Ha valaki úgy gondolja, hogy túlzok vagy egyszerűsítek, elkenem a dolgokat, azt arra kérem, hogy vizsgálja meg a világ jelenlegi helyzetét, a hazai választásokkal kezdve, a kisebb-nagyobb autokráciák virágzásán át, Moszkvától Phenjanon keresztül Washingtonig. Valamennyi esetben rá fog tapintani egy ideológiára, amely az egyszerűen felfogható emberséget behelyettesítette a saját hangzatos elveivel. Egy adott ponton teret nyert, bigott, elbutított csőcseléket állított maga mögé, hatalomhoz jutott, és pusztít. A térkép többi pontján pedig, ott, ahol nem ehhez hasonló a helyzet, szintén ilyen erőket fog találni, a különbség csupán annyi, hogy nem vagy még nem jutottak hatalomhoz.
Errefele haladunk mi most, az elnökválasztás második fordulójára készülve. Olyan folyamat állomásaként, amelyben én nem a csúcspozíciókra törő elvetemült alakokat látom a legnagyobb bajnak, hanem a mögöttük álló tömeget, amely a pusztító ideológiák és indulatok hordozójaként, egyszersmind áldozataként, a mostani vészjóslóan hangzó nevek helyett bármikor kitermel és szavazólapra nyomtat más, ilyesmire hajlandó, elvetemült alakokat.
A jelenség nagyon régi, de a történelem során búvópatakként viselkedett: optimistább időszakokra olykor elvonult, és a társadalom elegáns színfalai mögött, láthatatlanul szőtte hálóit, máskor – mint most is – egészen nyíltan tört elő. Ezért talán érdemes megnézni azokat a lényegi okokat, amelyek itt és most hozták felszínre. A teljesség igénye nélkül, persze.
Romániának szellemi örökségéhez tartozik néhány dolog. Genetikába ivódott gondolatok, világszemléletek, és mindegyik nagyon képmutató.
Évszázadokon át e nép nagyhatalmak kereszttüzében élve óhatatlanul átvette azokat a viselkedési mintákat, amelyek akkor fizikai túlélését segítették. Bizáncból és az Oszmán Birodalomból a hajbókolást, a távoli uralkodóktól érkező fermánokkal szembeni engedelmességet. A görögkeleti egyházból s a mögé nyomult orosz keletből egy kis mindennapi betevő falatnyi középkort és a szélsőséges, kérdés és gerinc nélküli alázatosságot mint fő erényt. Ezek birtokában az istenadta nép egyrészt folyamatosan kesereg, másrészt belsőleg magáévá teszi az erőskezű vezető imádatát, a vágyat, hogy a hatalom kegyes legyen és lényegileg jobbágylelkű életének nyomorsorozatát olykor enyhítse.
A vallást egy ideje elöntötte a hatalmas zűrzavar. Ez globális jelenség. A világi politikai hatalom megszerzése nyílt céljává vált az egyházaknak, ha van ez alól kivétel, az jobbára helyi, kis méretű. Ennek érdekében egyházfők teljesen nyíltan szembemennek vallásuk legegyértelműbb, legalapvetőbb erkölcsi tételeivel, mintegy bizonyítva azt, hogy számukra ezek csupán eszközök, mindig is azok voltak, s ha már nem szolgálják a célt, az emberek feletti politikai, katonai, rendőrállami, lelki hatalom megszerzését, akkor lehet rajtuk finomítani, változtatni. Nálunk papok egész tömege áll be csatarendbe olyan erők mögé, amelyek az árvák, az özvegyek, a jövevények, az üldözöttek, a kisemmizettek, a lelki szegények, az igazságért szenvedők ellen hergelnek tömegeket. Tiszta farizeusi képmutatás.
Nem tudom már, ki mondta: Uram Jézus, óvj meg a követőidtől!
Az oktatást szinte minden rendszer képmutató módon szlogenként használja, de a legtöbb számára afféle szükséges rossz. Nem lehet céljuk kritikai gondolkodásra képes társadalom kialakítása, hiszen az jelentős mértékben megértené üzelmeiket. Érdemes megfigyelni az utóbbi harmincöt év politikai nyelvezetét Romániában. Ami nem bikkfanyelvű hablaty, az a tudatlan és hiszékeny embertömeg terelgetését szolgálja. Na hát ezúttal kissé meglepődhettek a rendszer működtetői, mert munkájuk eredménye ellenük fordult. Addig butították a népet, amíg az vezényszóra és pillanatok alatt bedőlt olyan jelöltnek, amely nem csupán a legelemibb tudományos igazságokat, de a józan paraszti logikát is nyíltan tagadja. Olyan hajmeresztő elméleteket állít, amelyeknek cáfolásához elemi iskolai szintű tudás is elegendő. Előtte, illetve a focihuligán és a botrányhős ténsasszony előtt hajbókol a szavazók egyharmada, ez önmagában igazolja azt, amit fentebb állítok. Ráadásul mind a román, mind a magyar népben van egyfajta ijesztő és agresszív magabiztosság, ami a butaság egyik tünete, az „úgyis tuggyuk mi” állandósulása, amivel nem lehet vitatkozni, mert meg sem hall semmit, vagy ha igen, egy sommás, végbélből előrántott jelzővel, címkével elintéz a maga számára mindent.
