Trump a Kína és Amerika közti feszültségeket a kereskedelemi háború szintjén „stabilizálta”. Kína azonban tiszta vizet szeretne önteni a pohárba. Első lépése az volt, hogy – a Hongkongi konfliktuson túlmenően, amely szintén csupán gazdasági szankciókban nyilvánult meg – immár komolyabban is tesztelje a Biden-adminisztrációt.
Így aztán a maga agresszív világuralmi politikájával összhangban megpróbálja kitapogatni, hogy az új amerikai kormányzat hogyan képzeli el a jövőt. A napokban 13 kínai bombázó sértette meg Tajvan – Kínától gyakorlatilag független, de a kínaiak által történeti okokból Kínához tartozónak tekintett – ország légterét.
A teszt egyértelmű eredménnyel járt. Tajvan riadókészültségbe állította – az amerikaiak által vaskosan felfegyverzett – légiflottáját, s a térségben, amely gyakorlatilag az amerikai és a kínai világbirodalom határterületének számít, beindult a hidegháborús konfrontáció.
Minderről keveset olvasni a hazai napilapokban. (Mellesleg a magyarországiakban sem.) A dolog érthető. Az egyértelművé váló hidegháború (a kínaiak az atomháború lehetőségét sem zárják ki) állandósulni látszik.
A helyzet valóban hátborzongató. És minket is közvetlenül érinthet. Innen köröttünk a fülsiketítő csönd.
Merthogy Magyarországot az „újdonsült” Amerikai Egyesült Államok a demokrácia fő ellenségének tekinti, szülőhazánk viszont – haladó hagyományaihoz híven – ismét az erősebbnek vélt fél – azaz az Amerikai Egyesült Államok – legeltökéltebb szövetségeseinek egyike. Merthogy a világ ura e pillanatban még tényleg az Amerikai Egyesült Államok. Katonailag mindenképpen. Mi, magyarok lelkünk mélyén sem az orosz tekintélyuralommal, s még kevésbé a – velünk állítólag rokon ujgurokat szabályszerűen hitleri módszerekkel homogenizálni törekvő – kínai diktatúrával sem értünk, mert nem érthetünk egyet. Főként mi, kisebbségi magyarok. De erre vonatkozóan is csaknem teljes a némaság. Legalábbis mifelénk. Sehol egy disszonáns leütés.
Pedig ezúttal tényleg nem babra megy a játék. S hogy mindez nem csak Magyarvistáról látszik így, azt Barbara Barnkhausen Mutprobe (azaz Hetvenkedés) és Celemens Virgen Die Stunde der Verbündeten (azaz A szövetségesek órája) című (a Welt am Sonntagban megjelent) írásai támasztják alá. A szerzők nemcsak arról számolnak be, hogy a világpolitika legrobbanékonyabb térségében már nem csak az ausztrál „HMAS Paramatte” és az „USS Bunker Hill” amerikai cirkálók által közrevett „USS Amerika” nevű amerikai repülőgép-anyahajó cirkált már korábban is, hanem a kínai provokációt (azaz a 13 kínai bombázó légtérsértését is) tesztként értelmező szerzők információi szerint, Amerika több újabb repülőgép-anyahajót vezérelt a térségbe (köztük az „USS Theodore Roosevelt” nevezetűt), amelyet jókora hadihajóraj is kísér. Ez a flotta 25 mérföldnyire közelítette meg az egyik – kínaiak által ellenőrzött – korallzátonyt.
Biden minden jel szerint eltökélten fogja védelmezni Tajvant. Trumppal ellentétben, aki az „America first” doktrínájának jegyében szövetségesét (mármint Tajvant) úgymond bizonytalanságban tartotta.
Kína próbára tette Amerikát és Tajvant is. Az érintettek mindkét vonatkozásban állták a próbát.
A helyzet azonban korántsem olyan „egyszerű”, ahogyan az elsőre tűnne. Egyrészt Kína Hongkongot és Tajvant, amelyek – igaz, ami igaz – egykor Kína szerves részét képezték, továbbra is az egységes Kína részének tekinti. S aligha fog lemondani arról, hogy ezt a meggyőződését érvényre juttassa. A voltaképpen jelentéktelennek tűnő Tajvan alig nagyobb, mint Németország Baden-Würtenberg tartománya.
Csakhogy a városállamnyi területen található Tajvan – a globalizáció jegyében – az amerikai komputertechnológia voltaképpeni központja. Itt állítják elő az amerikai high-tech és mesterséges intelligencia szempontjából meghatározó fontosságú chipeket. Amerika tehát a kis ázsiai államocskát semmi áron nem engedheti át a kínaiaknak.
