1971-ben szerveztek először romániai országos magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyt, amely a koronavírus-járvány miatt kényszerűen kihagyott évek miatt most, az ötvenegyedik versenyen összegezhette ötvenéves jubileumát. Dáné Szilárd szerkesztésében olyan dokumentumkötet jelent meg az „olimpia” első ötven évéről (Anyanyelv és lelkiismeret, F&F, Gyergyószentmiklós, 2023), amely még hosszú időn keresztül nyújthat kiindulópontot, adhat ötleteket ifjúságkutatási, oktatástörténeti, de akár irodalomtörténeti vizsgálódásokhoz is.
Műfajilag a könyv térben-időben kiterjesztett iskolai évkönyvre hasonlít: ötven évet fog át, és persze egész Erdélyt, de ugyanúgy egyensúlyoz az adatszerűség, az élménybeszámoló-jelleg és az önmagukban is irodalmi értékű, jelentős szövegek közlése között, mint bármely iskolai értesítő. Különleges relevanciáját egyrészt a verseny hosszú, stabil történelme adja (kevés olyan erdélyi, elitképzéssel kapcsolatos intézményt, eseménysort lehetne mellé állítani, amely ötven éve folyamatosan működik, és a teljes régiót átfogná), másrészt a szereplők láthatósága, ismertsége: az elmúlt öt évtized humánértelmiségi közszereplői ‒ jogászokat, politikusokat, társadalomtudományi és irodalomtudományi szakembereket, írókat, újságírókat, szerkesztőket beleértve ‒ igen nagy arányban kerültek kapcsolatba vele.
Kivételesnek mondható a versenyek korabeli dokumentáltsága is, ami nyilván az anyanyelv és az irodalom szimbolikus töltetének is köszönhető. A kötet címadó írásában Szilágyi István író, Utunk-szerkesztő arról beszél 1971-ben, az első országos tantárgyverseny kapcsán, hogy „a lélek nyelve az anyanyelv” ‒ ez a gondolat pedig szépen végigkövethető a könyv teljes anyagában, hiszen kiderül, hogy a lélek működése az érzelmi intenzitásban, kreativitásban, világgal és önmagunkkal való kapcsolatteremtésben egyaránt tetten érhető. Az Utunk egészen a rendszerváltásig évről évre foglalkozott a tantárgyversennyel, dolgozatrészleteket közölt rendszeresen a díjazott munkákkal, diákszerzőik fotójával. Amellett, hogy ez hatalmas dolog lehetett az 1989 előtti nyilvánosságban a szerzők számára, mára jelentős dokumentumanyaggá is alakult: a Helikon jelenlegi szerkesztői jó érzékkel nyúltak a 2023-as tantárgyversenyen is az Utunk-archívumhoz, fotókból, szövegekből, eredeti dokumentumokból álló kiállítással gazdagítva Gyergyószentmiklóson a jubileumi eseményt. Nyugdíjas egyetemi professzorok, tévés szerkesztők, rangos szakmai díjakat szerző írók, művészek néznek szembe a kiállítás fotóiról, diákként ‒ és mindezt irodalmi-kulturális hetilap archívumán keresztül láthatjuk, illetve most már az emlékkönyvben is. Nemcsak a személyek, hanem az intézmények is hálózattá szerveződhetnek Erdélyben, szerencsés módokon.
Magántörténetek nélkül persze nehéz volna bármit olyan összetettségben dokumentálni, ahogy ez a könyvben megvalósul. 1989 előtt a magántörténetek bizonyos rétegei eleve, a korabeli nyilvánosság jellege miatt hiányoztak a sajtóból. Az 1990-es évektől néha az archiválás hiánya, a figyelemfókuszok átalakulása nehezíti egy-egy intézmény vagy verseny történetének végigkövetését, ahogy ezt szerkesztői előszavában Dáné Szilárd is megjegyzi. Az adatsor viszont végül összeállt, és szövegek, képek, reprodukált tárgyak révén elkészült a virtuális múzeum, amely jóval többről szól, mint egyetlen verseny történetéről.