó, hogy az ukránok az európai demokráciát védelmezik. De arról, hogy miben áll az áldozatok százezreinek élete árán védelmezett európai demokrácia, melyet éppen az „ukránok” védelmeznek, újabban nem sokat hallani.
A hallgatás természetesen érthető. Hiszen a demokrácia egy olyan társadalmi formáció, melyben a szemben álló táborok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Azaz eltérő nézőpontokból az össztársadalmi érdeket tartják szem előtt és igyekeznek azt a maguk némileg sajátos értékrendjeikre alapozva makacsul megvédelmezni.
Egy demokráciában a politikusok tudatában vannak (de legalábbis kellene lenniük) annak, hogy a másik félnek is igaza lehet, legalábbis meglehet a maga igazsága, s ezek a részigazságok csak együtt szolgálhatják a társadalmi egész igazságblokkját. A demokrácia alapvető feladata éppen ezeknek a látszólag ellenmondó, sőt egymást kizárni látszó igazságoknak az összehangolása lenne.
Ha ezt a feladatot nem képes legalább nagyvonalakban ellátni, a demokrácia menthetetlenül eltorzul, s egyfajta globalista mezben ágáló demokratúrává alakul. S abban az esetben, amikor a társadalom – egymást kölcsönösen fasisztázó, kommunistázó – tömbökre szakad, s mindkét fél olyan jogállamról álmodozik, amely nem az ellenféllel való tisztességes küzdelem keretrendszere gyanánt szolgálhat, hanem épp ellenkezőleg: az ellenség társadalomból való kirekesztésének, sőt megsemmisítésének puszta eszközeként funkcionál - lásd a magyar és a lengyel lámpavasak vagy a nyugati börtönrácsok álmát. – a társadalom kibékíthetetlenül ellentétes táborokra hasad. Ebből a szempontból a mai Amerika és Magyarország között alig van lényeges különbség…
Arra azonban, hogy a magyar társadalomba nincs mintegy genetikailag belekódolva az időnként ma már sajnos érzékelhető antidemokratizmus, arra éppen e két fogalom nyelvünkben való előfordulása utalhat. A posztmodern nyelvtudomány és narratológia (melyekkel soha nem értettem mindenben egyet) pontosan tudta, hogy nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél bennünket.(Ezzel a tétellel ma is azonosulok.)
Nem csak azért, mert ez a beszéd meglehetősen hízelgő számunkra. Főként azért, mert tudom, azok a magyar kisközösségek, amelyekben a magyar nyelv, mint nyelvi rendszer kialakult, nem lehetett valamiféle önromboló közösségi tudat. Ezek a közösségek nem rendelkeztek ugyan a demokrácia elvont fogalmával, de mindennapi életüket jobbára demokratikus elvek vezérelték. Ennek az Imre István által leírt A rendtartó székely falu című könyve a tanúbizonyság.
Korunk legfontosabb kérdése, melyről a mai vitáinknak zajlaniuk kellene az, hogy manapság létezik-e még egyáltalán olyan társadalom, mely a fenti kulcsfontosságú különbségtételre építi önnön politikai gyakorlatát.
Mint fentebb említettem, életem utolsó évei azzal telnek, hogy egy ilyen társadalmat keresek. Sajnos egyet – hangsúlyozom!–, egyetlen egyet sem találok. Világ szerin tova.
Mindenütt csak a társadalmakat aljas vagy még aljasabb eszközökkel manipuláló politikai rendszereket látok. Azaz önmagukat demokráciának hirdető, a szivárvány minden színében pompázó áldemokráciákat.
Illetve mégiscsak vannak emlékeim némi „demokráciáról”. S bármennyire is különös, azt nem Nyugaton, hanem (horribile dictu) a Szovjetunióban találom. Annak is végóráiban. Gorbacsov, az utolsó előtti pártfőtitkár ugyanis úgy vélte, hogy a soknemzetiségű orosz birodalom, melyet cárok, kommunista kommiszárok és egy irgalmatlan diktátor, Joszif Viszárionovics Sztálin gübültek össze, demokratikus elvek alapján is fenntartható. Méghozzá az általa fogalmilag talán nem ismert szubszidiaritás elve alapján. Minden nyelvi-kulturális közösségnek magának kell eldöntenie, hogyan is akar élni. Hitt benne, hogy a kommunista (egészen pontosan „sztálinista”) internacionalizmus egyfajta ellentéteként, a nemzetek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, egyfajta (a szó tulajdonképpeni értelmében vett) antiimperialista globalizmusban.
