November közepe felé jártunk, ami nálunk azt jelentette, hogy a hat- és nyolcéves manóim immár második hete visszaszámolnak a Mikulás érkezéséig. Én pedig immár második hete próbálok nem idegösszeomlást kapni attól, hogy naponta többször elhangzik a kérdés: Anyaaa, hányat kell még aludni? Mintha minimum a NASA kilövésére készülnénk.
A levélírás idén – hála az égnek és a józan észnek – Apa feladata lett. Mert kettőnk közül ő az, aki tud rajzolni. Nem úgy, mint én, aki ha megpróbálna egy Labubut papírra vetni, valószínűleg valami olyan rettenet kelne életre, ami még az eredetinél is nagyobb szörny lenne. (És én láttam azt az eredetit. Már azon is megrendült a lelki békém.) Úgyhogy apa szépen leült a gyermekekkel, és én biztos, ami biztos alapon, tisztes távolból figyeltem a dolgok alakulását, nehogy véletlenül valami mutációt hozzanak létre.
Panna ugyanis idén Labubut kért a nagyszakállútól. Igen, azt az apró, hegyes fogú, nagy szemű, cukiságnak álcázott démonplüsst, amitől szerintem még a Mikulás is felvonná a szemöldökét rémületében. Mondtam is neki, hogy: kicsi manó, ettől a csúfságtól még a Mikulás is megijedne. De ő hajthatatlan volt. Neki Labubu kell. Se több, se kevesebb.
Apa pedig szépen, gondosan megrajzolta a figurát a levél mellé, hogy biztosan érthető legyen a kérés – mert ha rám bízzák, a Mikulás valószínűleg egy teljesen más fajhoz tartozó lényt vitt volna haza dekódolásra. Úgyhogy a levélben ott díszelgett egy azonosítható, (feltételezhetően) nem traumát okozó Labubu-rajz.
Matyi kívánsága szerencsére sokkal egyszerűbb volt: Lego-sínek. Pont. Mert abból soha nincs elég, ezt már megtanultam. Hiába vettünk már annyit, amiből kisebb vasúti hálózatot építhetne ki, neki még mindig kell. S be kell ismernem, ezt még mindig jobban megértem, mint a Labubut. Ebben legalább nincs démoni vigyor, nincs hegyes fog, sőt izgalmas járatokat lehet belőlük építeni.
A leveleket aztán ünnepélyesen kitették az ablakba, hogy a Mikulás majd elvigye, aztán újra meg újra jelentették: még mindig nem vitte el. Minden reggel reménykedve figyelték az ablakot, de a Mikulás idén jól megtréfálta őket. Nem éjjel és nem a suli idő alatt vitte el a levelet, hanem egy lopott pillanatban, amikor nem is sejtették, hogy arra járhat. Nagy volt ám a meglepetés, csodálkoztak is, hogy az előbb még ott volt a levél, s most már hűlt helye van.
A meglepetés lecsengése után aztán arra lettem figyelmes, hogy a kis manók huncutul összepusmognak: meg kellene lesni a Mikulást! Ezt pedig olyan elszánt arccal mondták, mintha egy titkos katonai akcióra készülnének: stratégiai pontokat jelöltek ki a lakásban, ahonnan fedezékből lehet majd figyelni a nagyszakállút és a rénszarvasokat. Én pedig arra gondoltam: nagyszerű, indulhat a szupertitkos akció! Még jó, hogy tudom, huncutkodni készülő betolakodókkal is számolni kell. A szarkazmusom ilyenkor bevetésen van, de közben belül édesen melenget a gondolat, hogy mennyire hisznek még ebben a csodában! S általuk én is újraélhetem a varázslatot.
És igen, bevallom: reménykedem. Nagyon. Abban, hogy ha a Mikulás tényleg elhozza a Labubut, akkor valami kedvesebb változatot talál. Olyant, ami nem kelt azonnal pánikot, amikor a cipők között ül és vigyorog. Mert bár szeretem a gyermekeimet, de ha egy éles fogú kis szörnyecske néz rám vigyorogva a kifényesített csizmából, lehet, hogy reflexből ráborítom a papucsot. Így hát Gryllus Vilmossal együtt éneklem: jól tudod te azt, kedves Mikulás, hogy mit hozz majd…
De ez az egész kavalkád, ez a visszaszámlálós, levelezős, figyelős varázslat az, amiért ilyenkor mindig kicsit én is újra gyermeknek érzem magam. És bármit is hoz a Mikulás – kedves Labubut, rémisztő Labubut vagy épp ezerötszázadik Lego-sínt –, tudom, hogy két csillogó szemű gyermek ugrálja majd körbe a csizmákat, így ezért az érzésért minden fáradtság, ideg és elborzasztó plüssvigyor ellenére újra és újra, évről évre végigcsinálom, amíg a varázslat kitart.
