A szerző korábban beutazta a Balkán és Dél-Európa illegális migráció által leginkább érintett országait (egyebek közt Magyarországot is). Alaposan elbeszélgetett magukkal a menekültekkel is. Meghallgatta az érveiket és rájött, hogy a helyükben ő is ugyanazt tenné, amit a bevándorlók tesznek. A különbség pusztán az, hogy ő a világ szerencsésebb részén (az úgynevezett első világban) látta meg a napvilágot, a migránsoknak nem lehetett ilyen szerencséjük. Bár azért, hogy őt ez a szerencse érte nem tett semmit. Nem emberi minősége vagy teljesítményei, pusztán a sors kegyéből jutott kedvező helyzetébe. Éppen ezért nehezére esik, hogy az európai kontinens lezárását követelje és korábban ezt nem is tette meg. Ennek ellenére ma már úgy véli, hogy a határok nyitva tartása és a bevándorlás egyetemes emberi jogként való tételezése nem természetes dolog, egy olyan ideológiai attitűdből fakad, amelyet leginkább egyfajta csőlátásos humanizmusnak nevezhetnénk (az eredetiben Tunnelblick-Humanismus).
Ennek a humanizmusnak a hívei egyszerűen eltakarják a szemüket, ha a bevándorlók és az európai polgárok valóságos gondjairól esik szó. Tetszetős elgondolásokat erőltetve olyan állapotokat teremtenek, melyek nem vezethetnek semmi jóra. Sem a migránsok, sem az európai polgárok szempontjából. Röhn magyarországi, boszniai, horvátországi, görög, bolgár, szlovén és osztrák tapasztalatai nyomán állíthatja, hogy a lakosság köreiben oly mértékben növekszik a határok nyitva tartásával szembeni ellenállás, hogy a jelenlegi helyzet tovább nem tartható fenn.
„A gazdasági bevándorlók abban reménykednek, hogy itt Európában békére és jólétre lelhetnek. Fogalmuk sincs róla, hogy itt senki nem várja őket tág kebellel. Hogy sokakra közülük itt is nyomor vár. Még ha pusztán viszonylagos is. Hogy legtöbbjük menedékkérelmét el fogják utasítani, s miután mindenüket feláldozták azért, hogy Európába jussanak, kitoloncolás rémével kell szembenézniük. A bevándorlóknak az a beáramlása, mely manapság Olasz-, Görög-, és Spanyolországra jellemző, sem Európának, sem a migránsoknak nem használ. Azt, hogy valaki önkényesen egy tetszőleges országot válasszon lakhelyéül, egyszerűen nem életszerű. Nincs az a szociális rendszer, mely egy ilyen folyamatot képes lenne elviselni.”
Ráadásul azok az emberek, akiket az említett országok befogadnak, eszükben sincs ott megmaradni. A déli államok kormányzati akciói puszta médiának szánt show-k, melyeknek az Európai Unió hangadó elitjét kell levenniük a lábukról. Ők maguk voltaképpen semmit nem tesznek a menekültekért. A belügyminiszterek legtöbbször még azt sem teszik meg, hogy a helyszínekre ellátogassanak, pusztán azzal nyugtatgatják a nyilvánosságot, hogy „a helyzet ellenőrzés alatt áll és ellenőrizhető”. Az állampolgárok, akiket egyébként is egy újabb gazdasági válság sújt, mind frusztráltabbak. Az Európai Unió segít ugyan, de nem a maga zsebéből, hanem a mienkből. Meddig mehet ez?
„A kérdőjelek egyáltalán nem számítanak. – szögezi le Röhn – A kormányzatok pusztán arra törekszenek, hogy önnön emberiességükről győzzék meg a világot és bemutassák, hogyan lehet pusztán szép szavakkal felülkerekedni a válságokon. A helyzet képtelenségét az észak-marokkói területen található Ceutában tett látogatásom is bizonyította.”
A bevándorlók tavaly Ceutában egyszerűen lerohanták a spanyol határt. A rendőrök elleni támadás nyomán 600-an hatoltak be az ország (implicite Európa) területére. A rendőrök az akciót követően arról panaszkodtak, hogy egyszerűen félnek, hiszen ők semmi körülmények közt nem alkalmazhatnak erőszakot a gyakorta gátlástalanul erőszakos migránsokkal szemben. Még védekezni sem igazán védekezhetnek. Az utóbbiakat viszont semmi nem korlátozza. Az európai sajtó szemében pedig – ahogyan, emlékszünk, Magyarország esetében is megtörtént – a határok őrzői, akik közül sokan súlyos sérülésekkel kerültek kórházakba, a gonosztevők, a törvényes határokat áttörő migránsok pedig valamiféle áldozatok szerepében jelennek meg.
„Én azt hittem, hogy a Ceutában történtek a spanyol sajtóban széleskörű vitát váltanak majd ki az ország külső határainál zajló katasztrofális állapotokról. Ehelyett a Sanchez-kormányzat arról hozott döntéseket, hogy a határkerítésekről távolítsák el a határsértőket esetleg megsebesítő úgynevezett NATO-pengéket. Micsoda fatális üzenet! A spanyol rendőrök igazi arculcsapása, a migránsok számára pedig nyílt bátorítás.”