Sajnos nem vette tekintetbe azokat a sérelmeket, melyeket a kommunizmus évtizedei alatt az „együttélő” nemzetek és nemzetiségek elszenvedtek. Ő lehetőséget teremtett arra, hogy mindenki maga döntsön arról, hogy menni vagy maradni akar. Naiv volt. Egy szinte már kései hívő, aki komolyan vette az internacionalizmus (elvben gyönyörű) eszméjét, mely szerint az eltérő nyelvi-kulturális közösségek úgy ahogy, de összeférhetnek egymással. Államokon belül vagy azok közt. Aligha fér hozzá kétség, hogy ködevő volt. Rejtély, hogyan jutahatott föl a világ egyik legszörnyűségesebb diktatúrájának csúcsára…
A nyugati demokráciákból hiányzott az a demokratikus érzékenység, amely fölfedezhette volna, hogy Gorbacsov gondolatrendszerében egy valóban békésebb világ lehetősége rejlik. A Nyugat – mely akkor sem egy efféle világ létrehozására törekedett – kihasználta, aztán magára hagyta. Halála is csaknem visszhangtalan maradt.
Gorbacsov sajnos megfeledkezett arról, hogy a nemzetiségek többre fogják tartani a mindig többé-kevésbé mesterséges társadalmi alakulatokhoz (az államokhoz) idomított szuverenitást, mint a szubszidiaritással együtt járó természetes önrendelkezést. Ő hitt bennük. A nemzetiségek, bár minden okuk meg lehetett volna rá, nem igazán hittek benne. Ha lett volna benne is némi józanság, arra törekedett volna, hogy demokratikus elveit, jelesül a nemzetközi dokumentumok által is rögzített nemzeti önrendelkezés fogalmát a teljes nemzetközi közösséggel megpróbálja ténylegesen is elfogadtatni. Nem tette meg. Nem csak a Szovjetunió tagállamaiban hitt, hanem a Nyugatban is. Nem minden alap nélkül. A szubszidiaritás, azaz az államon belüli nemzeti önrendelkezés elve néhány nyugati államban valóban érvényesült. (Lásd az olasz, a spanyol, a finn és más autonómiákat.) Igaz, csak rövid ideig, a második világháború után, s akkor sem mindenütt. Az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban még nyomokban sem.
Józan ésszel csak és csakis azzal a feltétellel mehetett volna bele a Szovjetunió szétdarabolásába, ha az immár „győztes” Nyugat kötelezettséget vállal arra, hogy az általa követett demokratikus elveket a nemzetközi nyilvánosság a világrendszer egészére kötelező érvényűvé teszi. Legalábbis azon a kelet-európai államokkal kiegészült, illetve korábban is nyugati befolyás alatt álló államokban, melyekre a Nyugatnak még meghatározó befolyása lehetett. Nem tették. A következmény az lett, hogy a Szovjetunió utódállamaiban és a Varsói Szerződésből kiváló kelet-európai államokban az Amerikából importált demokrácia többet ártott, mint használt…
Kiderült, hogy a Nyugatnak a gorbacsovi demokrácia eszében sincsen. A Nyugat továbbra is ragaszkodik az első és a második világháborús antidemokratikus „békék” rendszerének örökérvényűvé nyilvánításához. Szó sem esett róla, hogy az utódállamok orosz nemzetiségei, melyeket ő naiv felelőtlenséggel elengedett, bármiféle nemzetközi védelemben részesüljenek. A kisebbségi kérdés szóba sem jött. Ukrajnában, Moldovában, a balti államokban több tíz millió orosz került idegen fennhatóság alá. Nem jelentéktelen részük persze betelepült volt, de vajon a magyarok által többségben lakott területeken, illetve városokban élő mai erdélyi szlovákiai, szerbiai „őslakosok” jelentős része nem az? A kelet-európai államok egyike sem volt hajlandó elfogadni a kisebbségi autonómiákat, sőt ezek az államok az egykori francia mintára veszett asszimilációs politikába kezdtek.
Azt hiszem, fölösleges folytatnom. Ráadásul Ázsia is átvette a nyugati standardokat. (Lásd Törökország, vagy hogy némileg ellentétes példát is említsek, Kína!) Az autonómiákat implikáló szubszidiaritás gondolata jóideje tabu. Egyfajta színtelen és szagtalan adminisztratív formulává silányodott.
Azt hiszem fölösleges folytatnom. A következmények mára már nyilvánvalóak, s fokozatosan a III. világháború rémét vetítik elénk. Nem vagyok naiv, tudom, hogy a háttérben súlyos gazdasági és világhatalmi szempontok rejlenek. De ezeket az egyes államok nyilvánosságaiban végülis a fentiekhez hasonló kisebbségi és „nagyobbsági” kérdések legitimálják. Az ezeken alapuló manipulációk nélkül sem a Kelet sem a Nyugat nem hajszolhatna bennünket, épeszűnek tűnő emberi lényeket a III. világháborúba.
A konzekvenciákat élete végén már Gorbacsov is levonta. Demokratikus törekvéseinek– úgy vélte – egyetlen eredménye volt: az, hogy bukása után őt még életben hagyták…
De vajon mi – jobbról és balról elképesztő sikerrel manipulált – állampolgárok az elkövetkező évek háborúkért lelkesedő perspektívájában még tényleg életben maradhatunk?
