Igaz, nem ez volt az első felszentelés, hiszen 2018-ban már megtette Daniel pátriárka szintén a konstantinápolyi pátriárka jelenlétében. Most a látványos belső mozaik felszentelése lett elsőrendű belpolitikai hír, hiszen az ország összes fontos vezetője ott volt az eseményen. Közben tízezrek tekintették meg a templomot a nagyszabású ünnepség idején, illetve az azt követő napokon.
Romániában nem meglepő, hogy egy ortodox egyházi esemény fő politikai hírré változik, hiszen a legnagyobb hazai felekezet több mint egy egyszerű egyház. Ha formálisan nem is, de lényegében maga is „politikai hatalom”, hiszen kihatással van a politikai életre, ezért minden román politikusnak fontos, hogy az egyházzal jó viszonyt ápoljon.
Nem kívánok esztétitkai vitákba szállni, viszont tény, hogy sokan kifogásolják a templom méretét, annak formáját, a belső festett mozaikot pedig direkt giccsesnek találják. De itt nem is a kivitelezésen, inkább a beruházáson, annak jelentőségén van a hangsúly.
A román ortodox egyháznak régi álma, hogy Bukarestben legyen egy nagyméretű, reprezentatív székesegyháza, hiszen a Metropólia-dombon álló jelenlegi katedrális igen szerény méretű. Már az első világháború után megfogalmazódott ez a vágy, és azóta szinte 100 esztendő telt el. A várakozások tehát nagyok voltak, mondhatni évszázados álma valósul meg a román ortodox egyháznak. Az állam minden szinten jelentősen besegített, hogy ez létrejöhessen, az egyház a költségeknek csak mintegy 10 százalékát finanszírozta. A különböző állami és önkormányzati támogatásokat összeadva az igen tekintélyes 270 millió euró végösszeget kapjuk úgy, hogy nincs beleszámolva a templom alatti telek, amit szintén ingyen bocsátott az egyház rendelkezésére az állam.
Nagyszabású közberuházásról van szó, amelynek sikeres kivitelezésében nagy szerepe volt Daniel pátriárkának, akinek sikerült már 2018-ban olyan szintre hozni az építkezést, hogy Nagy-Románia létrejöttének 100 éves centenáriumán lényegében a székesegyház volt az egyedüli olyan közberuházás, amivel büszkélkedhetett a román nép ezen a jeles évfordulón. Hogy ez sok vagy kevés, azt mindenki maga döntse el, de a román ortodox egyház és Daniel pátriárka számára ez mindenképpen büszkeség és fontos eredmény, mert azt mutatja, hogy az ortodox egyház azon nagyon kevés hazai intézmények közé tartozik, amelyik működik, és amely meg tud valósítani román nemzeti jelentőségű terveket. Amikor a politikum mély válságban van, az országterv és jövőkép teljes mértékben hiányzik, akkor az ortodox egyház szinte az egyedüli intézmény, amely erőt tud felmutatni, és bebizonyítja, hogy képes összefogni az embereket egy ideál mellett.
Hogy a székesegyház mennyire volt fontos vagy sürgős, azt nem tisztem megítélni. Sokan mondják, hogy inkább kórházakat vagy iskolákat kellene építeni, ami minden bizonnyal igaz, de ez az érv gyenge lábon áll, hiszen egyik a másikat nem zárja ki. S hogy mégis Romániában miért egy ortodox székesegyház az egyedüli olyan beruházás, amely igaz, mintegy 15 év alatt, de végül elkészült, sokakat el kellene gondolkodtatnia. Úgy tűnik, Romániában nem feltétlenül a pénzhiány az, ami akadályt jelent a különböző beruházások megvalósításában, hanem az összefogás, a jó menedzserek hiánya, az általánosan elterjedt mutyizás, valamint a hatalmas bürokrácia, aminek az oka részben a hozzá nem értés és a felelősséghárítás, de sok esetben a korrupció is. Voltak még sikertörténetek, ilyen például a Bukaresti Nemzeti Színház felújítása. Az időközben elhunyt Ion Caramitrunak köszönhető, hogy viszonylag rövid idő alatt elkészült, különben fennállt annak a veszélye, hogy a kulturális intézmény évtizedekig nem tud a székhelyén működni, ha a szokásos hazai, balkáni tempóban zajlott volna az építkezés.
Sajnos az iskolák és a kórházak körül kevésbé sikerül nemzeti konszenzust teremteni. Nem egyszer fordult elő, hogy tanintézményeket olyan gyatrán építettek meg vagy újítottak fel kivitelezők, mintha nem a jövő nemzedékének készültek volna vagy mintha az ezért felelősöknek nem lennének gyermekeik. Egy közberuházás esetén gyakran előfordul, hogy sok állami és magánszereplő megpróbálja „megcsinálni a szerencséjét”, vagyis túlárazza a munkálatokat, az engedélyeket stb., így nem csoda, hogy végül valahol elvész a végső célkitűzés, kifáradnak a kivitelezők, végül gyatra munka lesz belőle, vagy soha el se készül a beruházás. Daniel pátriárka érdeme, hogy ezektől a veszélyektől megóvta az egyházat, és ez egyben rávilágít a román társadalomnak az egyházzal való viszonyára is, hiszen az új székesegyház kivitelezésének sikerében minden bizonnyal közrejátszott az a mély népi meggyőződés, hogy az egyházat és az Istent nem szabad meglopni. Ha a román népben nem élne elevenen ez a meggyőződés, akkor a pátriárka sem könyvelhette volna el ezt a sikert. Kár, hogy kevesen tekintik ezt általános érvényű erkölcsi követelménynek.
Borítókép: basilica.ro/Facebook