Hogy ezt nem fogja megtenni, az eddig nyilvánvaló volt. Ahogyan az is, Kína nem tesz le annektálós terveiről. Csakhogy az utóbbi években alapvető változások zajlottak le. A kínai gazdaság a koronaválság ellenére továbbra is terjeszkedik. Kína a világ egyetlen állama, amely némi lassulással ugyan, de továbbra is gyorsuló ütemben fejlődik. Amerika azonban továbbra is súlyos válságban van. Kínát nem látszik megroppantani a hadiipar mind eltökéltebb kiépítése, az Amerikai Egyesült Államok számára azonban mind elviselhetetlenebb terhet jelent a jelenlegi világhatalmi helyzet, implicite a hatalmas katonai arzenál fenntartása is. Az amerikai társadalmon belüli ellentétetek voltaképpen ebből fakadnak. Trumpot is ennek a helyzetnek a felismerése juttatta hatalomra. Biden és a mögötte álló demokraták a világjárványt kihasználva és szofisztikált propagandagépezetükre alapozva győzedelmeskedtek ugyan, de továbbra sem hajlandóak szembenézni a tényekkel. A várható eredmény egyrészt az amerikai középosztály helyzetének további súlyosbodása, másrészt az európai szövetségesek hadi kiadásainak – már Trump által is megkövetelt – növelése.
Erre, a Biden-diadal eufóriájában ma már Európa politikai elitjében is lenne hajlandóság. Csakhogy gazdaságilag Európa is mind gyengébben teljesít.
Minden jel arra vall, hogy a kínai stratégák hosszabb távon ugyanazt a „fegyvert” vetik be a Nyugat ellen, mint amelyet annakidején – mellesleg valóban zseniálisan – Amerika vetett be a Szovjetunió ellen. Egy olyan fegyverkezési hajszába próbálják ismét belekényszeríteni a Nyugatot, amelybe az amerikai és az európai gazdaság előbb-utóbb ugyanúgy „belerokkanna”, mint ahogyan a szovjet belerokkant. (Hogy egy efféle fejleménynek nekünk – Trianonban kimondatlanul is „ázsiainak” bélyegzett magyaroknak – örülnünk kellene-e, szerfelett kérdéses.)
Atomháborúra szinte bizonyosan nem kerülhet sor, hiszen az az összes résztvevő, sőt az egész emberiség számára végzetes következményekkel járhatna.
Az orosz atomarzenál és az kínai gazdasági potenciál összeházasítása ma már aligha hagyhat kétséget aziránt, hogy mi lehetne a végkifejlet. Márpedig Biden Amerikája Kínát és Oroszországot közös ellenségként tételezi.
Amerikának tehát – ha meg szeretné őrizni világhatalmát – elvben azelőtt kellene cselekednie, mielőtt ez a szövetség megszilárdul. De a Kínával kirobbantott konfliktus éppen ezt az összeborulást tenné elkerülhetetlenné.
Amerika ma még világhatalom, de ha legalább a legfontosabbnak vélt pozícióit meg szeretné őrizni, kompromisszumokra és nem konfrontációkra kellene törekednie. (Trump olyan volt, amilyen, de mindezt legalább viszonylag tisztán látta.) A Biden-hatalom (a kormány összetétele is erre utal) ezt már képtelennek látszik felismerni. Az America first trumpi doktrínája helyett, a szerfelett kellemetlen asszociációkat idéző „Amerika über alles” (demokráciaexportként parafrazált, de jó ideje tűzzel-vassal érvényesített) ideájához szeretne visszatérni.
Egy neves amerikai szerző, Graham Allison – Amerikában sokak által ingerülten cáfolt – könyvét ajánlanám ismételten az olvasó figyelmébe: Destined for War. Can America and China Escape the Thucydidesʼs Trap? (Háborúra ítélve. Kivergődhet Amerika és Kína a Thuküdidész-csapdából?) A könyv a mai világhelyzetet állítja párhuzamba Athén és Spárta egykori (Thuküdidész által megörökített, és végül Athén és Spárta számára is végzetessé vált) összecsapásával…
Csakhogy a hasonlóságokon túl van egy korántsem lényegtelen különbség is: ma már az atomkorban élünk. Nem egy kis európai félsziget, hanem az egész emberiség sorsa foroghat kockán. Háború még lehet, de atomháború aligha, ezt – minden fenyegetőzés ellenére – még a kínaiak sem gondolhatják komolyan…
Ami bizonyos értelemben talán még vigasztaló is…
Borítókép: Kínát nem látszik megroppantani a hadiipar mind eltökéltebb kiépítése (illusztráció)
