Viszlát, Csudapest!

Szervusz, Kolozsvár! Utolsó alkalommal jelentkezek be a Kunigunda útról – egy darabig legalábbis. Jó szokásomhoz híven az utolsó budapesti bekezdésekkel is el vagyok késve. Hétfő este van, a koliban fekszem az ágyon, mellettem Hanna törökülésben és Patrik, aki halkan benyomott valami random zenét a kis JBL-len. Csenge a város másik felén, már messze tőlünk. Néhány cucca itt maradt, ami őrzi az emlékét annak, amikor mind a négyen itt Scrabble-öztünk a szoba közepén. De legalább már jobban van.

Keserédes érzések kavarognak bennem. Tudom, hogy mennyi szép dolog vár rám otthon, mégis annyi mindent hagyok magam mögött: új érzéseket, tapasztalatot. Így olyan, mintha két láthatatlan entitás akarna széttépni, az egyik ide húz, a másik haza. Megpróbálom még egyszer, utoljára összegezni az elmúlt három hetet és a teljes ittlétet. A megszokottól eltérően a mából indulok ki.

Utoljára ültem fel ma az 1-es villamosra, majd a hármas metróra. A Kálvin téren az aluljáróból fellépkedve szétnéztem és magamba szippantottam a június végi pesti fülledtséget. A Múzeum kert mellett elsétálva megpróbáltam mindent memorizálni, megörökíteni, majd besétáltam az egyetemre – még egyszer utoljára. A folyósón végigsétáltam, ránéztem a Túró rudi-gépre, a megszokott kiírásokra, a portrékra, majd befordultam és elém tárult a könyvtár a polcaival és a zöldes fényével. ,,Ha itt a vég, hát elbúcsúzom – szólt a furulyás fiú” – látom az egyik kis firkát a női mosdó ajtaján. Közvetlenül mellette a pékség reklámján a cím Budapest, Kolozsvár utca. Valahogy mindenben találok búcsúüzenetet, kis nyugalmat. Lehet azért, mert jobban figyelek a részletekre, mint máskor. Az utolsó papír is aláírva, kézfogás, és elhagyom a Trefort-kertet, amelyet februárban annyira szidtam.

Az egyetemről hazajövet nagyon izgatott voltam, mert eljöttek néhány órára anyáék, és alig vártam, hogy megmutathassam nekik az itteni életem pici darabkáját. A 19-es villamosra felülve elmentünk a Batthyányra, közben eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor a többiekkel együtt zötyögtünk végig a Bécsi úton. Az Országház, a Nagyi palacsintázója, a WokNGo kínai, a Rakpart kövei, ahol annyit ültünk és bámultunk a semmibe. Kettes metró, Kossuth Lajos-tér, megint Országház – most már közelebbről. Eszembe jut, amikor Hannával itt sétáltunk elérzékenyülve, majd idegesen a fülesem után kutatva. 

A Széchenyi rakpartról megindultunk a Lánchíd irányába, át a Vígadó téren egészen a Március 15. térig. Remélem, még sokáig eszembe jutnak a naplementék, amiket innen néztünk. A csocsózások, a borok, a sok önfeledt kacagás a zárás előtt tíz perccel vett Váci utcás Burger King felett. 

Az Erzsébet hídon át a Gellért-hegy alsó lépcsőin megállunk anyáékkal, mesélem nekik a sok sztorit, eszembe jut, amikor Hannával felültünk a középső szint korlátjára, és remegő lábbal kibírtunk ott negyedórát, mert szép volt a kilátás. 

Még egy nagy szippantás a levegőből, s felcsendül a fejemben Balkan VIP-től a Lombkoronák. A Batthyányra visszaérve elbambulok a Margitsziget felé, és eszembe jut, hogy bár megbeszéltük Hannával, hogy minden vasárnap kimegyünk majd oda, egész félév alatt összesen háromszor sikerült. 

Anyáék továbbmennek, majd akkor jönnek értem, amikor ti ezt olvassátok, szerdán. Visszabújok a kis szobába, és a gondolataimból szőtt kényelmes elméleti hintámban ringatózom. 

Itt még a péntek 13. is izgi volt. Beton.Hofi-koncert volt a parkban (Budapest Park, Európa legnagyobb szabadtéri szórakozóhelye – szerk. megj.), amire Hannával saját kézzel festett felsőben érkeztünk, büszkén, lelkesen, várva, hogy mi lesz. 

