Hogy lehet, hogy ami ilyen jó, az ilyen hamar eltelik? – kérdezte Matyi a karácsonyi vakáció utolsó estéjén, miközben már félig pizsamában, egy félig elkészült papírrepülővel a kezében az ágy szélén ült. Panna is együttérzően bólogatott, mintha legalábbis filozófiai szemináriumon lennénk, nem pedig a gyermekszobában, ahol a padlón még mindig ott hever karácsonyra kapott LEGO-alkatrész, ami valahogy sosem találja meg a helyét. Megálltam egy pillanatra, mert vannak mondatok, amelyek megállásra késztetik az állandóan pörgő anyákat is. Nem a „hol a bal zoknim?” típusúak, hanem azok, amelyek finoman belülről kopogtatják meg az anyai szívet.
A karácsonyi vakáció ugyanis pontosan ilyen: belülről kopogtat. Mielőtt elkezdődik, van egy elképzelésed róla: illatos mézeskalács, békés, délig pizsamázós napok, összebújós meseolvasások, gyermekek, akik hálásan mosolyognak, amiért végre együtt vagytok. Aztán elindul a valóság. Az első két nap általában az egymásra hangolódás jegyében zajlik. Ez szép kifejezés arra, amikor mindenki mást szeretne, más tempóban, más hangerőn. A gyermekek még hajnali órában ébrednek, mert vakációóóóóó van, én meg álmosan próbálom elmagyarázni nekik, hogy a vakáció pont arról (is) szól, hogy VÉGRE nem kell korán kelni.
De ott van az a pillanat is, amikor rájössz: ők már rég vakáción vannak, te viszont még mindig az iskolai ritmus utózöngéit próbálod letenni magadról. Mint amikor leszállsz egy gyorsvonatról, de a lábad még futna tovább. Ilyenkor vannak a felesleges viták, az indokolatlan könnyek (gyermek és anya részéről egyaránt), és az első „nem így képzeltem” sóhaj.
Aztán egyszer csak történik valami. Talán közös palacsintasütés, ahol senkit nem érdekel, hogy az első három odaég. Vagy olyan társasjáték, amit már tavaly is meguntak, de idén újra varázslatos. Esetleg egy séta a hidegben, amikor az orrotok piros, a kezetek fázik, de valahogy mindenki vidám. És hirtelen ott vagytok, egy hullámhosszon. Mint egy mesében, csak kicsit hangosabban és hosszabb tennivalós listával.
Mert az ünnepi percek tényleg meseszerűek. Nem folyamatosan, nem tökéletesen, de elég gyakran ahhoz, hogy szép emlékként megmaradjanak. Amikor a gyermekek elfelejtenek sietni. Amikor nem kérdezik, hány óra van. Amikor a reggeli kakaó nem rohanás, hanem szertartás. Ezek a percek azok, amelyekre majd visszaemlékszünk, miközben január közepén próbáljuk túlélni a sötét reggeleket.
És akkor eljön a vége. Mindig túl hamar. A gyermekek érzik ezt, még ha nem is tudják pontosan megfogalmazni. Számukra az idő nem vonal, hanem gumiszalag. Ha jól érzik magukat, megnyúlik, ha várni kell, összeugrik. Egy hét vakáció lehet egy pillanat, míg tíz perc sorban állás örökkévalóság. A „hogy lehet, hogy ami ilyen jó, az ilyen hamar eltelt?” kérdésük valójában arról szól, hogy még tanulják az időt. Tanulják, hogy a jó dolgok nem azért rövidek, mert valaki sajnálja tőlük, hanem mert a boldogság gyorsan szalad.
Anyaként ilyenkor két dolgot érzek egyszerre: egyrészt szomorúságot, mert én is érzem, hogy eltelt. Másrészt hálát, mert volt mit elengedni. Mert nem üres kézzel érkeztünk a vakáció végére, hanem zsebekben lapuló emlékekkel: egy esti mesével, amit háromszor kellett újrakezdeni, mert mindig közbeszólt valaki; egy nevetéssel, ami akkor tört ki, amikor már mindenki fáradt volt; egy mondattal, ami hirtelen felnőtté tette a gyermeket egy pillanatra.
Talán ezzel lehetne válaszolni nekik: azért telt el ilyen hamar, mert jó volt. Mert amikor jó, nem számolunk. És lesznek újabb ilyen „hamar eltelő” időszakok. Nem mindig karácsonykor, nem mindig vakációban, de ott lesznek egy délutánban, egy nyári estén, egy hétköznapi reggelben is. Csak észre kell őket venni.
A kis manóim már alszanak, amikor erre gondolok. Holnap iskola, csengő, tízórai. Az idő megint rendesen viselkedik majd. De én tudom, hogy a kérdésük itt marad velem. Talán legközelebb, amikor úgy érzem, túl gyorsan telik valami jó, csak mosolygok, és hagyom. Mert ha gyorsan telik, ez azt jelenti: épp benne élünk, ami pedig igazi ajándék.
