Mások számára a biztonsági szempontok álltak előtérben. Az államok védelemre rendelkeztek be, vagy a számításba jöhető ellenségeket rohanták le, hogy őket legyengítve tartósabb egyensúlyt alapozzanak meg. A kollektív szövetségi rendszerek, mint újabban az ENSZ és a NATO, ezeket a törekvéseket is mérsékelték.
Ma már egyre többen vélekednek úgy, hogy a háborúk fő oka a feltörekvő és a hanyatlásnak indult birodalmak közti feszültség. A neves amerikai történész-politológus, Graham T. Allison a Thükididész-csapda című könyvében az Athén és Spárta közti konfliktus mintájára Kína és az Egyesült Államok mai egymásnak feszülését is hasonló jelenségnek látja. Amint azonban azt Richard Ned Lebow, az Angliában élő élvonalbeli katonai szakértő megállapítja, egy feltörekvő állam soha nem támadott meg egy nagyobbat azért, mert azt hitte, hogy megváltoztatja a hatalmi viszonyokat. Inkább a nagyhatalmak támadták meg a kisebbeket, s a végeredmény az lett, hogy mindketten belerokkantak az erőpróbába, mintegy kihulltak az emlékezetre méltó történelemből.
Lebow szerint a háborúk fő oka (bár az előbbi szempontokat sem lehet figyelmen kívül hagyni) egy nagyon is emberi vonás: az elismerés iránti sóvárgás. Már Max Weber, a jeles német szociológus is úgy érvelt, hogy egy ország becsületét vagy tisztességérzetét ért sérelem sokkal nagyobb súllyal eshet a latba, mint a biztonságát érő fenyegetés. A tekintélyre, a hírnévre, az elismerésre való törekvés teszi képessé az embereket arra, hogy hazájukért feláldozzák az életüket is. Vagy éppenséggel a bosszúvágy, mely az előbbinek egyfajta negatív tükörképe. Ha egy állam polgárai úgy vélik, hogy megbocsáthatatlan sérelem érte őket, megpróbálnak életük árán is bosszút állni. Korábban is, de a 20. században szinte kizárólag a nemzeti önérzet vált a háborúk fő okává.
A közvetlen okok sokszor szinte már nevetségesnek tűnnek. De legtöbbjük (a szarajevói merénylet például) régóta lappangó nemzeti sérelmek katalizátora volt csupán. Lebow szerint az orosz-ukrán háborút is hosszú idő alatt halmozódó orosz és ukrán sérelmek váratlan és szinte értelmetlennek tűnő fellobbanása váltotta ki. (Oroszországot a NATO körbekerítette ugyan, de a gyakorlatban nem fenyegette. Miért is tette volna?) Ukrajna is rendelkezett mindennel: területtel, népességgel, gazdasági erőforrásokkal. Az ukrán sérelem abban állt, hogy az oroszok továbbra is az orosz nemzet részének tekintették őket. Egyfajta nyelvjárási közösségnek, mely voltaképpen saját történelemmel és kultúrával sem rendelkezik. Hiszen egyetlen valóban ismert költőjüket, Tarasz Sevcsenkót is orosz gyanánt tartja nyilván a világ. Ehhez adódtak a „szovjetidőbeli” orosz betelepítésekből következő sérelmek. Bár egy ideig – a múlt század 20-as éveiben – az oktatásban és a kultúrában az ukrán nyelv vált uralkodóvá. A Szovjetunióban! Több ukrán lap jelent meg, mint orosz. A fénykort a Sztálin által mesterségesen előidézett 3-7 millióra becsült ember halálával járó éhínség, az 1932-33-as holomodor söpörte el…
A Szovjetunió szétesése után az ukránosítási törekvések, s az ezzel szükségszerűen együtt járó kisebbségellenesség már az oroszok sérelmeit tette elviselhetetlenné. Ezeket a sérelmeket a NATO-ba integrálódott – és ezzel sérthetetlenné vált – balti államok orosz „kisebbségekkel” szembeni nyílt, sőt a Nyugat által is nyíltan akceptált diszkriminációja, s az ebből fakadó tehetetlenség fokozta bosszút követelő sérelemmé. Annál is inkább, mert a balti államok orosz kisebbségei számarányukban sokszor már alig tértek el a „többségétől”. Azaz – mindent egybevetve – ezúttal is irracionális, főként érzelmileg megalapozott sérelmek vezettek a háborús állapotokhoz.
Lebow Miért háborúznak a nemzetek? című könyvében úgy is véli, hogy a háborúk racionális magyarázatai egy hamis emberképen alapulnak. A marxisták és a liberálisok ma is meg vannak győződve róla, hogy az emberek az anyagi javak bőségére vágynak. Az teszi boldoggá őket. A konzervatívok szerint továbbra is biztonság iránti vágy az uralkodó érzület. Az tesz boldoggá bennünket.
