A karácsonyvárás valahogy minden évben úgy talál rám, mint egy kedves, ám kissé túlbuzgó rokon: túl korán érkezik, túl nagy lelkesedéssel és túl sok elvárással. Anya vagyok, egy hatéves és egy nyolcéves izgatottság-generátor anyukája, akik már november végén kész tényként kezelik, hogy az Angyal térben és időben mindenhol egyszerre képes jelen lenni, takarékosan bánik a csillámporral, s valahogy mindig pontosan tudja, mire vágyik egy-egy gyermek. Én pedig – belátom – igyekszem nem elrontani a jó hírnevét, bár sokszor ez óriási feladatnak bizonyul. Hogy mindenhol eleget tudjunk tenni, kis családunkban úgy alakult a szokás, hogy 24-re reggelre érkezik az Angyal, így a december 23-i este minden évben egy külön fejezet anyaságom nagy enciklopédiájában.
A kismanóim ilyenkor olyan szinten pörögnek, mint a felhúzhatós játékok, amelyekbe valaki háromszor annyi energiát pumpált, mint amennyire a gyártó eredetileg gondolt. Matyi már nagyfiúkhoz méltó módon taktikusan, komoly stratégiával próbálja kideríteni, hogy mikor jár az Angyal: Anya, szerinted inkább késő este jön vagy hajnalban? Mert ha késő este, akkor érdemes lenne fennmaradni. De ha hajnalban, akkor korán kell kelni. Mindkettőt nem lehet… vagy mégis? Lehet, hogy én megpróbálom. Panna pedig már pizsamában, ragyogó szemmel közli: Én hallani fogom, ha suhog a szárnya!
Miközben igyekszem mielőbb alvásra bírni a két kis izgatott energiabombát, akiken látszik, hogy az adrenalin szintjük egy kisebb sportverseny döntőjét is megbírná, magamban ismételgetem a jól bevált mantrát: ez a karácsony része. Ez a varázslat része. Nem fog örökké tartani. Amikor aztán már harmadszor kell visszakísérnem őket az ágyukba, mert szerintük a folyosón mintha neszezést hallottak volna, ami lehet, hogy az Angyal próbajárása, akkor kicsit úgy érzem, talán mégis örökké fog tartani. Végül, amikor már minden zaj elült, minden takaró a helyén, és minden szemhéj legalább részben együttműködik a gravitációval, elérkezik az „éjszakai akció” ideje.
Ilyenkor logisztikai szakembereket megszégyenítő módon elkezdődik a neszezés nélkül történő ajándék-telepítés, a csomagok stratégiai elhelyezése, a díszek utolsó igazítása, plusz a fényfüzérek villogási ritmusának lehetőleg spirituálisan kiegyensúlyozott beállítása. Mire mindez véget ér, olyan érzésem van, mintha valahol hajnali három és hat óra között lenne az idő, és ha valaki megkérdezné, hány kávét ittam aznap, nem tudnék felelni – már csak a koffeinmámor tompa rezgését érzem a mellkasomban. Ezek után bezuhanunk az ágyba, s mintha csak pillanatok telnének el, arra riadok, hogy apró talpak dobognak, árnyak surrannak, és a következő pillanatban hangos suttogást hallani: Nézd, járt! Járt az Angyal!
Persze ekkor mi, a szülők, akik az éjszakai műszakot frissen letudtuk, s alvásélményben igencsak kevés részünk volt, másnaposan, de mégis valahogy ünnepiesen izgatottan kelünk. Mert nincs az a koffeinhiányos fáradtság, amit ne tudna felülírni az a pillanat, amikor látjuk, hogy a gyermekeink ujjongva, kócosan, csillogó szemmel veszik kézbe a gondosan kitalált meglepetéseket. Ilyenkor minden erőfeszítés – az elalvásért vívott harc, a nesztelen ajándék-elhelyezési maraton, a hajnali riadó – valahogy eltűnik. Mert végső soron ezért vállaljuk. Ezért a néhány perces, tiszta örömért, amikor a gyermekek számára a világ egyszerűen csak jó, szép és tele van csodával.
Aztán persze következik a nap, a tulajdonképpeni ünnep újabb és újabb felvonása, közben pedig az intenzív kávémaraton. Ez a szülők karácsonyi sportága, amelyben kötelező a részvétel, és a túléléshez nélkülözhetetlen egy bizonyos mennyiségű koffeinbevitel. Délelőtt indul az első kör, délben a második, délután – amikor a fenyőfa alatt már minden csomag széttépődött, és a lakás papírhóviharban úszik – jön a harmadik. Este pedig kezdődik a templomi ünnepély, az éjszakába nyúló kántálás és családi vacsora, négy nemzedék karácsonyi emlékeinek felelevenítése, s természetesen a gyermekek szabadon engedett energiái, amelyek valahogy még mindig tartalék nélkül képesek működtetni őket.
A nap végére aztán, amikor végre leülök – vagy inkább belesüppedek – a kanapéba, fáradt vagyok, kimerült, csillámos ragasztófoltok vannak a ruhámon, és gyanús fenyőtűk a talpamban, valahogy mégis azt érzem: igen, ez az. Ez a mi karácsonyunk. A kaotikus, zajos, túlpörgetett, kimerítő, mégis valahogy tökéletesen szép ünnepünk. Ilyenkor, amikor mindenki alszik – valóban alszik –, és csend lesz, a karácsonyfa ünnepi fényénél eszembe jut, mennyire rövid ez az időszak. Hogy egyszer majd nem lesz Angyal-váró izgalom, nem lesznek kócos hajnali rohanások, és nem lesz minden karácsony ekkora kavalkád. Ebben a csendes pillanatban azt érzem, az ünnep varázsa tényleg az, hogy nem tökéletes. Hanem élő, hangos, ragyogó, és tele van olyan pillanatokkal, amelyek később, amikor felelevenítjük azokat, betöltik majd a szívünket. Ez a csoda pedig olyan, mint a mi kis családunk: izgalmakkal teli, sokszor kaotikus, nagyon mozgalmas, de sok-sok szeretettel és vidámsággal teli.
