BÍRÓ BÉLA
Az ügyet a német titkosrendőrség és maga a hivatásos rendőrállomány is súlyos kudarc gyanánt értelmezte. Az egyik azért, mert túl későn vált gyanússá számára az egyébként túl gyorsan menekültstátushoz jutott szír terrorista, a másik azért, mert képtelen volt kézre keríteni a feltételezett, majd szökése után bizonyosan terroristának bizonyult személyt. Az öngyilkosságot lehetővé tevő mulasztásokról nem is beszélve.
A kudarcélményt az is fokozta, hogy végül nem a rendfenntartók, hanem maguk a szírek fosztották meg szabadságától a náluk átmeneti szállásért folyamodó „honfitársat”. A három szírt természetesen hősnek minősítették. És természetesen arc nélkül, mert nekik maguknak is rettegniük kell a Németország-szerte számolatlanul tovább lappangó dzsihadistáktól. A hangsúly azonban továbbra is az „óvintézkedésekre” esett. A Bundestagban – hírek szerint – törvényjavaslatot terjesztenek elő, amelynek egyik pontja az, hogy a hatóság már a gyanú alapján is bárkit őrizetbe vehessen, azaz ha gyanússá válik, akár egy német állampolgárt is pusztán a meggyőződései miatt le lehessen tartóztatni.
A gáttalan Wilkommenskultur hónapjaiban azt nem volt tanácsos kimondani, hogy a felelőtlenül az országra zúdított menekülttömegben terroristák is lehetnek. Ma mintha azt nem volna tanácsos túl lelkesen ünnepelni, hogy a terroristát maguk a – lassan testületileg terroristagyanússá váló – szírek buktatták le, hiszen ez egyben a német rendfenntartók szégyene is.
Pedig nyilvánvaló: a terroristaellenes küzdelem mindaddig merőben reménytelen vállalkozás lesz, amíg a terroristákat maguk a muszlimok ki nem közösítik. Sőt, a rendfenntartó szervek túlzott „hatékonysága”, egészen pontosan az erre irányuló – sok esetben mániákussá fajult – igyekezet inkább ellenhatást válthat ki, semmint a német állam iránti rokonszenvet.
Aligha vonható kétségbe, hogy a dzsihadisták csak és csakis azért válhatnak képessé öngyilkos merényleteikre, mert úgy vélhetik: mögöttük áll gyakorlatilag a teljes muszlim közösség. E nélkül a feltételezett hátország nélkül merényletük értelmét veszítené. Márpedig botorság lenne azt feltételezni, hogy ezek az emberek pusztán vallási elvakultságból cselekszenek. A mi, racionalitástól átitatott korunkban őket is inkább valamiféle politikai racionalitás vezérelheti. Egyrészt manapság már a politikát is mélyen átitató bosszúvágy, másrészt az az óhaj, hogy legalább utólagos értelmet adjanak merőben értelmetlen életüknek.
Ilyen rettenetes bosszúvágyat persze csak rettenetes sérelmek alapozhatnak meg. Azok azonban, sajnos, fölösen vannak. A nagyhatalmak (az Orosz birodalmat is beleértve) évszázadok óta mindent megtesznek azért, hogy a muszlim elkeseredettséget elviselhetetlenné fokozzák. A megaláztatásokat csakis ők, a nagyhatalmak tehetnék jóvá. Mindenekelőtt azzal, hogy az arab országokat többé nem tekintik saját hatalmi ambícióik tárgyainak vagy eszközeinek. (Hogy milyen törékeny ez az alternatíva, azt az oroszok és az amerikaiak által megkötött szíriai „békeszerződés” kudarca világosan mutatja.)
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
