Kívülről szemlélve az Egyesült Államok valóban annak a hatalmas és demokratikus olvasztótégelynek tűnik, mint aminek az ottani retorika szereti beállítani. És aki ezt a közhelyet elhiszi, az könnyen arra a következtetésre juthat, hogy az amúgy régen felszabadított, egyenlő esélyekkel megáldott színesbőrűek és az ügyet meglovaglók másféle politikai céloktól vezérelve szítják fölöslegesen a cirkuszt. És ami az ügy meglovaglását s a politikai célokat illeti, abban van is igazság, nem is kevés. De e sorok írója kitűnő orientalistáktól megtanult egy fontos elvet: egyetlen kultúrát sem lehet kívülről megítélni. Légyen szó távolkeletről, a muszlim világ(ok)ról, fekete Afrikáról, Amerikáról, mindegy. Ha kívülről próbáljuk értékelni a helyzetet, óhatatlanul a saját kultúránk elvárásait fogjuk az adott világra rávetíteni, annak a szubjektív (de a mi szempontunkból és csakis a mi szempontunkból) magasabbrendű elvárásait, normáit fogjuk számonkérni rajta. S ez soha nem működik, ez csak előítéletekhez vezethet.
Mivel alkalmam volt néhány évet az Egyesült Államokban tölteni, belülről megtapasztalni az ottani világ valóságát, szeretnék a következőkben rávilágítani néhány olyan szempontra, amely talán érthetőbbé teszi a történéseket.
A törvénykezés szintjén valóban igyekeztek felszámolni mindenféle faji megkülönböztetést. A társadalom, az egyéni, csoportos, sőt, intézményes megnyilvánulások szintjén viszont a kép sokkal árnyaltabb. A múltat csak látszólag teheti maga mögé az afroamerikai közösség, annak számos olyan hatása van, amelynek tulajdoníthatóan ma is súlyos gondok akadnak.
De mielőtt a társadalomban jelen levő és megnyilvánuló rasszizmust, illetve a rendszerbe mélyen beágyazott súlyos esélyegyenlőtlenségeket kifejteném, szeretnék rátérni két olyan jelenségre, amellyel kapcsolatosan szintén téveszmék terjengenek.
Az első a törés-zúzás-fosztogatás. Ezek természetesen elitélendő cselekedetek. De messzemenően nem a mostani tiltakozók találták ki az ilyesmit. Amerikában a tömeges megmozdulások nagyon nagy része ilyesmibe torkollik, akár tüntetésről, tiltakozásról van szó, akár arról, hogy ünnepelnek, mert a város baseballcsapata megnyerte a bajnokságot. Ha valahol nagyobb embertömeg verődik össze, ott előbb-utóbb jó eséllyel kirakatcsörömpölés lesz. Ennek az oka egy mindenfelé előforduló, de Amerikában hangsúlyosan megjelenő nevelési módszer: a büntetéssel való kondicionálás. A legtöbb szülőnek a kényes gazdasági egyensúly és a közfelfogásban teljesen általános munkafétis miatt igen kevés ideje marad nevelésre. Márpedig egy olyan országban, ahol nem csak a rendőrök lőnek, muszáj a gyereket nagyon gyorsan és nagyon keményen a szabályok betartására kényszeríteni. Ennek nagyon egyszerű módja a büntetés következetes alkalmazása. És ez működik is ameddig – a gyerek, később fiatal, sőt, felnőtt – tart a büntetéstől. Amint azonban úgy gondolja, hogy büntetlenül megúszhat valamit, meg is teszi. Tömegben megbújva erre kitűnő alkalom kínálkozik. A Japánt sújtó katasztrofális cunami idején amerikai elemzők, tévés szerkesztők hangosan álmélkodtak azon, hogy Japánban miért nincs törés-zúzás, miért nem rabol senki semmit?
A második súlyos gond a szoborrongálások kérdése, amelyet ugyanúgy elítélek, mint a könyvégetést. Sajnos, a történelem nyomainak a rombolását sem a mostani tiltakozók találták ki. A történelmet ott is a győztesek írják, és meg lehet nézni, hogy államonként, iskolakerületenként mit tanítanak a gyerekeknek az őslakosságról, a rabszolgaságról. A súlyos dolgokról, a húszdolláros bankón szereplő Andrew Jackson elnök árulásáról, a Könnyek Útjáról, a rabszolgák felszabadítását követő évszázadnyi lincselésekről csak kivételes, progresszív szemléletű tanintézményekben esik szó. Miért? Hát azért, hogy „nehogy csökkentsék a gyerekek hazafias érzületét”. A szobrok döntögetésében is a történelem arculcsapása zajlik, semmi több, csak ellenkező előjellel és látványosabb, de megítélésem szerint kevésbé súlyos és kevésbé jövőt romboló eredménnyel. Szobrokat újra felállítani lényegesen könnyebb, mint a tévhitekkel agymosott generációk fejébe elülteni az igazságot – amint azt mi is tapasztalhatjuk a dákoromán kontinuitással beetetett itteni generációknál.
