Dylan legutóbbi könyve, a The Philosophy of Modern Song (A modern dal filozófiája, 2022) arra a lehetetlen feladatra vállalkozik, hogy 66 dalról írjon. A könyv maga természetesen sokkal többről szól, mint dalokról: benne van mindenekelőtt maga Dylan, aki valamiért éppen ezt a 66 dalt választotta ki. Benne van az Egyesült Államok hét-nyolc évtizedének története – hiszen a dalok legnagyobb része ott és ezekben az évtizedekben született, ezeknek a tárgyi világáról, életformáiról szól. Benne van az, ahogy Dylan a dalokról gondolkodik – leginkább az, hogy történetmagokból, helyzetekből indul ki, és onnan asszociál tovább. Benne van az, ahogy Dylan a saját korábbi imázsaitól szabadul és felülírja azokat – jelen esetben például abban, hogy a folkénekesszerepből, vándorénekes életformából induló Dylan mögé újra kirajzolja ugyanazoknak az éveknek a fősodorbeli zenei világát, a sztárok életét is. Nyilvánvaló, hogy a zenei pályakezdést ezek is befolyásolták, akkor is, ha velük szemben Dylan lázadó attitűdöt és imázst alakított ki annak idején – sok szempontból mégis ugyanabban a világban élt, amelyeket az akkori dalok megidéztek.
A könyv megjelenése óta természetesen több változatban is létrejött a zenemegosztó portálokon az a lejátszási lista, amellyel végighallgatható-végigélhető a kötet zenei anyaga. 2023-ban ez egyértelműen retró hangulatot sugároz, még csak az sem állítható, hogy Dylan kifejezetten remekműveket szeretett volna felmutatni mindegyik esetben (bőven akad azért ilyen is a hatvanhat dal között), de kétségtelenül jellegzetes, valamilyen szempontból tipikus darabok szólalnak meg a gyűjteményben. Dylan leggyakrabban az egyszerűség, közvetlenség híve. Általában ezt az erényt hangsúlyozza, valahányszor olyan előadók-alkotók dalait válogatja be, akiket időközben elfeledett a közönség. Ilyen szempontból Bob Dylan könyve bizonyos értelemben a teljes jéghegy rekonstrukciója: ott vannak a könyvben a sokak által világszerte ismert dalok és előadók (néhány példa csupán: Tutti Frutti – Little Richard, My Generation – The Who, Viva Las Vegas – Elvis Presley, Blue Suede Shoes – Carl Perkins, Black Magic Woman – Carlos Santana), de a könyv amerikai kritikusai is rendre megjegyzik, hogy számos váratlan opció bukkan fel a kötetben. Legegyszerűbb talán mindezeket a személyességgel kapcsolatba hozni: Dylan a végigélt zenei élet dokumentumait is elhelyezi a könyvben. Miközben ő maga híresen rejtőzködő, misztifikáló alkat, másokon keresztül mintegy tükörben szemléli magát – néha hasonmásként, néha az ellentétes oldal lázadójaként persze –, és ezt írja meg.
Milyenek maguk az írások? Szabadon áradó, szabadon szerkesztett, szabálytalan szövegek – amilyenek maguk a Dylan-dalok is. Ugyanakkor rendre képesek meglepni az olvasót. A könyv közvetlenségét jelzi, hogy gyakran a megszólított (you) helyébe kerül az, aki éppen olvassa a szövegeket, ez a megformálás megkönnyíti az azonosulást. Megosztóak is helyenként az írások, akárcsak Dylan személyisége, zenei világa.
Meglepő döntés mindenesetre a szerző részéről az irodalmi Nobel-díjat követően elsőként ilyen jellegű könyvet kiadni. Ugyanakkor mindez épp a Dylan-imázs szabálytalanságát jelzi: az ő irodalmi teljesítménye elsődlegesen a dalaiban keresendő. Nem akar másnak látszani, mint aki. Nem könyvek révén vadászik irodalmi babérokra. Ha valakit Bob Dylan irodalmi művei érdekelnek, hallgasson Dylan-dalokat.
Borítóképen a kötet borítója, mellette Bob Dylan (William Claxton felvétele)
