Budapesti bekezdések 3. évad 4. rész

Azt sem tudom, hol kezdjem – pedig két hét nem sok idő –, azt kell hogy mondjam, produktívak voltunk. Az előző részt azzal zártam, hogy kajakómában ücsörgünk a Deákon, ahová azért mentünk, mert Hanna valami Lmen Prala-koncertet – fogalmam sincs, ne kérdezzétek – akart látni. Bár ez szerintem derogáló a koncert szóra nézve, tekintettel arra, hogy a csávó egyetlen JBL-lel állt ki húsz ember elé.
A lényeg, hogy Hanna látta, amit kellett, addig én boldogan tömtem magamba a kürtőskalácsot, gluténérzékenységem legnagyobb örömére. Orsolya tanításai következnek: ha valami finom, gyorsan edd meg. Amikor letettem az – örömömet nagymértékben megalapozó – előbbiekben említett kalácsot, az elkezdett a padról lecsúszni, szegény Patrik segíteni akart, utánanyúlt, de csak annyit értünk el, hogy a zacskó Patrik kezében maradt, a kalács pedig ott napozott a Deák Ferenc tér kövén.
A keddi nap vidámra sikeredett, ellenben a szerdaival. Hanna és Patrik elhagyott minket, néhány napra hazamentek, úgyhogy a 8.30-as óránkra csupán Csengével battyogtunk. Ez az óra az, amelyik csak kéthetente jó, amikor az a tanár jön, akit szeretünk. Ez éppen olyan alkalom volt, úgyhogy nem panaszkodhattunk, ha feltevődött egy-egy izgi kérdés, néha megszólaltam, bár még mindig feszélyez, hogy ilyenkor az influenszersarokból a tekintetek rám szegeződnek.
Az óráról kilépve csodás napsütés fogadott, éppen ezért Csengével arra a döntésre jutottunk, hogy elmegyünk a rakpartra valami finom szörpöt iszogatni és csacsogni. Bár eddig nem igazán töltöttünk ketten időt, jólesett a napon üldögélni és beszélgetni. Hamar eltelt az idő, alig ültünk le, Csengének már kellett visszamenni órára, úgyhogy elindultam hazafelé, azzal a motivációval, hogy hívogat magához az ágyikóm. Innen indul az a rész, amire utaltam, hogy a szerdai napot nem a vidámság jellemezte. Úgy keltem fel, mint akit megvertek. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenem fájt, de a fejem úgy, hogy azt hittem, levágom és kidobom az ablakon. De menni kellett, a Vígszínházban volt jelenésünk. Csenge talált a Kafka-előadásra ezerforintos jegyet. Ha hunyorítottam, a helyünkről a színpadból talán egy centit láttam. Nem tudom, hogy a sok hunyorítás miatt, vagy azért, mert nem ittam elég vizet, esetleg a délutáni szunya miatt, de azt hittem, a színháznak az összes emeletéről lefordulok, annyira borzadalmasan voltam. Miután minden tapsnál a halálomat kívántam és elszenvedtem a rémesen hosszú utat, végre beeshettem az ágyba, és csak aludtam. Azzal a lendülettel keltem, hogy kocsmatúrára kell készülődni, mert bekerültünk a Kommédia nevű Messenger-csoportba, végre, az itteni évfolyam befogadott minket!

Innen a diagram görbéje megint felfelé ívelt. Csengével elmentünk turizni, ettünk, egyetértettünk a villamoson az egyik bácsival, aki politizált, majd megérkeztünk első állomásunkra, az Oportóba. Fröccs fröccs után, mindenhol csocsó, a BME kocsmájában az embereket magunkra haragítottuk, majd az estét – elméletben – kommunista kocsmában zártuk. Az évfolyamtársainkkal cirka másfél hónap után ez volt az első közös program. A néhány együtt töltött óra alatt elénekeltük a kötelező Nélküledet, mert egyértelművé kellett tenni, hogy mi barátok lettünk, loptunk relikviákat, kiakasztottam az egyik sepsiszentgyörgyi gyereket, és – dobpergést kérek – meghívtak az első házibuliba, amit itt csak HB-ként emlegetnek.
Az estét elméletileg itt lezártuk, mert az új barátaink gondosan felpakoltak minket a jó buszra, amivel hazajutunk. Csengével úgy döntöttünk, tovább akarunk randalírozni Pesten. Sokáig nem húztuk a dolgokat, mert rájöttem, fáj a derekam, de pisiltünk négyszáz forintért, Csenge a biztiboyjal el akarta hitetni, hogy hivatalnokok vagyunk, szedtünk nárciszt és karaokéztunk is. Minden kaotikus volt, de már kezdem megszokni, ha valaki ordít a semmibe, beszél a levegővel, esetleg táncol. Erre is volt példa, csak két nappal később.
