Budapesti bekezdések 3. évad 3. rész
Ezt a részt kicsit fejfájósan és szellemileg kimerülten kezdem, de mindent szépen sorjában. A pontosan két héttel ezelőtti napom egyszerre volt kellemes és frusztráló. Kellemesen frusztráló. Jó kedvem volt, mert szépen sütött a nap, de a változatos programok is feldobták a hangulatom. A random séták az országház körül, a D-vitamin, amiből kicsit kapott a bőröm és a csillogó Duna mind megalapozták a jókedvem, ezt fokozta az, hogy este programom volt, ráadásul nem is akármilyen! A Mamma Mia! musical nagyon látványos volt. Az ABBA-dalokat egytől egyig átírták magyar nyelvre. Amikor az elején felcsendült a Honey Honey, kirázott a hideg, és könnybe lábadt a szemem, tudtam, erre az előadásra egyetlen banit nem sajnálok. Bár nem volt senki, akivel az örömömben osztozhattam volna, mert mindkét oldalamon olyan nénik ültek, akikkel nem lehetett szóba elegyedni. Az egyik – a jobbra lévő – igazán mogorva volt, azt osztotta a párjával, hogy mennyire idétlenek azok, akik színházba vizet hoznak magukkal. A bal oldalamon lévő az érzelemmentesség megtestesítője volt, egyetlen izma sem rándult egyik jelenetnél sem. Ő mogorvaságára viszont lecsapott a karma, mert alig telt el negyed óra, olyan száraz köhögés kapta el, hogy szerintem nem bánta volna, ha lett volna nála víz.
A darabot a nénikkel az oldalamon néztem végig, és próbáltam időnként megörökíteni a látottakat, mert egyetlen ember nagyon hiányzott mellőlem: az anyukám. Anyukám, aki biztosan ugyanolyan csillogó szemekkel nézte volna végig az egészet, mint én. Anyukám, aki 350 kilométerre volt, de biztosan érezte, hogy a Slipping Through My Fingers jelenetnél őrá gondoltam. Anyukám, akit a színházból kijövet felhívtam, hogy elújságoljam neki, mit láttam.
Miközben a Wesselényin mászkáltam, szóltam Hannáéknak, hogy végeztem, ők a Turbinából érkeztek a Humbákba fröccsel koccintani. Csatlakoztam hozzájuk, aztán elszabadult a pokol. Egyik helyről a másikra mentünk, és láss csodát, hol kötöttünk ki! A karaokebárban, természetesen.
Vannak azok az esték, amikor az iszogatás szervezetten történik. Ez nem az volt. Ahogy esik, úgy puffan alapon, mintha esküvőitorta-kóstolásra érkeztünk volna, mindent végigittunk. Közben a Lehetsz királytól Krúbiig mindent végigénekeltünk, és odacsapódtunk az emós rockerekhez. Aztán eszembe jutott, hogy negyed négy van, én másnap, vagyis aznap repülök haza, nem vagyok összecsomagolva, be sem csekkoltam online, amíg a koliba nem érek vissza, nem is tudom megcsinálni, mert a roamingos mobilnetem lenulláztam, és 20% töltöttséggel az is kérdéses, hogy a koliig hogyan jutok el. A villamoson két dolgot realizáltam: az első, hogy füst van, a másik, hogy az egyik karaokebáros csóró még mindig ott van velünk, és nem arra lakik, amerre mi. A Margit híd budai hídfőjénél leszállva ezt egyértelművé tette azzal, hogy kijelentette: ,,Lányok, én ma veletek megyek haza és ott is alszom.” Hannával hitetlenkedve néztünk és elröhögtük magunkat, aztán, amikor láttuk, hogy komolyan mondja, elkerekedett szemmel elkezdtünk hárítani és hazaküldtük. Aztán hazakeveredtünk, útközben vettünk a pékségből reggelit, és miközben néztem a függöny résein keresztül átszűrődő napfelkeltét, elkezdtem csomagolni. Másnap kicsit késve elindultam, nagyjából kétórányi villamosos, metrós, buszos zötykölődés után a Liszt Ferenc Repülőtéren találtam magam. A fülhallgatóm hamarabb gurult át a biztonsági kapun, mint én, még bele is rúgtak, úgyhogy a hatalmas, boltíves bejáraton szitkozódás közepette mentem be. Még belefért a Meki, a felhőket már az ablakon kinézve csodáltam. Leszállás után a vásárhelyi reptérről a legszebb naplementében elindultam a anyáékat megkeresni.