Hogy a bevándorlók és a rendőrök összecsapásában mi az emberséges, Röhn szerint is megfoghatatlan. De a pengék leszerelése legalább szépen hangzott.
Azóta Spanyolországban a szocialisták jutottak hatalomra. Röhn ismét ellátogatott a spanyol határra. Gyakorlatilag semmi sem változott. A lelkesen migránspárti spanyol hatóságok ma már mindenkit beengednek, de Andalúziában egyszerűen buszokra rakják a bevándorlókat és a francia határra szállítják őket, hogy onnan érhessék el Németországot. Még azt sem teszik meg, hogy regisztrálják a menekülteket, ami az EU-s szabályok egyértelmű megsértése. De hát van, akiknek ezt szabad…
A görögországi Lesbos szigeténnek Moria nevű menekülttáborában tett látogatása nyomán Röhn tényleg rettenetes állapotokról számolt be. A tábor 3000 ember számára készült, mai becslések szerint több mint 12 000-en „lakják”. S számuk egyre növekszik. A körülmények leírhatatlanak. Nem régen – néhány mondatban a hazai is sajtó is beszámolt róla – valakik felgyújtották a tábort. Egy anya és gyereke bennégett. A görög kormányszóvivő „szomorú és szerencsétlen balesetről beszélt”.
Röhn szerint azonban szó sem volt balesetről. Ha egy ennyire szűk területen többezer különböző kultúrákból összeverődött embert emberhez méltatlan körülmények közt egymásra zsúfolnak, az effajta „balesetek” elkerülhetetlenek. Az unió számára megelőzésük nem volna herkulesi feladat. Csakhogy az unió nem hajlandó vállalni a felelősséget. A szép szólamokon kívül alig történik valami.
Ehelyett Lengyelország és Magyarország ellen rendeznek jelképes autodafékat. Minden egyéb lényegtelennek látszik. (Nem mintha Magyarországra és Lengyelországra is ne férne rá némi önmegtartóztatásra serkentő figyelmeztetés – a kormánypártok és az ellenzéki pártalakulatok körében is.)
Tim Röhn egyébként az ARTE nemzetközi tv-adó által múlt decemberben sugárzott „Gyilkosság Máltán” című – Gelarek Kiazand filmrendezővel Till Derenbach producerrel együtt késztett – film riportere is. A film témája a máltai újságírónő, Daphne Caruana Galizia szocialista hatalom általi meggyilkolásának története. (A szálak egyébként egészen a – közben le is mondott – miniszterelnökig vezettek.) Ezt a témát végre az Európai Parlament közgyűlése is napirendjére tűzte. Az eset valóban a sajtószabadságról szólt, így aztán a szocialisták sem akadályozhatták meg a vitát. Érdekes módon azzal a feltétellel, hogy Lengyelország és Magyarország ellen is folytatódjon a ”sajtószabadság felszámolása, és a jogállam leépítése” tárgyában zajló eljárás.
Az persze más kérdés, hogy a szocialista-zöld-liberális oldal ezzel önmaga alatt is vágja a fát. „Mivel a kormányok ma is dugig vannak hasonló csőlátásos-humanistákkal, akik felhőkakukkváraikból néznek le a rájuk bízott társadalmakra, Európában feltartóztathatatlanul növekszik a jobboldal térhódítása.”- állapítja meg maga Röhn is.
Ez önmagában még nem lenne tragédia, de – mi kelet-közép európaiak a saját bőrünkön is érezhetjük – a jobboldali hangulat hullámain ismét felszínre törnek a szélsőséges nacionalisták, rasszisták, soviniszták. Ők ennek a ködevő politizálásnak a legfőbb haszonélvezői.
Az európai szolidaritás helyébe egyre inkább a nemzetállami nacionalizmus tolakszik. Ukrajna anélkül számolhatja fel a kisebbségi jogokat, hogy az az európai csőlátókat a legkisebb mértékben is nyugtalanítaná, s a nagy egyesülési ünnep mámorában az élvonalbeli csőlátó humanista szerepére törő – románnál románabb, bár egykor németnek született – államelnök, illetve a magyarnak született kormányfő minálunk is lelkesen veti bele magát a korszellem áramlataiba.
„Európa nem lehet a rasszisták kontinense. A valóságot – azaz a voltaképpeni menekültek érdekeit – kell szem előtt tartanunk, hogy a helyzetnek megfelelően cselekedhessünk.” – véli Röhn. Kérdés azonban lehetséges-e ez, ha az európai kisebbségekkel szembeni ideológiai, kulturális, sőt gyakorta egzisztenciális terror továbbra is legitimnek tekinthető? Hiszen a menekültek Európában elkerülhetetlenül kisebbségi helyzetben találják majd magukat.
S mi lesz, ha – amint azt Röhn szóvá is teszi – a menekültek is ráébrednek, hogy csöbörből vederbe kerültek. Mi már hozzáidomultunk a megaláztatásokhoz, ők mindezt aligha fogják békésen elviselni. Az Európai Uniót megálmodói az örök béke jegyében hozták tető alá, az álhumanizmus híveinek azonban minden esélyük meg van arra, hogy a béke és a népek közti szolidaritás kontinensét ismét az államközi- és polgárháborúk állapotába gyömöszöljék vissza.