Vasárnap megint beindult a menet és bár célirányosan indultunk arra, a Jézus szíve jezsuita templomba úgy léptem be, mintha a véletlenség szekerén gurultam volna oda. Csengével templomot akartunk, megkaptuk. Én nagyot néztem, mert a katolikus liturgiával nem teljesen vagyok képben, inkább eliszkoltam, amikor másodjára térdelt le mindenki, és fogtak velem úgy kezet, hogy nem tudtam, mit kell válaszolni. A listámról ezt is kipipálhatom.
Az előbbiekben említett táncoló talpakkal hazafelé találkoztunk. A szituáció a következő: állunk a megállóban, a csajos nagyjából két négyzetméternyi területen nagyon dinamikusan táncol. Csenge és Orsi meglepődik. Csenge és Orsi kitalálja, hogy mivel nincs még ösztöndíj, valahogy így kellene szerezni kis summát. Csenge és Orsi ötletének hangot ad, majd két ismeretlennel együtt ezen nagyot kacag. Csenge és Orsi úgy ül fel a villamosra, hogy kimondják, emiatt a történés miatt pokolra jutnak, majd ismét felvinnyognak, amikor a következő megállónál olyan tag száll fel, akinek a kezéből csak a kasza hiányzik és úgy nézne ki, mint a halál. Csenge és Orsi a szerencsétlen illetőt pofátlanul szemberöhögik, majd amikor Orsi elmondja, hogy a következő megállónál Szűz Mária és a napkeleti bölcsek fognak felszállni, olyan röhögőgörcsöt kapnak, hogy hazáig egymásra borulva fuldokolnak. Csenge és Orsi most már biztosan pokolra jutnak, de legalább együtt és legalább úgy, hogy az együtt töltött néhány nap alatt teljesen összebarátkoztak.
Hétfőn együtt ébredtünk, és Hannával indultunk egyetemre. Erről a napról a reggeli óránk miatt valamiért csak Harisnyás Pippi maradt meg, ahol a csoportos témánk a gyermekvédelem, és az egyik feladatnál ezt hoztuk fel példának. Ja, és az utcán random találtam egy Komédiák című könyvet. A keddet Picassóval kezdtük, hárman egy órán keresztül zötykölődtünk az egyes villamoson a Ludwig Múzeumba, ahol nagy odaadással kortárs tárlatot bámultunk. Láttunk csokiból készült kamerát, falról lelógó vasárnapi ebédet, és teljesen egyszínű, mondhatni üres, mégis művészettel telített alkotásokat is, kifelé jövet mi is hagytunk kis művet az üzenőfalon: Csenge csigát, én napocskát.
Az ezt követő óra után kiültünk napozni a Múzeum kertbe, ahol a hatalmas lépcsőn ülve átadtuk magunkat a Gossip Girl-pillanatnak és D-vitaminnal feltöltődve innen indultunk haza azzal a jó hírrel, hogy másnap a 8.30-as óra elmarad. Szerdára virradóan elérkeztünk a hatalmas, régen várt pillanathoz. Készülődés közben berögzült mozdulattal megnyitottam a BT alkalmazását és a szívem kiugrott a helyéről. Kérem szépen, hét darab hét után megkaptuk az ösztöndíjat. Gazdagok nem lettünk, de legalább nem maradunk éhesen. Ezzel a lendülettel júliusig kifizettem a bentlakást, nehogy időnap előtt kirakjanak.
Később egyértelművé vált, mi lesz az aznapi program: turizás. Elmentünk a TikTokon oly sokat emlegetett Tétényi Humanába, ahonnan felsővel gazdagodva, boldogan zötykölődtünk Csengével, Patrikkal és Viktorral találkozni. Ha már van pénz, költeni kell belőle alapon ettünk, és nyakunkba vettük a várost: elmentünk a Turbinába zenei kibeszélőre, ahol Lil Frakk, Bongor, Mehringer Marci és Filo válaszolgattak másfél órán keresztül Szlimmy kérdéseire. Az estét Humbákban fröccsel zártuk, úgyhogy a beérkezett ösztöndíj méltó ünneplést kapott.
Innen jön az a része az elmúlt időnek, ami követhetetlen. Egy héttel azután, hogy újonnan szerzett barátaink az évfolyamról meghívtak kocsmatúrázni, ismét közös programra voltunk hivatalosak. Ártatlannak tűnt a „társasjátékozás Virágnál” című program, egyáltalán nem ilyen vége lett. A két hónapos ittlét után megtörtént a beavatónk, s hazudnék ha azt mondanám, hogy nem volt vicces, mert az egész éjszakáról csak arra emlékszem, hogy a sok kacagástól fájt az arcom meg a hasam.
