Alaszka alkusza

Három nemzet hőse

Pedig Pomutz György (románul George Pomuţ, angolul George Pomutz) olyan személy, akinek emlékét nem kéne hagyjuk, hogy feledésbe merüljön. Büszkék lehetünk rá magyarok, románok, amerikaiak egyaránt. Az amerikai román diaszpóra már felfedezte magának, s megpróbálja kisajátítani. Időnként a román bulvármédia is felfedezi és román hősként próbálják beállítani, elhallgatva vagy megütközve azon, hogy az 1848-as forradalomban nem Avram Iancu, hanem a bánáti, partiumi románokhoz hasonlóan Kossuth seregében szolgált. De mivel ez megkerülhetetlen pontja életének, akár a magyar identitás is, és mivel mindez szembe megy a jelenlegi román politikai „trendekkel”, így inkább hallgatni szoktak róla. Esetleg ha valamilyen aktuálpolitikai okból amerikaiakhoz kell dörgölőzni, akkor érdekből előveszik, majd újra elfelejtik.

Amint a román diaszpóra hangsúlyozni szokta, a gyulai ortodox Pomutz család a nagyapa révén négyfalusi származású (más néven Szecsele, románul Săcele – Brassó megye). Pomucz György  1848-ban sok románhoz hasonlóan beállt magyar szabadságharcosok közé, hamarosan hadnagy lett, majd a forradalom végén már századosi rangban harcolt (Klapka nevezte ki századosnak). A magyar forradalom leverése után több magyar társával együtt Amerikába menekült.

American dream: bevándorló, „városalapító”, háborús hős, Alaszka “alkusza”

Iowa államban telepedett le, ahol urbanisztikai terveket készíttetett, majd több magyar emigráns társával együtt megalapította New Buda (Új Buda) néven az első amerikai magyar települést (ma már nem létezik). Az amerikai polgárháború idején beállt az északiak seregébe, az iowai 15. ezredbe, majd toborzott, egységeket szervezett, számos csatában részt vett. 1862-ben a Siloh-i csatában megsebesült, 1863-ban őrnagy lett, később ezredes, majd dandárparancsnok. Közben érdemei elismeréseként számos kitüntetést szerzett, tábornoki rangban szerelt le. Johnson elnök 1866-ban kinevezte az USA szentpétervári konzuljává, később főkonzul lett. Ebben a minőségében egyesek szerint ővé volt a főszerep a cári hivatalos szervekkel az Alaszka megvételéről folytatott tárgyalások során. (Ennek alapja az is lehet, hogy a katonai mellett jogi végzettséggel is rendelkezett, valamint az ingatlanüzletek terén is volt tapasztalata). Annak idején sokan nem fogadhatták kitörő örömmel ezt az üzletet, mondván, hogy sok pénz ez egy ilyen hideg, alig lakható vidékért.  Vannak, akik afelől is meg vannak győződve, hogy egyesek azért is fogadták kétkedve az üzletet, mert úgy vélték, ez már megint valami Pomutz-féle kétes ingatlanspekuláció (New Buda esete sajnos nem volt fényes diadalmenet, voltak, akik ráfáztak erre a projektre). Nem telt el sok idő, mire kiderült, hogy aranyat rejt a terület, s beindult az alaszkai aranyláz. (Később nagy kőolaj tartalékokat találtak).

Tizenkét év eredményes diplomáciai szolgálat után Hayes elnök visszahívta, de ő – egyesek szerint egy ottani szerelme miatt – Szentpéterváron maradt. Ott is halt meg 1882-ben.

Pomutz emléke

1944-ben az USA kormánya egy hadihajót nevezett el a legendás tábornokról, amely 1970-ig szolgálatban állt. A rendszerváltás után kezdtek Amerika után itthon is foglalkozni a személyével: Gyulán és Temesváron is utcát neveztek el róla.

Bill Clinton 1997-es romániai látogatásán mondott beszédében is megemlítette Pomutzot (valószínűleg ekkor figyelt fel rá a román közvélemény), majd 1998-ban már Emil Constantinescu is, elnökként az amerikai látogatásán a Kongresszusban tartott beszédében is hivatkozott rá, részletesen ismertetve az ottani honatyákkal a „fiatal román forradalmár” („a young Romanian who had fought for freedom in the 1848 revolution”) Amerikáért tett szolgálatait. A román sajtó többször is felfedezte, az amerikai diaszpóra is magáénak tartja (Clevelandban szobrot emeltek a román-amerikai hősnek), bár életrajzában nem igazán tudnak mit kezdeni a magyar identitásával, inkább csak a nagyapja romániai származását, az ortodox vallását és az amerikai katonai és orosz diplomáciai pályafutását hangsúlyozzák, részletezik.

A mai román dilemma

Pomutz nem csak olyan személy, akire büszkék lehetünk, románok és magyarok is egyaránt, de egyik legékesebb ellenpéldája annak, amit a politikumot kiszolgáló román történetírás próbál bizonyítani – és sajnos elfogadottá vált az elmúlt évtizedekben –, hogy az 1848-as forradalom a nemzetiségek háborúja lett volna, erre lett volna „kihegyezve”. Van egy pár történelmi alaptétel, amit annak idején a Szekuritáté lefektetett, s amelyek bűvköréből ma sem igazán tud kilépni a politikum és hivatalos történelemírás. Teljesen elhallgatják a magyar forradalom valós, demokratikus céljait és úgy próbálják beállítani, mintha a magyarok elsőrendű célja a románok és más kisebbségek elnyomása lett volna, mintha magyar–román háború lett volna, hogy erről szólt volna a magyar forradalom. Mivel még mindig a magyar–román ellentét szítása a célja a román politikumnak, történelmünkből a közös pontokat elhallgatják, a sokkal ritkább konfliktusokra koncentrálnak, melyekben természetesen a magyarok játsszák az örökös főgonosz szerepét.

