Édesapám megkérdezte tőlem, hogy bulizásból mesterizem-e. Jogos kérdés volt. Két hete, kedden Hannával ismét a nyakunkba vettük Budapestet. A tüntetések miatt pofátlanul sok késés után megérkeztünk a Sarkba, ahol Viktor szülinapját ünnepeltük. A helyet úgy kell elképzelni, hogy a random kedd este a kocsma kis sarkát a néhány fős baráti társaság – akik a meccset nézve iszogatták a sörüket – és mi töltöttük meg. Olyan hangosan szólt a borzasztóbbnál borzasztóbb hörgéssel teli zene, mintha a kicsi kocsma felső emeletén legalább hatvan ember tolongana. Patrik megpróbált emberibb körülményeket teremteni, de ezzel csak annyit ért el, hogy az iszákos kocsmárost kihozta a sodrából. Az előbbi tagot felírom a fura emberek listájára, tekintettel arra, hogy a hely napi fogyasztásának fele az övéből állt. A muzsikával kapcsolatos probléma megoldódott, amikor Hannával elkezdtük óbégatni a Don Quijotét. Ezután olyan csodazenék szóltak, amelyekkel újraélhettem a gyermekkorom. A Neotontól a Groovehouse-on át a Hip Hop Boyztól a Zanzibárig minden volt, és ez a lelkemnek igencsak jólesett. 

Az ezelőtti Bp-bekezdésekben említettem, hogy a Turbina padlásán beszélgettünk valami emberekkel. Na, az egyik beszélgetésbe azért vontuk bele magunkat, mert a velünk egykorú csajszi a barátnőjének azt magyarázta, hogy valahol finom, sajtos gyrost evett, a kaja tetejére a krumpli is sajtba mártva került fel. Megkértem, legyen szíves, mondja el, hol van ez a hely. Amikor Viktor szülinapjáról kijövet a Sark mellett megláttuk az Alanya Kebab török–görög étterem feliratot, egyértelmű volt, hogy az estét hol zárjuk.

A jó gyros után az esküvőkről elmélkedve valamikor hajnalban keveredtünk haza, a szerdai 8.30-as óránk örömére. Elterveztem, hogy erre a remek órára nem megyek be, de nagyjából három óra alvás után a telefonom idegőrlő ébresztőjére úgy nyílt ki a csipám, hogy legszívesebben valakit lecsaptam volna. Utólag nem bánom, hogy elmentem, mert óra után az évfolyamtársaink meghívtak a KK-ba, ahol sokat beszélgettünk. Egyre inkább megszeretem őket, érdeklődőek, kedvesek, nyitnak felénk, azt hiszem, végre elmondhatom, hogy lettek itt barátaink.

Miközben ezt írom, az Oportóban vagyunk velük macifröccsöt kortyolgatva, és hálával teli a szívem. (Képzeljetek ide könnyes szemű, mosolygós emojit, légyszi.)

A szerda pihenéssel telt, a csütörtök viszont hosszúra sikeredett. Délben életem első hagyományos randiján voltam, és csodaszép, napsütötte időben, a kivirágzott fák között, pisztáciás fagyit eszegetve beszélgettem az úriemberrel, aki elhívott.

Innen Hannával mentem tovább a Millenárisba, ahol szintén kivirágzott fák között üldögéltünk sötétedésig, majd kis vacsival és a világ legfinomabb palacsintájával kiültünk a Batthyányhoz a partra, miközben a Duna másik oldaláról a kivilágított országházat néztük. Innen hévvel zötyögtünk haza, és a napunk nyugodt része véget ért, indult a megborulás. Kolibuli volt, amelyre nem terveztünk menni. Az ágyamba negyed hétkor estem be, üres, háromliteres unicumos üveggel, bordó sapkával gazdagodva, csocsótól fájó kézzel és a sok énekléstől berekedt hanggal. A hangom ezután sosem lesz az igazi, elengedhetem a hétvégén elvesztett önbecsülésemmel együtt.

Szombaton házibuliba voltunk hivatalosak Fehérvárra. Valószínűleg nem csináltam sok rosszat, túl hosszú lenne, ha elmesélném, de annyit elárulok, minden a vinci pálinkával kezdődött. Találtam ivópajtit, akivel vasárnap hajnalban megegyeztünk döntetlenben, ez rám nézve igencsak nagylelkű ajánlat volt. Véletlenül kis Domestosszal kitakarítottam Hanna száját és Csenge szemét, a kerti székből hintaszéket csináltam, magamból bolondot, de nyertem beerpongban, és megöltek a maffiában. A többi, azt hiszem, kérdéses marad nektek is, nekem is. Aznap a legjobb döntésem az volt, hogy elvittem a kis digitális kamerámat, amivel rengeteg fotó készült.

A következő néhány nap végre csendesebb volt. Főztem nagy adag chili con carnét, majd óvodásokat megszégyenítő módon azzal szórakoztunk, hogy bekopogtattunk Patrikék szobájába, és elfutottunk. Megejtettük a háromperces murok-challenge-et is, amiben Hanna remekelt.

Szerdán a 8.30-as óránk után a Népliget felé vettem az irányt, ahonnan végtelenségig tartó buszozás várt hazafelé. Innen ismét kezdődhetett az aktív élet. Négy otthon töltött éjszakából hármat az After Eightben voltunk, de meglátogattuk a The Sovietet, a Planit, Blérit, a Che Guevarát is, szerintem összesen tíz órát aludtam. Veszekedtem Renátáékkal, majd egész Kolozsvárt felverő hangos kacagások közepette kibékültem velük, apától kaptam tulipánt, anyától rengeteg puszit, találkoztam a finn Maiju barátosnémmel, és a kicsi monostori lakásunkban finomakat ettem.

Onnan a tegnap értem vissza, a koliban Hanna tiszta szobával és tiramisuval várt. Hogy este mi fog még történni, nem tudom, erről a következő bekezdésekben olvashattok, de úgy érzem, bőven lesz mesélnivalóm, mert itt akkor is történik valami, amikor nem hinnénk.

Kijelentkezem ebből a részből, összefoglalónak a Bp-soundtrackbe kerüljön be V. I. C. Wasteman és Maybe című dala, Manuel és Dzsúdló közös Entitás című száma, Kolibritől, Co Leetől és TEMBO-tól a Lobog, Filotól a hajnalok a gangon, illetve az album, ami hetek óta nem változik és a napi zeneadagomból még mindig becsülettel kiveszi a részét, az Analog Balaton Lent című albuma. Ha valaki kicsit pörgősebb hangulatban érezné magát, mindenképp indítsa el a Don Quijotét, amit hozzá kapcsolódóan bedob a spoti, az mind jöhet!

Analya Gyros 5/5 – csillagot nem kap, de az ötöst megadom neki, tényleg finom sajtos, csak csíp.
Millenáris 5/5* – Olyan szépek voltak a fák.
Székesfehérvár 5/5* – Már amire emlékszem...
Aktív médiás kemény mag 5/5******** – Szeretem őket, nagyon <3.