Szombaton folytatódott a bolondéria. Hannával visszatértünk a Turbinába ismerkedős bulira, miközben azon vitatkoztunk, hogy Anubii$ széki vagy szovátai származású, mert éppen mellette mentünk el, nagy megdöbbenésünkre megláttam Miller Dávidot és Beton.Hofit. Utóbbihoz odamentem és láss csodát, megismert! Csacsogtunk kicsit vele, és úgy néz ki, úriemberünkkel a Decibelbe a harmadik interjú is megjelenik.

Egyik pillanatról a másikra a turbina padlásán találtuk magunkat, ahol annyi ismeretlennel beszélgettünk, hogy azt sem tudtam, hová tegyem magamat. Két pislogás után a megállóban találtam magunkat, ahol az önmagát chicagói testvérünknek és jól öltözött csövesnek jellemző alak vizet és pénzt kért tőlünk. Nekünk semmink nem volt, amit felajánlhattunk volna, ezért – enyhén szólva – kiakadt. Bár a hitünk a normális emberekben kicsit megbicsaklott, továbbindultunk. Rapperekből sosem elég, gondolta ezt a Fennvaló, amikor a 4-es 6-os előtt random padon ülve a kis italunkat iszogattuk és a taxiból kiszállva elénk került a svájci sapkájában Dániel, a Világvége Rádió egyik arca. Bár nem terveztünk szóba elegyedni vele, a sors úgy döntött, keresztezi az utunkat. Az út másik felén valaki azt ordította, hogy „Elnézést, Ramóna!” Ramónától mi is elnézést kértünk, a következő pillanatban Dániel előadta az egyik, még meg nem jelent alkotását. A performanszt beat nélkül, a visszafojtott röhögéstől fuldokolva hallgattunk, majd Dániel megmutatta a további számát is. Majd Dániel bement a 4-es 6-osba mondván, várjuk meg, visszajön. Ebben a pillanatban elsétált előttünk a rózsaszín tütüszoknyás, Super Mario-jelmezes alak, akinek a homloka a jelzőtábla csövén csattant.
Ezen a ponton elindultunk az Instant-fogas komplexum irányába. A társaságunk hirtelen meggyarapodott, amikor a helyre belépve, a Turbina padlásán megismert egyik párral találtuk magunkat szembe. Az óra lassan reggel hatot ütött, az összeegyeztethetetlenül érdekes és színes társasággal ordítottuk a Suntem Made In Romania című dalt. Ha ennyi nem lenne elég ahhoz, hogy úgy érezzem, az elmebetegség határára kerültem, szembekerült velünk a februárban megismert haverunk, a spanyol, akit Hanna kiszúrt a tömegben, és akinek a társaságában a Blaha Mekiben zártuk a reggelt. Negyed tízkor estünk vissza az ágyba, miután a hatos villamoson rögtönzött koncertet hallgattunk. Vasárnap délután négykor másztunk ki az ágyból, és elindultunk napozni a Margitszigetre. Úgy döntöttünk, Ádi (azaz Beton.Hofi) „másnap a Bambiban kibeszélnek” dalszövegrészletének élve az említett helyen forró csokit iszunk. Azt a következtetést sikerült levonni, hogy Budapest bolond hely és ebbe a randomáradatba egyre inkább beleszerelmesedünk. Retró melegszendvics után hazamentünk és végre emberi időben kerültünk ágyba. Az, hogy hétfőn a reggeli óránk elmaradt, isteni ajándék volt, az is biztos, de helyette délután bementünk a városba, és vásárolgattunk, hátha az megoldja a problémáinkat.
Az biztos, hogy én sem értem, mi folyt le az ebben a cikkben ecsetelt idő alatt, de hálás vagyok, hogy vázlatosan, lecsupaszítva, s megszépítve, naplószerű nyoma marad mindennek, mert biztos, hogy ezeket a történéseket ennyire valósághűen nem tudnám többet visszaidézni. Az e heti Bp-bekezdések soundtrackjén legyen a Beton.Hofi összes, Zámbó Jimmy Szeress úgy is, ha rossz vagyok című száma mellett Ionuț Cercel és a változatosság kedvéért az Analog Balaton Lent című albuma.
Összegzésképp:
Minden 5/5 – fogalmam sincs, hova tegyem ezt a két hetet, de zseni volt.
Ösztöndíj 5/1 – hét darab hét kellett hozzá, hogy megjöjjön!
Bingó 5/5 – Hannával furaember-archetípusokat rendszereztünk, csak a szombati nap alatt sikerült mindent kipipálni.