Amerika azonban korántsem effajta BLM diktatúra. Igaz ugyan, hogy van olyan általános iskola, amelyben a tanárok egyhangúlag úgy döntenek, hogy a Newton-törvényeket mától tova csupán a „fizika alaptörvényei” gyanánt szabad emlegetni, merthogy Newton fehér ember volt és a tudományt meg kell szabadítani a fehér ember dominanciájától.
Ennek a képtelen törekvésnek a kritikáját azonban csak akkor lehet szankcionálni, ha a szóban forgó érvet az illető munkaadója is elfogadja. A „rasszista” ez esetben elbocsáttatik állásából. Nem feltétlenül azért, mert munkaadója azonosul a fehér ember dominanciáját személyre szólóan megtorló elmélettel. Cselekedhet óvatosságból, hiszen fehér emberként elvben őt is érhetik retorziók. Sőt, a feketék és – az ilyen vagy olyan okokból megfélemlített – fehér szülők is kivehetik gyerekeiket egy „rasszista” iskolájából, s így maga is – mint tulajdonos vagy intézményvezető – tönkre mehet. Folytathatnám. Senkit nem állítanak bíróság elé, nem zárják kényszertáborokba, legfeljebb egzisztenciáját teszik kérdésessé, karrierjét törik kettőbe etc., etc.
Newton nyilván nem az egyetlen eset, s – még ha egyetlen iskolában fordult volna is elő – korántsem egyedi. A hasonló esetek Amerikában ma már inkább szabálynak számítanak, semmint kivételnek. Főként az egyetemeken. Melyek zömükben szintén magánvállalkozások. Amerika kifogástalan jogállam, a demokrácia alapelvei nem sérülhetnek. A jogtalanságokat elkövetőik a szabadság nevében követik el. Annak a szabadságnak a nevében, amelyet Amerika Biden elnöksége alatt ismét világ szerin tova szándékszik terjeszteni. Minden – rendelkezésére álló – eszközzel.
Azokkal pedig ez idő szerint még bőségesen rendelkezik.
Kérdés azonban, voltaképpen mire alapoznak azok, akik a Cancel-Culture nevű eljárást alkalmazzák? Hiszen közismert tény, hogy a nagy francia költő, Francois Villon, lopott, rabolt, ölt, s ki tudja még mit nem művelt. Ennek ellenére egyetlen épeszű értelmiséginek sem jutott (legalábbis eddig) eszébe, hogy tűzre vesse a költeményeit. Élvezettel olvassuk őket. Merthogy szépek és emberiek, tehát igazak is. S hogy közelebbi példával is éljek, Mihai Eminescu Doina című költeménye izzik az idegengyűlölettől. Minket, magyarokat külön is utál. Ennek ellenére kedvenc költőim közé tartozik. Glossza című költeményét a világirodalom egyik legszebb (ráadásul a szó szoros értelmében mesteri) költeményének tartom, s számos más versének sorait is gyakorta citálja az emlékezetem. Szellemi lényem összetevői közé tartoznak. Eszembe sem jut a soviniszta Eminescut összetéveszteni a Glossza szerzőjével. Ideológiai (implicite morális) fogyatékosságai szememben (és nem csak az enyémben: versei minden nyelvek közül a magyarban szólaltak meg a legigényesebb fordításokban) nem csökkentik xenofóbiától mentes költeményeinek értékét. Beszédes tény, hogy a Glosszát épp az a Szabédi László fordítja (zseniálisan) magyarra, aki a román titkosrendőrség elől menekül majd vonat kerekei alá.
A Cancel-Culture gyakran alkalmazott és alantas eljárásának diszkriminatív aspektusa – bár ez első látásra nehezen felismerhető – abban áll, hogy aki él vele, az a másik ember gondolataiban csupán a másik embert látja és nem magukat a gondolatokat.
Amit arra Eduard Kaeser a Neue Zürcher Zeitungban felhívja a figyelmet, Amerikában ez az eljárás sajátos nevet is kapott: bulverizmusnak hívják. A megnevezés Clive S. Lewis angol író, a modern kori gyermek-fantasy megteremtőjének egyik hőséhez, Ezekiel Bulverhez kötődik, aki kisgyerekként tanúja volta annak, amint apja elmagyarázza az anyjának, hogy a háromszög két oldalának együttes hossza mindig nagyobb, mint a harmadiké. Felesége ezt azzal „cáfolja”: „Ezt te csak azért gondolod így, mert férfi vagy.” Kaeser szerint ez a mai „identitáspolitikai” megfogalmazásban így hangzik: mert te férfi, fehér és öreg vagy. Aki így gondolkodik, abból indul ki, hogy a másik, aki nem úgy gondolkodik, mint ő, az valamiféle erkölcsi torzszülött, akinek gondolatait jelleme sározza be.