Csakhogy ezek a feltevések, ha nem is teljességgel, de nagyrészt továbbra is megalapozatlanok. A birtoklás, a pénz korántsem minden. Ha így volna, a világ legbékésebb állama az Amerikai Egyesült Államok lehetne. Korántsem volt, s ma már egyre kevésbé az. Amerikában a szó hagyományos értelmében vett nacionalizmus még ma is virulens érzés, főként az amerikai délen. A déliek azok, akik leginkább hajlandók életüket is adni Amerika nagyhatalmi önérzetéért. Bármennyire is meghökkentő, a nyugati világ talán utolsó – a becsületérzésen mint közösségi elven alapuló – állama éppen az Egyesült Államok. Elég, ha csak az utóbbi évtizedek – a nemzetközi joggal is összeegyeztethetetlen – bosszúhadjárataira, vagy az amerikai elnökök által egyszemélyben elrendelt – idegen államok területén végrehajtott – gyilkos kommandóakciókra gondolunk. Az utóbbiak szintén közönséges vérbosszúk voltak. Akárcsak a középkorban.
Statisztikák hosszú sora bizonyítja, hogy a nyugati társadalmak vállalkozói sem a pénzért gürcölnek napi 24 órán át, ahogyan azt mi innen gondoljuk, hanem a siker nyújtotta tekintélyért. Ezzel függ össze az is, hogy a legtöbb vállalat önnön alapítóinak nevét viseli. A cég tevékenységének természetére gyakran utalás sem esik. Ha alaposabban belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy voltaképpen a halhatatlanság utáni vágy egy kései formájáról van szó.
Az amerikaiak, a franciák, a németek hajlamosak bennünket, kelet-európaiakat „provinciálisoknak” tekinteni. Nem vitatom, hogy sok szempontból azok is vagyunk. De sok szempontból ők is azok. Csakhogy az ő „provincializmusukról” nem illendő szót ejteni.
Bennünket, kelet-európaiakat leggyakrabban nemzeti elfogultsággal szokás vádolni. A Nyugat úgy véli, a nemzet fogalma végképp elavult. A nacionalizmus anakronisztikus. (A fasizmust most hagyjuk, mert az ma legtöbbször puszta politikai megbélyegzés, semmi több. Én igazi fasisztával még nem találkoztam. Romániában sem.) De ki tagadná, hogy mi sem vagyunk híjával nacionalista reflexeknek, esetenként (ha „provokálnak” bennünket) akár indulatoknak is. De hogy a Nyugat túllépett volna a nacionalista érzelmeken? Gyermekmese. Csak azok hihetik el, akik a szavak jelentésén nem hajlandóak elgondolkodni. A nacionalizmus (azaz a másság iránti megvetés, vagy éppenséggel gyűlölet) ugyanis nem csak más nyelvűek, bőrszínűek, kultúrájúak vagy vallásúak ellen irányulhat. Hanem eltérő állampolgárságú közösségek ellen is.
Az amerikai nacionalizmus csakis állampolgári érzület lehet. Olyan felsőbbrendűségi érzés, mely más államokat meghunyászkodásra, sőt mintakövetésre kényszeríthet. Ki kellene már mondani, hogy van állampolgári nacionalizmus is. Eltérő bőrszínű, eredetű, vallású, akár (átmenetileg) más nyelveket beszélő állampolgárok (lásd bevándorlók) támadhatnak meg más, esetenként hasonló összetételű állampolgári közösségeket (államokat). Sőt, manapság ez az igazán veszedelmes.
Minálunk, Európában a felvilágosodást követően a nyelvi-kulturális nacionalizmus volt az uralkodó. (Franciaország például sikeresen felfalta kisebbségeit. Angliának is csaknem sikerült.) Kelet azonban „lemaradásban” van. Az oroszok ma sem tesznek egyebet, amikor államuk minden orosz képviselőjének tekinti magát, függetlenül az államhatároktól. Az orosz nacionalizmus még mindig magán hordja a pánszlávizmus főbb vonásait. Immár az oroszokra szűkítve. A Szovjetunióban még nem volt ennek semmi akadálya, sőt úgy tűnt, a kommunista internacionalizmus nagy kohójában talán az egész világ orosszá szépül. Amerikában a kommunista internacionalizmust az emberjogi univerzalizmus helyettesíti.
Az oroszoknak ma már nem a birodalom szétesése fáj, ahogyan azt a Nyugat szeretné beállítani... Az orosz nemzeti közösség szétforgácsolódása, az orosz kisebbségek elleni diszkrimináció, sőt gyűlölködés az, amit nem képesek megemészteni. Határon túli kisebbségeik révén folytonosan fenyegetettnek érzik magukat. És persze az ukránok is túl gyengének érzik magukat ahhoz, hogy egy olyan hatalmas orosz tömeget megemésszenek, mint amilyen az ukrajnai.
A kétféle nacionalizmus, a nyelvi-kulturális és az állampolgári mindkét államban egymásba játszik. A konfliktust ezért nem lehet háborúskodással megoldani. Minden „megoldást” követően bizonyosan újjászületik. Itt csak olyan végső győzelem lehetséges, melyben az egyik fél maradéktalanul kiirtja a másikat.
Kell ez nekünk?
Talán mégsem háborúzni kellene, hanem a fogalmakat tisztázni, azaz tárgyalni.
