A szertartás, a megemlékezés bensőséges és méltó a szerzőpároshoz. Szó esik az életutak mérföldköveiről: a diákkori rendszerellenes szervezkedésről, amelynek nyomán mindketten ‒ Palocsay Zsigmonddal, Bodor Ádámmal és másokkal együtt ‒ politikai börtönbüntetést töltöttek. A Korunk szerkesztőségében való munkájukról, könyveikről, családjukról, 1980-as évekbeli Svédországba településükről, és a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet rendszerváltás utáni munkájáról, közösségteremtő erejéről, kiadványairól. Igazi értelmiségi pályák, amelyek nyomokat hagytak a közösségi emlékezetben. Az emlékeztetés persze néha szükséges, a nyomok elhelyezkedését is fontos turistajelzésekkel megjelölni. A megemlékezés egyik résztvevőjével arról beszélgetünk, hogy milyen élvezettel olvasta, használta Telegdi (Veress) Magda Gombáskönyvét ‒ receptjeivel és nyelvi ízeivel együtt. Többünk emlékei, korábbi élményei többféle útvonalat is kijelölhetnek egy-egy életmű felé.
Veress Zoltánnak talán könnyebb: a verses gyermekmesék, a Lírai természetrajz című kötet, a Boríték nélkül című elmélkedő levélváltás Láng Gusztávval, a Forrás-sorozatot elindító Menetirány című 1961-es novelláskötet jó humorú, kifinomult intellektuális tájékozódású szerző életművének időről időre emlegetett darabjai. Telegdi Magda esetében bonyolultabb az irodalomtörténészi feladat is ‒ ígéretesen induló, majd a második kötet után megtorpanó írói pálya válik láthatóvá eddigi tudásunk alapján.
A megtorpanások újra és újra felbukkanó helyzetei Telegdi Magda prózájában is visszanyomozhatók. Fiatal, pályájukat kezdő nőket látunk leggyakrabban a Telegdi-történetekben. Elterveznek valamit ‒ művészi elképzeléseik vannak, családhoz és egyéb emberi kapcsolatokhoz fűződő elképzeléseik, aztán ezek elakadnak valahol. Nem a tervek szerint alakulnak a dolgok, felülírja azokat az élet.
Egyre inkább úgy látom, hogy Telegdi Magda írásai nem valamiféle egyéni rosszkedv nyomait hordozzák, hogy érdemes elindulni annak nyomában, hogy milyen élethelyzetek, milyen elvárások között őrlődik az a generáció, amelyhez tartozik. Az Útvesztő című, 1969-es regény például falura kihelyezett természetrajz-tanárnő első két, tanítással töltött évéről szól ‒ amelynek folytatása ott, abban a faluban ellehetetlenül. Noha nem csapásnak fogja fel „városi buletinjével” a falun történő pályakezdést, szereti a munkáját, nyitott lélekkel vág bele a feladatba, mégis azt érzi, hogy saját döntéseket szeretne hozni pályájával, életformájával kapcsolatban ‒ ezt a lehetőséget pedig nem adja meg számára a korszak és a helyszín. A korabeli rendelkezések szerint – ez derül ki a regényből – egy évnél hosszabb időre nem kaphatna hivatalosan ideiglenes tartózkodási engedélyt a faluba, ezt követően állandó személyit kellene készíttetnie a falusi címére, lemondva „városi” ‒ kolozsvári, szülővárosába szóló ‒ személyijéről. A rendőrség (milicista) nyomást gyakorol, fenyegetőzik, büntet. A hősnő, Ica ebben kemény: kifizeti a büntetést, nem mond le arról, hogy lehetőségeit nyitva tartsa, arról, hogy ő hozhasson döntéseket.
Mellékepizódként jelenik meg a történetben a Ceaușescu-féle abortusztörvény híre is: „Az új törvények, amelyeket akkortájt dolgozott ki az államtanács, napokon keresztül izgalomban tartották a tanári kart; azokról az intézkedésekről volt szó, amelyek a válást megnehezítik, és szigorú büntetések kilátásba helyezésével tiltják a terhességmegszakítást.” Közvetlenül Icát nem érinti a kérdés, de a faluban, környezetében érződik a rendelkezések hatása: egyik tanítványa a következő hónapokban gyereket vár, az orvos pedig, aki egy anya életét menti meg gyors beavatkozásával, hatósági zaklatás elé néz, pert kockáztat, mert nem várta meg a „rajoni” engedélyt az orvosi beavatkozásra, és a mindenkori sürgősségi orvosi eljárás szellemében cselekedett.
Telegdi Magda felkínálja szereplői számára az 1960-as évek Romániájában a szorongás jogát, beszél a stresszről, testi fájdalmakról, az ambivalensen megélt munkahelyi zaklatásról, a független, egyedülálló női pozíció sebezhetőségéről, beszél az idegösszeomlásról, arról, hogy időnként szereplői nyugtatóra szorulnak, hogy meg tudjanak birkózni az ellenséges közhangulattal, feszült helyzetekkel.
Nem lehetetlen persze mindezt és a hasonló a tapasztalatcsomagokat utólag is rekonstruálni írói empátiával ‒ amilyen például Tompa Andreáé huszadik századot átfogó Kolozsvár-regényeiben. De az az érzékenyen, figyelmesen, aprólékosan rögzített élményanyag, amely a Telegdi Magdáé, voltaképpen ott rejtőzik a háttérben, a Tompa Andrea-történetek ismeretlen előzményeként.
Borítóképen Telegdi Magda és Veress Zoltán