A szüleimhez beülve kicsit elérzékenyültem. Hazaérve az összes rég nem látott állatkát végigterrorizáltam, és anyával csacsogtam, amíg a vacsorát megcsinálta. Kajakómával borultam ágyba, és bár azt mondhatnám, hogy kialudtam magam, de másnap reggel anya költött, vezetni mentünk. Gőzerővel készültünk a forgalmi vizsgára, eljött a kedd. Na, az volt menet!
Reggel hétkor hulla fáradtan keltem és készülődtem, hogy mehessünk forgalmizni. Megrökönyödve ültem be az oktató mellé a kocsiba, és elgurultunk a vizsgaközponthoz, Enyedre. Úgy képzeltem el, hogy egy óra alatt letudjuk, meglesz a jogsim, és uccu Kolozsvárra. Fél tízkor ráérősen megérkezett négy rendőr, az oktatónk rámutatott a legmagasabbikra, felhívva a figyelmünket, hogy ha hozzá kerülünk, vigyázzunk, mert a dolgokat szigorúbban veszi. Egymást támogatva ültünk vissza a kocsiba, amikor meghallottuk a nevünket annak a rendőrnek a szájából, akire az oktatónk az előbbiekben rámutatott. Szuper! Ennyi a szerencsénk. Négy óra várakozás után mi következhettünk. Van az a pont, amikor annyira stresszelsz, hogy fel sem fogod, mi történik. Az egyik körforgalomnál nem jeleztem kifelé. Onnantól mindenem remegett, mert a rendőr árgusabb szemekkel figyelt. Végiggurultam a kisvároson, fel, le, jobbra, vissza, bebizonyítottam, hogy dombról is el tudok indulni, tudok hátrafelé menni, tudok párhuzamosan parkolni, majd következett az ítélet pillanata. Hat pontot kaptam, átmentem. Utánam következett édesanyám. A vizsga végén jártunk, az utolsó instrukció azt volt, hogy visszamenjünk a vizsgaközponthoz, ahol a rendőr közölte, anya is átment. Kilöktem a kocsi ajtaját és a lapomat boldogan lobogtattam az oktatónak, hogy sikerült!
Kolozsváron, a lakásba belépve megcsapott az otthon – most már idegen – illata, és hirtelen minden olyan jó lett. Csirkepaprikást készítettünk, aztán elrobogtunk Campus-gyűlésre és koccintottunk a Blériot-ban. Kicsit belesajdult a szívem, mert rájöttem: sokkal jobban megszerettem Budapestet, mint gondoltam.
A csütörtök különleges volt. A tesómmal kocsiba ültünk, és elindultunk Vásárhely felé. Találkoztunk az egyik barátnőjével és időtöltés gyanánt az állatkertbe mentünk. Egyetlen célom volt: zsiráfot látni. Csomó aranyos állatot láttunk: kecskét, tigrist, macit, elefántot, struccot, majmot, zebrát... Magamba szippantottam kicsit még Romániát, aztán felgyorsultak az események és megint a koliban találtam magam Csenge és Hanna előtt, az ágyamon ülve. Voltunk a Dugattyúsban Hundred Sins-bulin, de azonkívül, hogy egyetlen Hugóra annyi pénzt költöttem, mint otthon háromra, semmi kiemelnivaló nem történt. Bár kicsit szégyellem, de mivel az időjárás csapnivaló volt, újra elkezdtem olvasni a Szent Johanna gimit, a könyvsorozat felét két nap alatt kivégeztem.
Hannával és Csengével rájöttünk, hogy négyen Patrikkal pont olyanok vagyunk, mint a Madagaszkárból a pingvinek. A keddi napot a Műcsarnokban kezdtük, ahonnan a kiállítás megnézése után akkora Burger King-menüt ettünk, hogy a Deákon ülve – ahol éppen ennek a résznek a végét írom –, még mindig kajakómában szenvedek.
Az e heti rovat soundtrackjén legyen ott az Elefánt Gomoly című albumjának összese, az Analog Balatontól a Lent album, főleg a Könnyű, illetve a Repedés albumról az ugyanezzel a címmel rendelkezdő dal, ezenkívül Oasistől a Hello, Ajsa Lunától a Vészterv és Co Lee, Indigo és Beatrick közös száma, a SZERETEM.
Rakpart a tavaszi napsütésben: 5/5.
Anya, apa és Noémi: 5/5* – jó volt újra látni őket.
Kolozsvár: 5/4 – hamar eltelt :(.
Állatkert: 5/5* – láttam zsiráfot :D.
Dugattyús: 5/3 – Csak azért kap három pontot, mert láttam Hárs Barnát, a Meg Egy Cukorka frontemberét, és mert amikor beléptünk, az Analog Balatontól szólt a 0112.
Budapest: 5/5* – Néha fura, de egyre jobban szeretem <3.
