Van a kortárs kultúrában néhány mítoszi lény. Sokan ismerik őket, pozitív és/vagy negatív tulajdonságokat tudunk hozzájuk rendelni, nem könnyű bekerülni közéjük. Ilyen lény Sherlock Holmes, a detektív, ilyen Joker a Marvel-univerzumból, és ilyen Barbie is. Szándékosan igyekeztem nagyon különböző figurákat választani, mégis közös bennük, hogy jól felismerhető karakterjegyeik, történeteik mellett is sikerült izgalmas módon „újra feltalálni” őket a kortárs filmes világban. Benedict Cumberbatch Sherlockja, Joaquin Phoenix Jokerje és Margot Robbie Barbie-ja számomra egyazon sorozatba tartoznak mostantól. Hordozzák és megerősítik a mítoszt, ugyanakkor el is mélyítik, le is fordítják azt a kortárs világ viszonyrendszereire, szorongásaira, életformáira.
Miről szól a Barbie-mítosz? A rózsaszínségről, mondhatnánk első megközelítésben. Álomvilágról, amelyben minden tökéletes, minden glamúros, minden vidám, és ahol mindenki támogatóan viszonyul a többiekhez. Csakhogy vannak itt még dolgok ‒ és ezt Gerwig filmje már az első percektől kezdve egyértelművé teszi. A Barbie-játékok és babák mögötti nagy ötlet az, hogy a korábbi játékbabákhoz képest Barbie nem az, akire én vigyázok, akit én gondozok a játék során, hanem az a baba, aki én vagyok, aki én lehetnék. A Barbie-világ fikciójában Barbie fiatal felnőtt, az pedig, aki játszik vele, nemcsak kisgyerek, hanem akár tizenéves kiskamasz is lehet.
Hogyan lehetne tehát a Sherlock-filmek vagy a Joker mintájára komolyan venni a Barbie-karaktert? Kínálkozik a megoldás: szembesíteni kell őt a való világgal. Greta Gerwig filmje éppen ezt teszi, több szinten is. Egyrészt elutaztatja a Barbie-világ két kulcsszereplőjét, Barbie-t és Kent a valóságba, ahonnan egyik napról a másikra furcsa (és parodisztikusan kezelt) beszüremlések érkeznek Barbielandbe. Barbie hirtelen a halálra gondol, narancsbőrkezdeményt fedez fel önmagán, ráadásul a lába váratlanul lábujjhegytartásból átáll normálisra. Itt valamit egyértelműen tenni kell ‒ és ki kell nyomozni, mi okozza a problémákat. Barbie és Ken találkozása a való világgal azonban több egyszerű pofára esésnél, a rózsaszín világ, a tökéletes testek szembesülésénél a realitással. A valóságban Ken saját álomuniverzumára ismer rá: a hatalmi viszonyok, a képzeletkivetítés kódjai úgy működnek számára, ahogy Barbielandben soha. Nem meglepő tehát, hogy amikor Ken visszatér a Barbie-éval közös univerzumba, rögtön késztetést érez arra, hogy megvalósítsa ott is a való világban tapasztaltakat, időleges sikerrel járva.
Feminista film-e a Barbie? Igen, és árnyaltabban az, mint maga a sikersztorikra építő Barbie-univerzum, amit maguk a játékok és a színvilág kódolnak. A Barbie-film reflektál arra is, ami hiányzik ebből a képzelt világból, és a sokrétű együttműködést jelöli meg követendő útként. Múlt és jelen, nő és férfi, valóság és fantázia kezdenek váratlan együttműködésekbe, ahogy a filmben előrehaladunk.
Kommersz film-e a Barbie? Igen, természetesen. Érdemes gyanakvással kezelni, hiszen maga a film is része annak a gépezetnek, amely egyre több Barbie-baba eladásához vezet. Ugyanakkor Gerwig keretbe is helyezi a történetet, több szinten teszi azt befogadhatóvá. Továbbgondolja a Barbie-figurát és mítoszát, és meg is nyitja a változatlan-rózsaszín világot valamiféle változások felé. Nyilvánvalóvá teszi, mi minden nincs megoldva a Barbie-univerzumban, és implicite a való világban sem.
Sok ez vagy kevés? Joker sötétebb történetével összevetve az látszik, hogy mindegyik mítoszi karakter saját logikájának, útjának megfelelően halad. Mint amikor a kérdéseket mi magunk tesszük fel, a mítoszi lényektől függetlenül, a filmes alkotók pedig azt gondolják végig, látványvilágban és szemléletben is, amit a képzeletünkből létrejött hősök saját életükön keresztül válaszolhatnak.
Borítókép: Jelenet a filmből középen a címszerepet alakító Margot Robbie-val. Fotó forrása: imdb.com