Leo Strauss, az Amerikában elhunyt német filozófus ugyanezt a jelenséget „reductio ad Hitlertumnak” nevezte. Ez a – politikai diskurzusban oly gyakori – eljárás azt jelenti, hogy az ellenfél a vele szembenálló ember megnyilatkozásait valami módon a Führer megnyilvánulásaival hozza összefüggésbe, s ezzel az illetőt „fasisztának”, „nácinak”, „antiszemitának” minősíti – azaz kiutasítja a politikai közösségből.
A megoldást – az egyház és az állam szétválasztásával – már a felvilágosodás felfedezte. Manapság minden jel szerint az ismeret és az erkölcs szétválasztását kellene „feltalálnunk”. Az ismeretelméleti és az erkölcsi ítélet ugyanis két különböző és világosan megkülönböztethető kategória. A kettő összekeverése a rosszindulatú értelmezés klasszikus esete.
Az eljárás ekként a bizalmatlanság, a lenézés, a vádaskodás bűzét árasztja. Voltaképpen a mágikus gondolkodás elvben régen meghaladott formájának posztmodern változata. Aki neveket próbál irtani, abban a meggyőződésben él, hogy a név eltörlésével a név mögött rejlő hamis gondolatot is eltüntetheti. Ha nem mondom ki az oroszlán nevét, azzal nem-létezővé is teszem. Ezen a mágián alapul a politikai korrektség gyakorlata is. Ha a négert afroamerikainak nevezem, de facto megszűnik négernek lenni. Ahogyan a romának keresztelt cigány is egy csapásra más emberré válik.
Kaeser a lényeget ragadja meg, amikor azt állítja, hogy a bulverizmus révén voltaképpen a józan észt iktatjuk ki az emberközi viszonyokból. A Cancel-Culture voltaképpen a felvilágosodás eszmevilágát helyezi hatályon kívül. Felszámolja az érvekre alapozott vita, azaz a tárgyilagosságra alapozott ítélkezés lehetőségét.
Azt ugyan már Kant is gyanította, hogy „az ész döntőbírósága” a szó szigorú értelmében elérhetetlen ideál. De azt is tudta: nélküle nem lehetünk meg. Ha az ideált el nem érhetjük is, törekednünk kell rá, hogy működtessük. Ez különösen érvényes a mai heterogén társadalmakra, amelyekben értékpluralizmus uralkodik. A makacs (értsd ellenséges) kulturális heterogenitás összeegyeztethetetlen az egyetemes racionalitással. Nem marad tehát más kiút, minthogy megakadályozzuk, hogy az ellentétek erőszakos formát öltsenek. Ellenkező esetben ugyanis elkerülhetetlenül háborúhoz vezetnek.
S ezek után az is világossá válhat, hogy a Cancel-Culture nem váratlan fejleménye a posztmodern „fejlődéstörténetnek”. Már jó ideje itt dúl körülöttünk. Az európai államokban, s előkelő helyen Magyarországon gyakorolt ideológiai árokásás hosszú-hosszú évtizedek (voltaképpen '68) óta a mindennapokhoz tartozik. Minálunk (bár sokkal leplezetlenebb formákban) voltaképpen már az ötvenes évek közepe (Bolyai Egyetem megszüntetése) óta.
Az amerikai fejlemények bizonyos értelemben (bármily különösen hangzik is) megnyugtatóak. Minden jel arra vall, hogy a Cancel-Culture nem most kezdődik. Most fog kimúlni. Amerika világhatalmával párhuzamosan.
Sajnos, én még mindig nem „az ész döntőbíróságának” hajnalsugaraira számítok. Más alakzatokban, de előbb-utóbb (feltehetőleg keleti egek alatt) ugyanaz az abszurditás fog visszatérni. Némileg eltérő alakzatokban.
Legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy a mind kilátástalanabb válságjelenségek arra kényszerítenek majd mindannyiunkat – Keleten, Nyugaton, Északon és Délen –, hogy átlépjük önnön árnyékunkat, s a Cancel-Culture helyett a Forgive-Culture-t (azaz a megbocsátás kultúráját) tegyük uralkodóvá.
Kölcsönösen. S amíg nem késő.