És akkor tekintsünk bele abba a történelmi folyamatba, amely az afroamerikai lakosságot a jelenlegi helyzetbe juttatta és még generációkig hatni fog.
A rabszolgák felszabadítása óriási lépés volt, viszont a felszabadítottak helyzete gyakorlatilag semmit sem változott. A rajtuk levő rongyokon kívül az égvilágon semmijük sem volt, nem volt hova menjenek, ezért szinte valamennyien a korábbi gazdáiknak dolgoztak tovább ugyanúgy, ugyanolyan körülmények között. Nagyon kevésnek sikerült kitörni, vagyonra szert tenni, sikeres emberré válni, főleg egy olyan világban, amelyben rabszolgák ugyan már nem voltak, de embernek se sokan tekintették őket. A fekete közösségek még nagyon sokáig jellemző módon mélyszegénységben éltek.
A huszadik század első felében aztán különböző kormányügynökségek élesen kijelöltek befektetésre alkalmas, illetve arra alkalmatlan területeket. Egyszerűen piros vonalakkal körberajzolták a térképen a „rossz környékeket”. Ennek nyomán számos fekete közösség előtt elzárták mind az állami, mind a magánbefektetések csapját. Emiatt bankok, hitelintézetek nem voltak hajlandók kölcsönözni az ottani lakosoknak. Ez a fajta elhatárolás, környékek minősítése a nagyobb városokban ma is fennáll és szavatolja azt, hogy azok a közösségek továbbra is szegények lesznek. A határok élesek, egy-két utca választja el a nagyon jó és a nagyon rossz környékeket.
Az amerikai életben igazából két alapvető feltétele van annak, hogy valaki tehetőssé váljon: ingatlant birtokolni és minőségi oktatásban részesülni. Az ingatlanbirtoklást a feketék számára erősen megnehezítette az, hogy a fentebb említett okokból kifolyólag nem juthattak hitelhez. Ami az oktatást illeti, mivel a szegregáció a huszadik század közepéig érvényes volt, a jelenlegi fekete generáció nagyszülei minőségi oktatásban sem részesülhettek, egyszerűen a bőrszínük alapján nem vették fel őket az amúgy is méregdrága egyetemekre, kollégiumokba. Főleg egyetemi szinten ez nagyon nehezen és lassan változott. Kevesen tudják, de számos, főleg neoprotestáns keresztény intézmény még a hetvenes években is, amikor már törvényes kényszer miatt muszáj volt felvenni afroamerikai diákokat is, szabályzatban tiltotta meg azt, hogy például egy fekete fiú egy fehér lánnyal járjon. Amennyiben rajtakapták őket, azonnal kicsapták mindkettőt, mert a fajkeveredést bűnnek tartották.
Ezek miatt az a generáció, kevés kivételtől eltekintve, nem igazán tudott jelentősebb vagyonra szert tenni s bármit is örökíteni a következő generációra, a most utcára vonulók szüleire. Mi több, az a generáció is jelentős faji alapú megkülönböztetést tapasztalt, még a nyolcvanas években készült felmérések is azt mutatták, hogy különösen a déli államokban a bankok könnyebben adtak hitelt egy szegény fehér kérelmezőnek, mint egy nála tehetősebb feketének.
Hogyan tükröződik ez ma? Úgy, hogy a fehér családok átlagosan csaknem kétszer többet keresnek és az örökölt vagyon megléte miatt csaknem hússzor gazdagabbak, mint a feketék.
Hogyan vetül mindez a jövőbe? Úgy, hogy az iskolákat nagyrészt ingatlanadókból finanszírozzák – így aztán a szegény környékek, lakónegyedek, települések iskolái mélyen alulfinanszírozottak, rosszul fizetett tanárok hiányos felszereléssel tanítanak.
No de tegyük fel, hogy kemény küzdelemmel egy fiatal fekete mégis valahogy elvégez egy jó nevű egyetemet. A felmérések azt mutatják, hogy a munkáltatók kétszer kisebb valószínűséggel fognak felvenni egy egy adott állásra egy olyan jelentkezőt, akinek jellegzetes afroamerikai neve van (például Jamal, Lakesha), mint egy pontosan ugyanolyan végzettségű, de nem „fekete nevű” jelentkezőt. Ezért aztán a feketék között a munkanélküliség kétszerese a fehérekének, végzettségtől függetlenül.
Ezt nagyon nehéz megoldani, mert nincs egyéni felelőse a helyzetnek.
A szegénység, a munkanélküliség s az ezzel járó kiszolgáltatottság hozzáadódik a már úgyis jelen lévő előítéletekhez, és sérülékeny helyzetbe hozza a feketéket. Az összes kutatás azt mutatja, hogy a bűnözés minden egyes vállfaja pontosan egyformán fordul elő fehérek és feketék között. Mégis, a börtönök lakosságának egyharmada fekete (miközben a lakosságnak alig több, mint 13 százalékát teszik ki), és minden harmadik (!!!) fekete férfi élete során legalább egyszer belekerül az igazságszolgáltatás darálójába.
