Viszonylag rövidre fogott búcsúbeszédében Angela Merkel áttekintette az eltelt tizenhat évet. Hálás köszönetet mondott mindazoknak, akik ezekben a nehéz években hűséggel és bizalommal mellette álltak. Méltányolta azt a kölcsönös tiszteletet, melyet az állampolgárok egymás iránt tanúsítottak, a toleranciát, mely az egészséges vitakultúra alapjává válhatott, s mely lehetővé tette, hogy a pénzügyi válság, a klímaváltozás, a bevándorlás és a világjárvány éveiben sikerült fenntartani a társadalmi egyensúlyt, a békét és a biztonságot. Mindez a szemben álló politikai oldalak ésszerű együttműködése és támogatása nélkül lehetetlen lett volna, mondta.
A Die Weltben a német sajtóvilág nagyhatalmú képviselője, Mathias Döfner, az Axel Springer Lapkiadó Vállalat elnök-vezérigazgatója köszöntötte a búcsúzó kancellárt. Írása Angela Merkelt a háború utáni német történelem egyik legkiemelkedőbb politikusaként méltatta, akit ő maga is kríziskancellárként jellemzett, amennyiben az elmúlt tizenhat esztendőben egymást követték a válságok, melyeket Németország a kancellár vezetésével – úgymond – sikerrel vészelt át. Ha kényszerből is, de a krízis-menedzselés alkati tulajdonságává szilárdult. Angela Merkel a német népet megszabadította az ősi germán szorongástól és fenyegetettségérzéstől. A német társadalom úgy érezhette, hogy sorsa egy jó idegrendszerű vezető megbízható kezében van. Angela Merkel valóban ritkán kísérletezett. Csaknem mindvégig a politikai közép és a mértékletesség szimbólumának számított. Arról nem is beszélve, hogy hiányzott belőle minden hiúság, pedig ennek az adottságnak kevés politikus van birtokában.
Amint azt Jaques Schuster, a lap főkommentátora egy tévéinterjúban is elmondta, Angela Merkel megteremtette a németek számára a biztonságérzést: „ne aggódjatok, én jót állok értettek”. S ez az alapérzés hosszú időn át az európai politikát is áthatotta.
Angela Merkel a kompromisszumok művésze volt. Vagy legalábbis szeretett volna lenni. Hosszú időn át ugyanolyan jó viszonyt ápolt a kínaiakkal és az oroszokkal, mint az amerikaiakkal. (Igaz, az utóbbi periódusban még az amerikaiakkal sem a legjobban sikerült.) S a migrációs válságból fakadó feszültségeket is hosszú időn át biztos kézzel kezelte.
Legalábbis sokáig így tűnt.
Mert hatalma vége felé sajnos bebizonyosodott, hogy a kompromisszumok önmagukban még nem jelenthetik a problémák megoldását. Ahhoz a valósággal is alaposan szembe kell nézni. Ehhez pedig még az önbizalom és a határozottság sem elégséges. A valódi megoldásokat - bel- és külpolitikai vonatkozásban egyaránt - pusztán a tárgyilagos és ideológiai szempontok által sem korlátozott vitakultúra teheti lehetségessé. Csak így kerülhetnek felszínre a problémák tényleges gyökerei.
Arra méltatói is fölhívják a figyelmet, hogy Angela Merkel kilép ugyan a politikából, a problémák jelentős része azonban marad. Márpedig a nyugodtnak tűnő felszín alatt ma már jól érzékelhető feszültségek lappanganak. S ebben a leköszönő kancellár is ludas. Túl nagy hatalmat összpontosított a kezében. Pártjában megszabadult a lehetséges ellenlábasoktól, s így a jobboldalon belüli lehetséges ellenérvek helyett már csak a baloldali koalíciós partner ellenérveivel kellett számolnia. Amiből szükségszerűen következett, hogy pártja fokozatosan kiüresedett, a maradék pedig erős baloldali hatás alá került. Ily módon azonban a társadalom egykor egyenrangú csoportjai közt egyre mélyebbé váltak az ellentétek.
Igaz ugyan, hogy - Döpfner szavaival - Németország feministábbá, környezetkímélőbbé és a kisebbségekkel szemben minden korábbinál toleránsabbá vált. Csakhogy Angela Merkel jószerével mérlegelés nélkül vette át a baloldaltól azt az egyoldalú kisebbség fogalmat (melybe a nyelvi kulturális kisebbségek már nem tartozhattak bele, lásd a Babes-Bolyai egyetemen elmondott emlékezetes beszédét a kisebbségi kérdés romániai megoldásáról!). De a legitim kisebbség fogalmába még a német jobboldal radikális pártjának, a társadalom több mint egy tizedét képviselő AfD-nek sem igazán lehetett tényleges helye. A társadalom ma már nem csupán polarizált, de egyre ingerlékenyebb, sőt bizonyos rétegek egyre dühösebbek is. Mind többen rekednek azokban az ideológiai burkokban, melyeket a meglehetősen egyoldalú sajtó (egyebek közt a Döpfner-vállalat lapjai is) pro és kontra kialakítanak.
A német társadalom egyre kevésbé tud lépést tartani a digitalizáció, a nemzetközi válságok keltette problémákkal, sőt magával a világjárvány németországi hatásaival sem. Németország a transzatlanti együttműködéstől is mindjobban elidegenedik, hiszen az amerikaiak egyrészt az orosz gáztól próbálják elvágni, másrészt a német autóipar működtetéséhez szükséges kínai beszállítóktól.
A jólétet és a gazdaság növekedés esélyeit egyre inkább a klímaválság szempontjainak alárendelő szociáldemokraták és zöldek Németországot – ismét Döpfner szavaival – egyre inkább az ipar mazochista leépítésének éllovasává léptetik elő, miközben Németország a károsanyagkibocsátás szempontjából – az atomerőművekről való lemondás és a fosszilis üzemanyagok felhasználásának ismételt bevezetése ellenére is – világszinten nem igazán tényező. Egész Európa a 10 százalék körül van, miközben Amerika és Kína együtt a 60 százalékot is meghaladja.
Amit Merkel maga után hagy, egyelőre még mindig jó, de már korántsem a legjobb, ismétlik a német lapok. Hogy valóban így van, azt jól jelzi, hogy méltatói a problémákat még az ünnepi pillanatokban sem söpörhetik szőnyeg alá. Mindebben persze nem csupán Merkel a vétkes. A történelem, mely kezdetben csaknem minden törekvésének alájátszott, újabb – a világpolitika korábban senki által nem sejtett – fejleményeinek következtében hatalma utolsó éveiben egyre határozottabban elfordult tőle. S a túl gyors változásokat már ő sem mindig tudta követni. Hiába, tizenhat év hosszú idő…
Emberi és politikusi erényeit azonban a fentiek ismeretében sem lehet megkérdőjelezni.
Borítókép: Angela Merkel 2010. október 11-én a Babeş–Bolyai Tudományegyetem díszdoktorává avatták – képünkön Andrei Marga rektorral (Rohonyi D. Iván felvétele)