Elhangzik az Angyalok. Először. Azóta széjjel hallgattuk. „Kérem az angyalokat, hogy adjanak még jót / Kérem az angyalokat, hogy adjanak szépet”. S tényleg ennyit kérek. 

Amikor kiköltöztem, minden otthoni komfortos dologba kapaszkodtam. Annyit kértem, hogy jó legyen. Most csak annyit szeretnék, hogy ha megint otthon leszek, otthon tudjam magam érezni. 

Ez az öt hónap sokat alakított rajtam. Ráfüggtem az új impulzusok, az ismeretlen, a kíváncsiság egyvelegére és beleszerelmesedtem minden kedves tekintetbe, gesztusba, pörgésbe. Kialakult a rutinom, amelyből most ki kell szakadni. A nosztalgia és a diagnosztizálatlan attachment issues keveréke visz majd a sírba, de legalább elmondhatom, hogy éltem. Mert ez a hely tele van élettel, olyan mértékű élettel, ami otthon nincs meg, sem körülöttem, sem bennem. Ezeken gondolkodtam a Balatonon elbambulva a naplementében, ahova még kétszer lementünk, előbbi alkalommal Patrik és Lilla társaságában. Sajtos-tejfölös lángos, hideg meggysör, palacsinta, kakaós csiga, Balatoni nyár, lopott cseresznye, tűző nap, amelynek a sugarai csillognak a meleg vízben. Itt valahogy felszabadultabb vagyok, mert az idő nagyrészében nem érzem azt, hogy kilógok a sorból. Ennek ellenére mégis kilógok, és a szívem az otthoni megszokásba húz vissza.

A balatonozás után sor került a kolis miccsezésre is, ami megadta a ráhangolódást a hazatérésre. Tutti Frutti üdítő, házi kenyér, La minut mustár, székely miccs, fonott kalács és Adomzene by Csillámpóni playlist. Patrik, Hanna, Szabiék és a koli udvara, aztán másnap Pécel, medencés buli, általános műveltségi kvíz, focizás és még egy adag lopott cseresznye. Random freestyle a vonaton Spontánnal, a wannabe rapperrel – ezek mind olyan élmények, amelyekre teli szívvel emlékszem majd. 

Volt alkalom régi barátokkal is találkozni, például Zalánnal, aki Tajpejből egy év után azzal fogadott, hogy ősztől megint itt fog hagyni. Új barátokkal is találkoztunk, akiket legfeljebb akkor látunk majd, ha Portugáliában kötünk ki city break erejéig. 

Ez a bajom ezzel a háromhetes összegzéssel, hogy nem tudom részletesen, mikor mi történt. Vannak flashbackek, kisebb momentumok, amelyek élénken élnek bennem, de elképesztően összefolyik minden. Amit el tudok mondani az, hogy hálás vagyok. 

Hálás vagyok, hogy itt lehettem. Hálás vagyok az emberekért, akik alakítottak rajtam, az évfolyamért, akiket megszerettem, a kolis társakért és kapusokért, akik otthont teremtettek körém. Hálás vagyok a többieknek, akikkel megéltük ezt az egészet, hálás vagyok az otthoni barátaimért, akik végigkövették, mikor mit csinálok. Hálás vagyok anyáéknak, akik szó nélkül kibírták, hogy itt vagyok és züllöm a húszas éveimet, de hálás vagyok azokért is, akik nem voltak megemlítve, mégis megalkották ezeket az impulzusokat, emlékeket bennem. 

Az utóbbi időben sok dalt hallgattam – nem meglepő, majd nézzetek rá ennek a résznek a soundtrackjére is. Ami ezt a félévet a leginkább leírja, az az Elefánt Kösz című dala. Aki ismeri, tudja, hogy már fentebb is idéztem belőle, de hadd szúrjak be ide egy hosszabb részletet. Arra kérlek, ha ezt a részt idáig elolvastad, tarts két perc húsz másodperces szünetet, és hallgasd meg teljesen ezt a csodát. 

