Valahol értem is, hiszen bár engem soha nem izgatott, hogy ki látja a jegyeimet, el tudom képzelni, hogy mást zavarhat az illetéktelen kíváncsiskodás.
Szintén adatvédelemhez köthető az a rendkívül bosszantó jelenség is, hogy gyakorlatilag minden egyes internetoldal azzal kezdi – még mielőtt tartalmát megmutatná – hogy közli a látogatóval: sütiket használ, azaz a rendszer olyan nyomot hagy a számítógépen, amellyel azonosítani tudja azt később, és adott esetben a személyes preferenciáknak megfelelően szolgáltat tartalmat. Nem teljesen értem miért, mert az eljárás nagyjából univerzálisnak tekinthető, aki a világhálón böngész, az ezt nagyon jól tudja. És bosszant, hogy a továbblépéshez rá kell kattintanom az OK gombra, azaz el kell fogadnom a sütihasználat tényét, ami nyilván engem nem szolgál, hiszen egyrészt nem mond nekem semmi újat, másrészt, ha nem tetszik a sütizés, az egyetlen lehetőségem az, hogy az illető weboldalt (s ilyen alapon nagyjából az összest) lezárom, s lényegileg nem használom az internetet. Tehát a beleegyezésemet csikarják ki valamihez, ami tulajdonképpen „tetszik – nem tetszik, ez van”.
Ami azonban a leginkább bosszant, az a személyes adataimmal való kereskedés és visszaélés, ami minden szabályozás ellenére is virágzik. Elektronikus postafiókomba rendszeresen érkeznek reklámok: napszemüvegtől karórán át bőrcsizmáig mindenfélével kecsegtetnek kéretlenül. Néha rászánom magam, és „leiratkozom a hírlevélről”, amelyre soha nem is iratkoztam fel. A hatás pár hétig tart, esetleg egy-két hónapig, amíg valami más forrásból újra be nem szerzik az elérhetőségemet, s akkor kezdődik elölről, ugyanaz a cég ugyanazokat a termékeket kínálja, s nekem újra le kell iratkozni. Azzal is próbálkoztam, hogy üzenetben utasítottam rendre őket, bár a következményekre számíthattam, hiszen aki elég gátlástalan ahhoz, hogy mit sem vétő embereket ilyen módon zaklasson, attól ne számítsak jóra: tiltakozásom után özönleni kezdtek a kéretlen reklámok. Csakazértis.
A zaklatás e formájának a csúcsa azonban a telefonos változat. Munkaidőben, vagy sem, mellékes: cseng a készülék és valami cég valami ajánlatot szeretne nekem bemutatni. Vissza kell fogjam magam, hogy ne gorombáskodjak a vonal másik végén levő emberrel, hiszen nem ő találta ki s nem ő működteti a rendszert, ő egy alkalmazott, akinek annyi a bűne, hogy a megélhetés kényszere legyőzte benne az ilyesmivel kapcsolatos esetleges fenntartásait.
Legutóbbi ilyen élményem – és közösségi médiában való kifakadásom – után ismerősök figyelmeztettek: a telefonszámommal való kereskedés törvényellenes, fel kell jelenteni az ilyeneket. Valóban így van, és azt mondják, hatásos is. De tudjuk, hogy a kelet-európai ember és a nyugati – különösen az amerikai – között lényeges különbségek vannak. Mi nem szívesen jelentgetünk, nem futunk rendőrségre, nem hívjuk a speciális számokat, nem másszuk a törvényszék lépcsőit, és ha nem muszáj, nem fordulunk ügyvédhez. És szerintem erre számítanak a telefonos zaklatók is.
Mi a teendő tehát? Tanuljunk meg élni a törvény adta lehetőségekkel? Igen, jó lenne. De van érdekesebb ötletem: mi lenne, ha a kéretlen marketingnek ezt a legidegesítőbb telefonos változatát mindenestül betiltanák?
Ahány ember, annyiféle és az emberi természet újra s újra meg tud lepni, mégis, nem tudok elképzelni olyant, akit ne zavarna a kéretlen telefonálás, még kevésbé olyant, aki szeretné azt, ha folyton ilyenolyan ajánlatokkal zaklatnák.
Nem véletlenül használom a zaklatás szót, mert azt gondolom, amint a személyi adatainkhoz való hozzáférést jogunkban áll korlátozni, úgy az is alapvető jog kellene legyen, hogy a tisztességes, adófizető polgárt békén hagyják. Az elektronikus postán, netalán írott üzenetként érkező reklámokkal még hagyján, azt az ember kiszűri, olvasatlanul mehet a kukába, de a telefon az cseng, belezörög az ember életébe, ha kell, ha nem. Ismeretlen szám. Felvesszük, mert sohse lehet tudni. És bosszankodunk. Költői kérdés, tudom jól, de mégis: nem lehetne betiltani?
