A helyeket nem lehet önkényesen csereberélni. Aki nincs a helyén, az hajlamos rá, hogy helytelenkedjék. A dolog lényegét egy erdélyi magyarnak aligha kell elmagyarázni. Az ember közösségi lény. Ami emberré, azaz – az emberiségként számon tartható – egyetemes emberi közösségek tagjaivá tesz bennünket, az mindenekelőtt kulturális hovatartozásunk. Személyiségünk, tudatunk, kommunikációs és intellektuális képességeink csak és csakis egy adott nyelvi-kulturális közösség keretében alakulhatnak ki. Egyetemes emberi nyelv és egyetemes emberi kultúra nincs. Más népek nyelvével és kultúrájával is csak saját anyanyelvünk és kultúránk közvetítésével ismerkedhetünk meg. Kevesen vannak köztünk, akik három-négy nyelvnél többet beszélnének vagy olvasnának. S egy emberi lény– legyen akár nyelvi zseni –legfeljebb két- vagy három nyelvet sajátíthat el tényleg anyanyelvi szinten. Azt is csak kisgyerekkorában, s „nyelveit ”iscsak akkor őrizheti meg, ha a későbbiekben is lehetősége lesz szinte már napi szinten használni őket. Nekünk ez a az esély (legalábbis sokunk számára a román vonatkozásában) a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt megadatik…
Az egyetemes ember felvilágosodásból származó illúzió. Mielőtt egyetemes emberré válnánk, mindannyiunknak sajátos nyelvi-kulturális közösségek tagjaivá kell válnunk. Persze, a nyelvek és a kultúrák bizonyos mértékig valóban felcserélhetők. De több generációnyi időnek kell eltelnie, amíg a teljesnek nevezett asszimiláció bekövetkezik. S még amikor úgy tűnneis, hogy bekövetkezett, a folyamat még mindig nem végleges. Az egyénben hosszú generációk utánis megmarad az „idegen származás”tudata, ami a „befogadó” nyelvi-kulturális közösséghez való viszonyát továbbra is jelentős mértékben meghatározza. Világunk nemigen tűri a többes identitást. Az asszimilánspedig (példák ezreit sorolhatnám) vagy többségibbé válik a többségieknél (ezek közül kerülnek ki a legvehemensebb nacionalisták) vagy a legvisszafogottabb nyelvi-kulturális büszkeséget is személye (azaz származása) elleni merényletnek érzékeli. Persze, vannak kivételek is, mint a Bukarestben élő és román egyetemen tanító Rostás Zoltán, aki – bár a román kultúra egyik elismerten kiemelkedő személyiségévé vált– az Erdélyi Magyar Tudományegyetem,a Sapientia egyik csíkszeredai karának meghatározó személyisége, s neve minden román publikációján Rostás Zoltánként jelenik meg. Egy fél ékezet sem hiányzik sehol. Ő egyszerre magyar és román, vagy megfordítva. Semmi jelentősége. De ismétlem, Rostás Zoltánunk csak (a csak-ot szomorúan írom le) fájdalmasan kevés van. A románoknak még kevesebb (bár egy-kettő köztük akad). Igaz, ők is csak a periférián…
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