„Túl boldog vagyok éppen / Alig állok a lábamon én / Egyetlen szomorúságom van csak / De az is oly szép / Túl boldog vagyok éppen / Alig állok a lábamon már / A vihar pont elvonul, addig / Annyi legyen csak, amennyi muszáj / Számolunk tíztől vissza / Mire végzünk, kezdődik ám / Az élet, amire mindig vágytál / Mindenkit puszilok, csá! / 10, hogy semmit sem bánok / 9, hogy szerettem már / 8, hogy mindennek vége egyszer / 7, hogy egy picikét fájt csak / 6, hogy páran szerettek / Kösz a friss levegőt! / 4, hogy nem halok éhen / 3, a vizet a vízen lebegőt / 2 hajót ott a horizontnál, / Ahogy metszi az éjfeketét / Az egyetlen szomorúságom / Kösz, hogy minden nagyon jó / Minden nagyon szép”.

Hadd említsem meg, hogy a tengernyi dolog mellett milyen kis, másoknak talán elenyésző dolgokért is hálás vagyok. Képzeljétek el, Budapest olyan, mint egy színdarab háttere. Az épületek, a kis utcák, a szép magyar kiírások, a város lendülete, az ezernyi pici darabból összeállt nagy műalkotás. Félév elején egyik órára definiálni kellett a művészetet. Nekem csak az jutott eszembe, hogy annyira tág ez a kifejezés, hogy valahogy minden beletartozik, ami individuálisan az embernek a szépséget jelenti. Budapest annyi egyedi szépséggel van tele, hogy talán fel se tudom mind sorolni. Sétálok a rakparton, a várban, a Városligetben, a hidakon, és mindig találok valamit, ami megmelengeti a szívem. Ez olyan különleges érzés, amelyet bármennyire is szeretnék, nem tudok átadni. Budapest mindig az egyetemi város marad nekem. Amíg más felköltözik Kolozsvárra, ez nekem sosem volt nagy lépés, mert ott nőttem fel. Budapest adta meg nekem azt, amit a legtöbbeteknek Kolozsvár. Ez fog a leginkább hiányozni: hogy lelassuljon az idő és azzal a naiv gyermeki kíváncsisággal tudjak körbenézni, amivel itt koptattam a talpam az elmúlt közel százötven napban. Még egy dalt fogok felhozni példának. 

„Eladom a szívem Pest környékén átvehető / Nem akarom minden percben érezni az időt / Hogy múlok el, hogy tűnök el, hogy növök fel / Múlok el, miért tűnök el? Miért növök fel?” AKC Misi és Laurie közös dala az utolsó két hétben szintén sokat csengett a fejemben, és azért érzem ennyire relevánsnak, mert az idő kérdése sokban változtatott az elgondolásomon. Az, hogy milyen időközönként és mennyi ideig voltam otthon anyáékkal vagy Kolozsváron. Hogy mivel töltöttem el ezt az öt hónapot, hogy mennyit nyalogattam azokat a sebeket, amelyeket éppen én csináltam magamnak. Talán ez lesz a legnehezebb megszokni később is: hozzászokni ahhoz, hogy minden múlandó, semmi sem lesz ugyanolyan. Amikor a legkülönlegesebbnek érezzük a pillanatot, akkor kúszik be az ember bőre alá az az érzés, ami emlékeztet: töredéknyi pillanat múlva már semmi sem lesz ilyen. „Amíg a jó tartott, a rossz is addig tart és nem tovább”. Megint egy dal a túl sokszor emlegetett albumról, az Analog Balaton Fent című dala. Ez fog motiválni. Ha valami nem a legkellemesebb, akkor is lesz még olyan pillanat, amelyből az ember merítkezhet. Én ebből a szemeszterből merítkezek még jó ideig. Köszönök mindent, Budapest, köszönök mindent azoknak, akik végigkövették ezt az egész hacacárét, a legközelebbi viszontlátásra, mindenkinek puszi, ez az évad véget ért.

Az utolsó rész önmagában egy soundtrack, de hadd soroljam még ide a Beton.Hofi Ne hallgasd meg, Filo Rossz fele megyek, Honeybeast Tele a szívem és Elefánt Kár című dalokat is, utóbbit kifejezetten azért, hogy ha bármit megbántam volna, három és fél perces dal erejéig mosolyogva emlékezzek arra, hogy a nagyját kimaxoltuk (szleng kifejezés, azt jelenti, hogy valaki a lehető legtöbbet hozza ki egy helyzetből, tevékenységből vagy dologból – szerk. megj.). 

Utolsó összegzésképp meg csak annyit:

Budapest 5/5******** – Búcsúzom, de szeretettel. Boldog vagyok és nagyon hálás.