Hogyan zajlik mindez? Adok egy példát:
Rendőr áll lesben az utcasarkon, ahol stopptábla van és vonal, ahol meg kell állni. Ha öt centivel túlhajt valaki a vonalon, akkor a rendőr megállíthatja, kikutathatja a gépkocsit s ha talál valahol pár gramm marihuánát (sajnos arra is van rengeteg példa, hogy a rendőr maga csempészi oda a bűnjelet), akkor baj van. Az nem kérdés, hogy a rendőr kit fog megállítani: a vadonatúj luxuskocsiban közlekedő nyakkendős üzletembert, vagy az 1994-es rozsdás Pontiacban ücsörgő négy fekete srácot. A marihuána egyforma eséllyel van jelen mindkét járműben, a különbség az, hogy melyiket kutatják át, kinek a csuklóján kattan bilincs.
A hivatalból kijelölt ügyvéd pedig még a nyilvánvalóan ártatlan fekete vádlottnak is azt fogja tanácsolni, hogy vallja bűnösnek magát, mert olcsóbban megúszhatja, felfüggesztett büntetéssel, kevesebb börtönévvel. „Ha ártatlannak vallod magad fiam, akkor mehetsz az esküdtszék elé, s ha az történetesen csupa fehérekből áll s nem tetszik nekik a pofád, jól leültetnek”. Az már csak hab a mérgezett tortán, hogy több államban örökre elveszti a szavazati jogát az, akit egyszer elítéltek.
Ebben a tudatban nőnek fel, ez a valóságuk, a fekete gyerekeket pici koruktól felkészítik a szüleik, hogyan viselkedjenek például a rendőrrel, hogy életben maradjanak. Mert nem kell semmi feltűnően rosszat csinálni ahhoz, hogy a rendőr erőszakossá váljon. Breonna Taylor az ágyában aludt, amikor az ajtóját berúgó rendőrök szitává lőtték. Keith Scott az autójában ült és olvasott. Atatiana Jefferson az ablakon nézett ki. Sean Bell-be a saját legénybúcsúján eresztettek ötven golyót. Terence Crutcher a saját lerobbant autójában ült. Oscar Brown megbilincselve feküdt a földön, amikor a rendőr hátbalőtte. És a listát folytathatnám, se szeri se száma a hasonló eseteknek.
Ne lepődjünk meg hát, ha ez a túltöltött és felhevített puskaporos hordó felrobbant. Igen, a tiltakozók bűncselekményeket követnek el, és nem kellene (bár rengeteg bizonyíték van arra, hogy a rombolások és lopások egy részét maszkot viselő, szélsőjobbos fehér emberek követik el, hogy a tiltakozásokat hiteltelenítsék). A bűncselekmény az bűncselekmény és nem menti azt semmilyen körülmény. De a lelkiállapotba, amely ide vezetett, talán beleláthatunk valamennyire. Mert a tüntetéseket szét lehet verni, azok okát, a baj gyökerét szőnyeg alá lehet seperni, de onnan garantáltan újra és újra elő fog jönni.
Az intézmények, a rendőrség reformja csak a kérdés egyik oldala. Életeket megmenthet ugyan, de ha ennél többet akarnak, az oktatást, a nevelést, a társadalmi gondolkodást kell átalakítani, s az soha nem könnyű, már csak azért sem, mert azt előbb akarni kell. Fel kell fogni, hogy afroamerikainak lenni egy sor olyan hátránnyal jár, amit fehérként nehéz érzékelni. A fehérnek is van gondja, rengeteg. Őt is sújthatja szegénység, őt is gyilkolhatják rendőrök. De ezeknek nem a bőre színe lesz az oka. Nem „fehér bűntudatot” kell érezni, arra semmi szükség. De tudatosítani kell és önmagunkban tudatosan felszámolni azokat a gondolkodási sémákat, amelyek még sokáig latens rasszizmushoz fognak vezetni. Milyen érzés lenne számomra úgy nőni fel s úgy élni, hogy a bőröm színe miatt kevesebbet érek, kétszer annyit kell kínlódnom az érvényesülésért, előítéletek falait kell folyton áttörnöm, és az ellenem okkal vagy ok nélkül fellépő rendőr meggyilkolhat (s jó eséllyel még csak el se ítélik)? Ezt a kérdést kell megemészteni.
Nemrég egy olyan nő vallomása akadt a kezembe, aki több gyereket is örökbe fogadott: fehéreket is, feketéket is. Elmondása szerint a fehér gyerekeit soha nem követi az üzletben a biztonsági őr, cipőüzletben soha nem kérdik meg tőlük, hogy lábat mostak-e. Pici koruktól kezdve ezek a gyerekek ebben nőnek fel, folyamatosan ott van a tudatuk előterében, hogy a bőrük színe miatt bármikor bajuk lehet.
És akkor már csak a tiltakozásokat bírálók egyik nagy érvét szeretném lebontani. Ha valaki sírva kopog az ajtónkon és azt mondja, hogy meghaltak a szülei, akkor lehet ugyan azt mondani, hogy mindenki meghal, mert a mondat igaz. De durván érzéketlen. Ugyanolyan igaz, de érzéketlen az „A fekete életek számítanak” szlogenre azt válaszolni, hogy „Minden élet számít”.
