A tizennégy állam közt olyan gazdasági hatalmak vannak, mint Kína, Japán, Ausztrália, Dél-Korea, de a többi állam gazdasági teljesítménye sem jelentéktelen. Az egyezmény hatalmas győzelem Kína számára, mely ezzel tovább erősíthette világgazdasági pozícióját. Az aláírók közé tartozikVietnam, Szingapúr, Indonézia, Melanézia, Thaiföld, Fülöp-szigetek, Kambodzsa, Brunei, Laosz és Mianmar. S csatlakozott Japán, Ausztrália, Dél-Korea, Új-Zéland is. Ezek az államok a világjárvány előtt a világkereskedelem volumenének 29 százalékát összesítették (csupán négy százalékkal maradnak le Európa mögött), s a népességszámuk is meghaladja a 2,2 milliárdot.
Az egyezmény csökkenti a vámokat, közös kereskedelmi szabályrendszert intézményesít,és ezzel megkönnyíti a kereskedelmi láncok kialakulását is. Felöleli az áruforgalom, a kereskedelem, a szolgáltatások, az online-áruházak, a beruházások, a hírközlés és a szabadalmi rendszer kérdésköreit. A trumpi Amerika által képviselt izolációs és protekcionista kurzus ellenében a globalizáció ázsiai receptjét kínálja.
Az összefogás – amint azt Jeffrey Wilson, az ausztrál Politikai-Stratégia Intézet képviselője véli – felgyorsíthatja a világjárvány következményeiből való kilábalást is, s ezzel további előnyöket teremthetaz ázsiai régió számára. Újabb érveket adva azok számára, akik úgy vélik, az Amerikai Egyesült Államok nyilvánvaló hanyatlását követően Ázsia Európát is vonzáskörébe vonva egyfajta Eurázsiává bővül.
Az újabb kínai lépés, melyet kommentátorok egyfajta Trumpnak szánt „búcsúajándékként” értékelnek, Bident is nehéz helyzetbe hozza, hiszen Amerika mai megosztottságának körülményei közt ő is kénytelen lesz Trump gazdaságpolitikájának legfőbb elemeit tovább vinni. Egyebek közt a protekcionizmust is, hiszen a foglalkoztatottság csökkenésével eddigi szavazóinak jelentős részét is elveszítheti, s Trump 2024-es visszatérésének esélyeit javíthatná. Ha egyáltalán elnökké válhat, hiszen a választási csalásokra vonatkozó hírek – bár azokat a demokraták hevesen tagadják, s mintha már maga Trump sem egészen hinne a sikerben – még mindig bizonytalanok, a játszma nem zárult le. A hosszúra nyúlt választási kampány még mindig szolgáltathat meglepetéseket.
Egyébként Ázsiában már korábban is létezett egy Transz-Pacifikus Paktum (mely ugyan csupán a világkereskedelem 13 százalékát képviselte, de tagjai között volt Japán, Dél-Korea, Ausztrália és az Egyesült államok is, de ez a egyezmény az Egyesült Államok kivonulásával súlyátveszítette. A két egyezmény egyébként sem versenyezhetne egymással, hiszen ha az Egyesült Államokat nem számítjuk, nagyrészt átfedik egymást.
Az újonnan létrejött RCEP legnagyobb szépséghibája az, hogy a térség Kína mellett második legnagyobb gazdasága, India (a Kínával való lezáratlan határviták, meg egyebek miatt) kimaradt a paktumból. Ennek ellenére maga sem nem zárkózik el a további tárgyalásoktól, s érdekei végülis arra kényszeríthetik, hogy maga is rábólintson az egyezségre.
India különben nem az egyetlen eset. Bár aláírta a szerződést, Japánnak és Ausztráliának is vannak politikai fenntartásai Kínával szemben. Ezeken azonban – a gazdasági kényszerek szorításában – minden jel szerint sikerült felülemelkedniük.
Minden – a kínai politikai rendszer diktatórikus vonásaival szembeni ellenszenvünk ellenére – kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a kínaiak a diplomácia nagymesterei. Ami saját népüket, és főleg a kisebbségeket illeti, nem csak ellentmondást nem tűrnek, de irgalmatlanul diktatórikusak, nemzetközi partnereikkel szemben azonban simulékonyaknak bizonyulnak.
Az persze, hogy az Amerikával való viszonyt nem sikerült normalizálni, nem csupán Trump merevségén múlott. Amerika vonatkozásában a kínai érdekek is másként jelentkeznek. A kínai vezetés hajlik arra, hogy a kisebb konfliktusokat a nagyobbnak, azaz a világelsőbbségért folytatott versenynek rendelje alá. Ebből az aspektusból az Indiával folytatott viták is másodrendűeknek minősülnek.
Az új kereskedelmi paktum beszédes jele annak, hogy Kína előbb-utóbb valóban átveheti a hatalmat Európa fölött is. Csak reménykedhetünk benne, hogy Amerikától eltérően nem valamiféle diktatúra-exportra rendezkedik majd be.
Ámbár Herfried Münckler Birodalmak. A világuralom logikája – a régi Rómától az Egyesült Államokig című könyve is azt látszik sugallni, hogy a gyorsuló időben a birodalmak is mind rövidebb ideig bírják elviselni önnön fenntartásuk költségeit. A birodalom fenntartásának terheibe – minél keményebb kézzel próbálják gyakorolni a hatalmat – annál hamarabb belerokkannak.
Ez a sejtés, főleg a világjárvány és a környezeti válság körülményei közt talán még igazabbnak tűnhet.
A kínaiak nemzetközi vonatkozásban talán továbbra is bölcsebbek lesznek az amerikaiaknál… Nem akarják saját ideológiájukat másokra is ráerőszakolni…