A történelem mitizálása mélyen beépült a tudatokba. Ez is globális, de főleg azoknál a népeknél mutatkozik meg, amelyeknek történelme kevés fényes pontot tartalmaz, de annál több keserűséget, legendát, és ezek ötvözéséből adódóan hamis felsőbbrendűségi tudatot. Olyan környezetben, amelyben Ştefan cel Mare szent lehet, Vlad Ţepeş pedig valamiféle nagy, eszményi igazságtevő hős, a vasgárdista vezér Codreanu, illetve Antonescu megítélése igazán csak részletkérdés, és egyenesen következik a képmutató nyílt színi történelemhamisítás és a folyamatos szerecsenmosdatás gyakorlatából. Az említett személyiségek és sok más hajbókolva tisztelt történelmi hős, ha ma élne, börtönben vagy elmegyógyintézetben végezné. Természetesen mi, magyarok sem állunk jobban ezen a téren, mind a magyar, mind a román történelemmel kapcsolatosan könyvtárnyi szakralizált butaság íródott.
Így hoztuk létre a dicső múlt legendáját, és ezzel táptalajt adtunk azoknak, akik elég gátlástalanok ahhoz, hogy e sosemvolt nemzeti glóriának az újrateremtéséről, a nemzetnek a köldöknézés és folyamatosan célpontot kereső gyűlölet általi misztikus üdvözüléséről prédikáljanak. Nincs új a Nap alatt, Victor Hugo nagyon rég írta ezt, csak nálam mérhetetlenül szebben s jobban:
„Ezeknek a teoretikusoknak, akik egyébként szellemes emberek, nagyon egyszerű az eljárásuk: olyan vakolattal látják el a múltat, amelyet társadalmi rendnek, isteni jognak, erkölcsnek, családnak, az ősök tiszteletének, ősi tekintélynek, szent hagyománynak, törvényességnek, vallásnak neveznek és kikiáltják: – Látjátok! fogjátok ezt, becsületes emberek. – A régiek is ismerték ezt a logikát. A haruspexek gyakorolták. Bekrétáztak egy fekete üszőt és így szóltak: – Fehér! – Bos cretatus.”
A képviseleti demokrácia csődje már szinte eleminek számít. Mifelénk a politikai kultúra még gyermekkorát sem éli, a pártok megnevezései s a szlogenek nem jelentenek semmit, okmányaik tartalmától függetlenül bárki számára jól látható, hogy csak a fentebb említett cél érdekli őket: a hatalomnak s a vele járó előnyöknek a megszerzése. Néha az az érzésem, hogy valahányszor egy új politikai alakulat megjelenik a színtéren, alapítói keresgélnek a lexikonokban, melyik kifejezés nem foglalt még. És ezt lehet, hogy a választók java része ilyen formában nem tudatosítja, de mindenki látja azokat a kritikán aluli viselkedésmintákat, amelyek ebből következnek. Magyarán: politikusaink kiviselték magukat, egytől egyig. A legionárius, putyinista jelölt, aki eddig meghúzódott a hatalom harmadik-negyedik vonalának árnyékában, újnak és másnak hat. Ez egyszerű, de erős dolog.
Ráadásul csinált valamit, amivel sok teljesen jó szándékú embert alaposan megtévesztett: a félismeretlenségből előbújt rejtélyjelöltet sokan a televíziós vita alkalmával látták először, akkor került arc a teljesen átlagos, hétköznapi csengésű név mögé. És abban a vitában visszafogottan viselkedett, beszédmódja kulturált volt. Nagyon sok ember érezte akkor azt, nem tudván semmit sem viselt dolgairól, sem elveiről, szándékairól, hogy a sok megszokott, megunt és utált alak között ez tűnik a legnormálisabbnak. Még most, a kellő információk birtokában is kevésbé tűnik ijesztőnek, mint Vadim, akinek verbális okádatából kihallatszott a gépfegyverropogás.
A nagy kiegyenlítő, az internet szerepéről szintén szólni kell. Nem is annyira a módszeres manipulálást, a propagandarobotok, a hatalmas tömeget kitevő virtuális felhasználók és követők jelenségét teszem vétkessé, ezek mögött nagy és sötét tudomány áll s még nagyobb, még sötétebb szándékok. Sokkal nagyobb baj az, hogy a falu bohócának a szócsöve, hogy megfosztotta a tényeket s az igazságot azok erejétől, mindezt behelyettesítve értékmérlegében hangerővel, indulattal, a sokszor teljesen tartalmatlan, de ingerküszöböt szétverő mémkultúrával. Döbbenetes a rendszer működtetőinek a képmutatása is: szólásszabadsággal érvelve hagyják, hogy a közteret elárassza a baromságok felfoghatatlan tömege, és hogy termékük szabályok, korlátok, gátlások nélkül eszköze legyen azoknak a vegytisztán gonosz, populista néptribünöknek, akik szívük szerint jól a szólásszabadság nyakára taposnának. Nem erőszakkal, sokkal kifinomultabb eszközökkel, de már teszik is sokfelé: felvásárlás, ellehetetlenítés, zsarolás és társaik.
Csak néhányat soroltam fel azon tényezők közül, amelyek idevezettek, és amelyek más vidékeken is működnek, csak nem mindenhol látható egyformán – egyelőre – az eredményességük. Külön-külön egyikük sem magyarázza meg a jelenséget, és nem hinném, hogy van olyan, aki teljességében érti a helyzetet. E sorok írója biztosan nem. De együttvéve mindent, már bepillanthatunk a színfalak mögé, láthatók a vezérfonalak, s ebből semmi sem bátorító.
