Bő évtizeddel ezelőtt a városban járva egyik első dolgom volt utánanézni, létezik-e még az épület, de gyorsan kiderült, hogy még 1982-ben lebontották. André Breton, Max Ernst, Victor Brauner, Hans Bellmer, Wifredo Lam, Marcel Duchamp és más szürrealista művészek ideiglenes lakhelye volt a villa, a csoport történetében emlékezetes alkotások létrejöttének helyszíne ‒ és mégis a bizonytalanság, többek számára a reményvesztettség helye is.
2023 áprilisában Netflix-sorozat elevenítette meg a villa második világháborús történetét, magyarul Az Atlanti-óceánon túl címmel vetítik, angolul egyszerűen Transatlantic a címe. A középpontban nem maguk a művészek állnak, hanem azok, akik lehetővé tették számukra az ottlétet ‒ illetve később az átkelést az óceánon. Az út következményei sem mellékesek: a szürrealizmus nemzetközi karrierje a legjelentősebb szerzők amerikai életszakasza nélkül alighanem másként alakult volna.
A történet központi, olykor hezitáló hőse Varian Fry, az a fiatal amerikai újságíró, akinek döntő szerepe volt az amerikai önkéntes mentőszervezet, az Emergency Rescue Committee marseille-i működtetésében, és tizenhárom hónap alatt közel 2000 ember országból történő kimentését felügyelte és szervezte meg. Noha Fry szerepe és maga a történet ismert volt, Julie Orringer The Flight Portfolio (Üldözöttek gyűjteménye) című 2019-es regénye új lendületet adott a téma kutatásának és megfilmesítésének.
A regény és nyomában a Transatlantic néhány fikciós elemet épít be a történetbe, amelyek elsősorban az emberközi viszonyokat teszik drámaiabbá, a feszültségeket sűrítettebbé ‒ és hozzájárulnak a cselekmény ritmusának gyorsításához. Varian Fry története Mary Jayne Goldéval, a mentőakciók finanszírozásában részt vevő gazdag amerikai lányéval, valamint Albert Otto Hirschman közgazdászéval, a franciaországi ellenállás tagjáéval kapcsolódik össze legszorosabban, az ő olykor vakmerő akcióikat követhetjük a cselekmény során.
A hétrészes filmsorozat titkosszolgálati beavatkozásokat, szerelmi szálakat emel a történetbe ‒ a karakterek olykor hibáznak, ezáltal esendőek, szerethetőek. Vannak a történetben sikertelen, halállal végződő szökések is, mint amilyen Walter Benjaminé, és a segítők sem mind élik túl a mentőakciókat. Hannah Arendt vagy Marc Chagall végül kijutnak, a román szürrealista Victor Braunernek viszont nem sikerül az amerikai befogadáshoz szükséges papírokat megszerezni. Ő később az Alpokban bujkálva vészeli át a háborút.
A film egyik legemlékezetesebb jelenete több kritika szerint is a Max Ernst-születésnapi parti ‒ itt az extravagáns öltözetek, játékok, kellékek valóban szürreális összhatást hoznak létre, amely talál a reménytelenséget játékkal oldani próbáló helyzethez. A film képi világa többször is visszatér ezekhez hasonló effektusokhoz.
Nem filmkritikát írok, inkább csak további összefüggéseket próbálok felvillantani, amelyek az epizódok nézése során eszembe jutottak. Nyilván a háborús helyzetek és azok megélésének köznapisága teszi relevánssá és aktuálissá a Villa Air-Bel történetét. Ilyenkor emberi sorsok mozdulnak ki egyik pillanatról a másikra, ideiglenes szálláshelyeket kell keresni, hirtelen döntéseket hozni, mások segítségében vagy a saját erőben bízni ‒ úgy, hogy nem tudható előre, melyik lesz a célravezető megoldás. Ezekben a helyzetekben az emberek énjéről lefoszlanak bizonyos rétegek ‒ legfőképpen azok, amelyek társadalmi státusukhoz, korábbi életformáikhoz tartoztak. A Villa Air-Bel–történet optimista kicsengésű, és a megőrizhető elemekre, kapaszkodókra összpontosít, de látunk azért a filmben másféle sorsokat is.
A másik aktuális történetelem a háborús helyzetbeli semlegesség kérdése: itt az amerikaiak számára merül fel élesen, hogy mit is jelent az egyre durvuló helyzet közepette a semlegességben – vagy egyre inkább csak annak látszatában – bízni. A történet ezt az egyéni életutakra és döntésekre vetíti ki, és végül is az érzelmek intenzitásában mér: a megélt érzések lesznek a fontosak, elfojtott, elrejtett változataik ebben a sorozatban – ahogy az egy Netflix-történetben szükségszerű – csakis szenvedést hozhatnak.
Borítókép: Az Atlanti-óceánon túl (Transatlantic) című film főbb szereplői, balról jobbra Deleila Piasko, Ralph Amoussou, Lucas Englander, Gillian Jacobs, Cory Michael Smith és Amit Rahav. Fotó forrása: Anika Molbar/Netflix
