A szeptember sokak számára kicsit olyan, mint a január. A tanévkezdés, akárcsak az újév új terveket, fogadalmakat, lendületet hoz. A tanáriba való visszatéréskor még boldog új évet is kívánunk egymásnak, akárcsak szilveszter után. Ilyenkor persze jó adag szomorúság is kerül a képletbe, hiszen hűlt helye marad a vakációs lustálkodós reggeleknek, az időtlenségnek, a gondtalan kirándulásoknak és a végtelen szabadságnak. Indul a percre pontosan kiszámított időbeosztás, hogy mindenki idejében és felkészülten megérkezzen oda, ahova éppen kell. S bár idén is ugyanazok a történetünk szereplői, a szerepek egy kissé megváltoztak: már Pannát sem kell oviba vinni, mindkét kismanónk iskolás, nekünk pedig két órarendre kell figyelnünk, nehogy kimaradjon valami az iskolatáskákból.
Az idei évnyitó sajnos sokkal kevésbé volt ünnepélyes, mint azt szerettük volna, Panna tancija azonban gondoskodott arról, hogy az első találkozás igazán varázslatosra sikerüljön. Az előkészítős kisdiákok csodálkozó szemmel vonultak át a virágkoszorú alatt, elbarangoltak az udvarról az osztálytermükig, közben felfedezték az épület kulcsfontosságú pontjait, mint a fiú- és a lánymosdók, a tornaterem vagy a tanári szoba. Eközben mi, szülők, igyekeztünk visszanyelni a könnyeinket, s szoktatni magunkat ahhoz a gondolathoz, hogy ezzel az új fejezettel egy kicsit még jobban el kell engednünk a kismanóink kezét. A tanci azonban elvarázsolta az otthonról még bizonytalanul indulókat, s ez minket is megnyugtatott, hogy másnaptól a legjobb kezekben lesznek a gyermekeink. Eközben Matyiék az első osztály folyamán rájuk váró kalandokkal ismerkedtek.
Kedden aztán két uzsonnás dobozba pakoltam tízórait, kinek-kinek kedvére valót, az iskolás manóim pedig a de nehéz az iskolatáskát énekelve ballagtak a megálló felé. Mi tagadás, újra csak elsírtam magam. Azt hiszem, anyaként ez már csak ilyen…
Panna számára teljesen új környezetben kezdődött a sulis fejezet. A régi ovistársak közül más nem került ugyanabba az osztályba, erre azonban nem akadályként tekintett, alig várta, hogy új barátokat szerezzen. Én pedig a háttérből drukkoltam annak, hogy a sok fiús társaságban eltöltött vakációs nap után most végre kis barátnőket találjon. Egyelőre úgy tűnik: sikerült.
Matyi már nem a legkisebbek közé tartozik, elsős nagylegényként gondosan kísérgeti a hugicáját, nehogy eltévedjen az iskola épületében, s ne találja meg a baglyocskák osztályát, ahol nagy-nagy szeretettel és mosollyal várja a legkisebbeket a tanci.
A reggelek azonban továbbra is gyötrelmesek. Bár tavaly még harcot kellett vívni Pannával a felkelésért, idén jókedvvel, táncos tornával kel, Matyi azonban a tavalyi vidám ébredéseket lecserélte a durcás, csúnyán nézős nem akarok felkelni magatartásra. Így még véletlenül se dőlhetek hátra megkönnyebbülten a kiscsajszi ébresztése után, hiszen még hátra van a nagylegény, akit ásóval kellene kiásni a takaró alól, hogy le ne késse a buszt. Persze, amikor este idejében ágyba kellene bújni, olyankor a legkedvesebb a játék, a hancúrozás, megjön a mesélőkedv, s hiába mondogatom papagájmódra, hogy aludni máááár, mert mindjárt ébresztő!!!, csak felkacagnak, és folytatják a sugdolózást, a kuncogást. Aztán reggel indul újra a cirkusz, s a hajam már az égnek áll. Apával pedig csak egymásra nézünk, s próbálunk azzal a kisvideóval vigasztalódni, amit a nyáron láttunk, s arról szólt, hogy nyolcvanévesen mennyire fognak hiányozni ezek a pillanatok, amelyektől most világgá tudnánk menni.
S bár már félúton járunk az őszi vakáció felé, s jó szokásunkhoz híven szorgalmasan számoljuk vissza a korán kelős napokat, úgy tűnik, mégis túl lassan érkezünk a felszusszanáshoz. Hiába – van, ami változatlan, s mégse tudok/tudunk hozzászokni…