A mai román köztudatban ennek megfelelően továbbá az a téves ismeret a domináló, hogy a románok mind Avram Iancu mögött sorakoztak fel, és a jogaikért harcoltak az elnyomó magyarokkal szemben. S persze hallgatnak arról is, hogy tulajdonképpen ellenforradalmárok voltak a Iancu emberei a császár mögé bújva, a forradalom és a köztársaság leverésében segédkeztek, két elnyomó birodalom érdekeit követve. Avram Iancu a hatalmas császárral szövetkezett, hiszen annak győzelme biztosabb volt, nem kockáztatott, nem harcolt a forrradalom mellett a sajtószabadság, az úrbéri viszonyok eltörlése, a törvény előtti egyenlőségért és a többi célért, hanem a császár majdani hálája reményében belement annak játszmájába, és megtámadták az erdélyi magyar civileket, tömegesen lemészárolva, fosztogatva, felgyújtva otthonaikat. (Az is hozzátartozik e történethez, hogy Avram Iancu mozgalmának tömegbázisát alkotó paraszti népességet – akár a hasonló szerb vagy szlovákot – átitatta a császár iránti hagyományos hűség, akiről a messzi távolban a mindenható jóságos császár képe alakult ki. A magyar szabadságharc vezetőiben pedig, azok minden ígéretük ellenére sem láttak egyebet, mint a jó császár, s ezzel az isteni rend ellen lázadó, s az ő jogaikat korlátozni akaró magyar nemeseknél.) A magyar civilek védelmére, illetve a fosztogató, gyújtogató és civileket tömegsen legyilkoló rablócsapatok megfékezésére és megbüntetésére forradalmár csapatokat vontak el a harctérről, ezzel is gyengítve a császári csapatok ellen harcoló egységeket (egyes történészek szerint körülbelül 15-20%-ot tett ki ezeknek a frontról kivont csapatoknak az aránya). A császári hála elmaradt, a román parasztok végül csak azzal maradtak, amit Kossuthtól kaptak: a jobbágyfelszabadítással, aki azelőtt is szabad volt, az semmivel.

A mai román történelemírás és politikum mégis hősnek tekinti Avram Iancut, mert csapatai magyarok ellen harcoltak, megváltoztatták Erdély etnikai összetételét, s ez megfelel a magyarellenes retorikának, függetlenül attól, hogy összességében véve egy retrográd ellenforradalmár volt. És ebbe a mai magyarellenes képbe nem fér bele az, hogy voltak románok, akik a nemzetiségi kérdést akkor, a háború hevében másodlagosnak tekintették és azt hangoztatták, hogy sikerül majd ezt is rendezni a magyarokkal, hiszen bízhatunk egymásban, az első, hogy győzzön a forradalom, a szabadság eszméje, a köztársaság (igaz, kényszer hatására, de végülis sikerült még azelőtt megegyezni a románok nyelvi jogairól). Sokan nem hajlandóak ma sem tudomásul venni, hogy a magyar forradalom mellett tömegével harcoltak nem magyar nemzetiségűek is. Mert ez nem fér bele abba a hamis képbe, amely nemzetiségi kérdésre terelte az egész forradalom problematikáját. Hogyha nemzetiségek harca lett volna (mint ahogy az a nemzetiségi ellentétek román megszállottjai állítják manapság), akkor nem lett volna annyiféle nemzetiségű a tizenhárom aradi vértanú közt sem, az erdélyi csapatok vezére sem egy lengyel altbornagy lett volna (Bem József). De volt két nagy lengyel légió is (egyik a felső-magyarországi hadszíntéren, a másik Erdélyben harcolt), több mint ezer fős Olasz Légió, Német Légió (állt a hazai és németországi németekből, de csatlakoztak osztrákok: tiroliak is), de még bécsi légió is. De az igazán nagy tabu, hogy a románok is annyian voltak, hogy felmerült a kérdés: külön román légiót is szervezzenek. (Eftimie Murgu is próbálkozott egy bánáti román hadsereg megszervezésével.)

Maga Pomutz György is sikeresen toborzott gyulai és kétegyházi románokat a forradalom számára. A fentiek tükrében nem csoda, hogy életrajzának ezekkel az elemeivel nem tudnak mit kezdeni a magyarellenes doktrínán felnőtt román történészek, sajtósok, tömegek, és vannak, akik e megütközésüknek, értetlenségüknek hangot is adnak írásaikban. Hiszen eltér mindattól, amit szajkóztak nekik egy életen át. A valóság még ennél is bonyolultabb: a román felkelők ellen harcoltak például a német vagy az olasz légiók is, vagy például az egyik román forradalmárt, Ioan Dragoşt, a magyar parlament országgyűlési képviselőjét (igen, románok is voltak  képviselők az állítólagos romángyűlölő forradalmi rendszerben) Avram Iancu emberei verték agyon Abrudbányán, amikor Kossuth küldötteként ott megjelent.