A tanév vége mindig vegyes érzéseket kelt bennem. Tiszta szívből örülök a vakáció gondtalan szabadságának: amikor nincs időkorlát, szabad a játék, szabad a tánc – akár éjszakába nyúlóan is, mert másnapra nem kell ébresztőt beállítani, s folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Ugyanakkor ez az a része is az évnek, amely számunkra, pedagógusoknak kicsit a gyászról is szól.
Gyászoljuk a kiscsoportos óvodást, aki ősszel még a könnyeivel küzdött, s mostanra legyőzte az anyától való elszakadás fájdalmát; a középső csoportost, aki ragyogó szemmel figyeli a „nagyokat”, mert jövőre ő áll majd a helyükön; az előkészítős kisiskolást, aki ősszel már nem félénken fog belépni az osztályterembe, megerősítő mosolyt keresve az új arcok között; az elsőst, aki nyáron már betűzgetve felolvas a családnak; a másodikost, aki a nyaralás során a szorzótáblát ismételgeti büszkén; a harmadikost, aki már – úgy igazán – bele tud merülni egy jó regénybe; az ötödikest, aki már nem izgul a tanárokkal való találkozás miatt; a hatodikost és hetedikest, aki javában küzd a kamaszkorral; a kilencedikest, aki már nem fél véleményt mondani az új osztálytársak előtt; a tizedikest, aki a vagány licis éveik felénél jár; a tizenegyedikest, mert számukra nehéz év következik. Mellettük pedig ott vannak a ciklust záró ballagók, akikre ősztől teljesen új fejezet vár. Őket a legnehezebb elengedni, hiszen a rendszeres, akár napi szintű találkozások megritkulnak. Bár az ovisok általában egy szabad délután meglátogatják a csoportot és az óvó nénit, a régi pajtások helyén azonban másokat találnak. A negyedikesek, akik eddigre igazi csapattá kovácsolódtak, még vissza-vissza járnak a tancihoz, besegítenek majd a kis előkészítősök irányítgatásába, de becsengetés után elköszönnek, s beszaladnak az új osztályukba. A nyolcadikosok közül néhányan máshol folytatják a tanulmányaikat. A kialakult dacszövetség felbomlik, s ősztől új alakul.
S végül ott vannak a nagyok, a tizenkettedikes ballagók, akiket lehet hogy négy, nyolc, esetleg 13 éve ismerünk, s akik a szemünk láttára váltak céltudatos, szárnyaikat próbálgató nagykorúakká. Ők most továbbállnak, új nagy fejezetet kezdenek, mint az oviból ballagó Panna. Izgatottan várják a sok újdonságot, elbúcsúzni mégse szeretnének, mert a megszokott helyet, a megkedvelt embereket hátra kell hagyni, tovább kell állni.
Többször megkönnyeztük már a tündéri óvó néniket, akik megölelték kicsit, amennyiben hiányzott anya, a gondos dadusokat, akik segítettek, ha kisebb baleset történt, a vicces kispajtásokat, akikhez az első barátságélmények fűződtek, és a finom ételeket, amelyeket – bármennyire is próbálkoztunk – otthon nem sikerült olyan finoman elkészíteni, mint az oviban. Egyáltalán nem könnyű elengedni azt, amit az évek során a gyermek annyira megszeretett, megszerettünk.
Bár újra meg újra megvigasztalom a kicsi lányom, s megnyugtatom, hogy visszamegyünk még látogatóba, az ő könnyeit látva nekem is elszorul a szívem, amikor az én ballagóimra gondolok: a nagy beszélgetésekre, a közös nevetésekre, a határok feszegetésére, a húzós nyelvvizsgára való készülésre, a sikerek megünneplésére, a stresszes felmérős napokra, a filozofikus vitákra és a rengeteg játékra, amelyek során rácsodálkozhattunk egymásra.
De eszembe jut a ballagási kártyák szívhez szóló személyes üzenete, az éjszakába nyúló szerenád, amikor igazán mély érzések és élmények elevenedtek fel, az utolsó angol óra, ahol nem tudtuk visszafojtani a könnyeinket, a ballagás, amelyen büszkén velük örültem a sikereiknek, s végül a bankett, a várva várt közös bulizás, a tanár-diák tánc közbeni emlékezés mind örök élmény marad nemcsak számukra, hanem nekem is.
Szívszorító, mégis folyamatosan újrakezdem, újrakezdjük. Mert ez a pálya ilyen, csak erről az oldaláról nem beszélünk gyakran. Letöröljük azt a huncut könnycseppet, amit nem sikerül visszanyelni, s bízunk abban, hogy tudtunk kapaszkodót adni, önbizalmat növelni, elhitetni velük, hogy van helyük a világban, élni igenis érdemes, és ha baj van, amíg létezünk, ránk számíthatnak. Ők új irányba mennek, mi pedig a régi helyen maradunk. Ballagóim, ballagóink helyén ősszel mások ülnek majd, mások várják, hogy kézen fogjuk, s vezessük őket. A szívünkből egy darabka azonban azokkal marad, akiknek a kezét most elengedjük. Mert tudjuk: ha nem engednek el, amikor készen állunk rá, sose tanulunk meg biciklizni. A nyári vakáció pedig az a kegyelmi idő, ami a szívünkből hiányzó darabka helyét begyógyítani is rendeltetett. Kezdődjön hát!
